Koksz, aljas kis faultok és persze a mindenek felett álló bevétel: erről szól mára a foci?

Hogyan nézzek a gyerekkel focit? Mit mondjak neki, amikor ordenáré szabálytalanságok, küzdősportra emlékeztető elemek, nevetséges bírói ítéletek és előre borítékolható, nézettséggel összefüggő jelenségek ütik fel a fejüket a pályán és az öltözők környékén? Mindig ilyen mocskos volt a foci? Vagy új keletű jelenségnek vagyunk szemtanúi? Meddig hagyjuk magunkat hülyére venni és mikor mondjuk azt, hogy elég, játékot akarunk! Tisztességes, férfias küzdelmet, hisztik, kiskapuk és csalás nélkül? A 2018-as VB kapcsán elmélkedtünk a kedvenc sportágunk jelenéről.

Mielőtt mindenki felháborodna: a foci még mindig jó, még mindig nem tudunk meglenni nélküle. Szeretjük, követjük, felugrunk és üvöltünk, amikor a csapatunk gólt szerez. De nehéz félretenni az egyre arcátlanabbul felbukkanó visszásságokat. Nem szajkózzuk a “régen minden jobb volt” szomorú és persze valótlan rigmusát, de figyeljük a játék körül változásokat. Lehet még tisztességes az élsport, és főként a labdarúgás, amikor milliárdos üzletek épülnek rá? Remélheti még a néző, hogy focit lát? Hogy mi, a szurkolók vagyunk bizonyos szempontból a lényeg, akiknek a szórakoztatására állnak ki a csapatok 90 perc erejéig? Vagy már csak kellékek vagyunk egy hatalmas, pénztermelő gépezetben?

Panem et circenses

“Kenyeret és cirkuszt”, mint szól a jól bevált latin mondás. Egy másik közhellyel megtoldva pedig: nincs új a nap alatt. A tömegek ki voltak és ki vannak éhezve az adrenalin fokozó, speciális pszichés állapotot okozó eseményekre. Az “állam” pedig – amely esetünkben mondjuk a FIFA – megadja mindazt, amire a nép vágyik: színes, szagos őrületet.  Nincs is ezzel semmi baj, mi tudjuk, hogy fogyasztunk, ők tudják, hogy etetni kell minket.

A kérdés az, mivel és milyen áron?

A tömegben megélt eufória, a győzelem feletti öröm – amelyet, mintha mi magunk vívtunk volna meg -, valamint a sztár kultusz is az emberiség velejárója. A XXI. század gladiátorai profi harcosokként dolgoznak, pénzért. Már nem kell az életükért küzdeniük, sőt, néha úgy fest, mintha a presztízs sem nyomna annyit a latba, mint korábban. Hiába, a tartós európai béke időszakban a nemzeti válogatottak közötti összecsapások mára – hál’istennek – nem tartalmaznak mögöttes jelentést. Egy elnyomó rezsim alatt élő kis nemzet meccse a nagyhatalmi erőt képviselő válogatott ellen anno többet jelentett puszta sportnál. Fellélegezhetünk, hogy jelenleg ilyen többlet jelentéssel egyik mérkőzés sem bír a VB-n. Bár vannak, akik így is megtalálják a maguk kis “szabadság harcát” (ld. Shaqiri és Xhaka kézjátékát és annak esetleges következményeit…).

Szükséges csipkelődés, fontos taktikai elem, vagy pusztán pofátlanság a fault?

Bár a VB-n még nem láttunk igazán szörnyű jelenetet, a rengeteg kisebb, szándékos belépő kapcsán ismét felmerült bennünk a kérdés: ha a FIFA nem szankcionálja eltiltással és/vagy kegyetlen magas pénzbüntetéssel a másik sportkarrierjét kockáztató és a végeredményt befolyásoló szabálytalanságokat, akkor mégis mit várunk? Az idei BL döntőn látott Ramos-mutatvány nem újkeletű jelenség. Az viszont meglepő, hogy a világon semmilyen következménye sincs egy-egy ilyen nehezen magyarázható esetnek. A faultokra amúgy is hajlamos játékosok (biztos, hogy mindenki fel tud párat sorolni) és az esetlegesen mindezt támogató edzők, szövetségi kapitányok pedig vérszemet kaphatnak. Ja kérem, ha mindent lehet, miért pont én hagynám ki a ziccert?

A pszichés hadviselés a pályán így is sokkal komolyabb, mint arról mi értesülünk. Egymás vegzálása, a legjobb játékosok folyamatos fizikai és verbális inzultusa nyilván 90 percen keresztül zajlik. A szabálykönyvben azonban elvileg meg van húzva egy határ, meddig mehet el egy-egy sportoló. Az már csak személyes, ízlésbeli kérdés, hogy e sorok szerzője szánalmas gyengeségnek tartja az ilyen jellegű csatározást, és általában véve a túlcsorduló, fröcsögő tesztoszteron jelenlétét a pályán (és a lelátón is). A férfiasság és persze a foci tudás mércéje ugyanis nem ez. De lehet, ezzel a véleménnyel egyedül van az író.

Mit mondjak a gyereknek, ha azt kérdezi, akkor ez most ér-e?

Felnőtt fejjel csak-csak megértjük, mi miért történik a pályán, de ártatlan gyerekként még hiszünk a játék szentségében:

az győz, aki jobb, aki ügyesebb.

Na most egy szándékos belépő, egy taktikai fault, a szabadrúgások és szögletek kapcsán látott tülekedés, mezrángatás kapcsán mégis mit mondjak a kikerekedő szemű utódnak? A bácsik azért csinálják, mert hülyék? Vagy egyszerűen rántsam le a leplet a mágikus játékról és magyarázzam el a mögötte rejlő üzletet? Elvégre egyszer úgyis ki kell derülnie az igazságnak…

Valahogy otthon mindenki okos és jó esetben megtanítja a gyerekének, hogy nem szabad a Pistikét lerúgni sem a lépcsőn, sem a pályán. Nem szabad csalni sem a társasban, sem a sportban. Ha az utódot méltatlanság éri, anyatigrisként és vérben forgó szemű apákként ugrunk a sporihoz, a tanár nénihez vagy épp a Pistike szüleihez, hogy ezt mégis hogyan gondolták? Nos, ezek után, egy közös meccs nézés alatt/után nehéz elmagyarázni, mégis miért lehet lassan bármit megtenni a pályán. Sokszor lap nélkül!

Az érzékenyebb lelkű gyerek az igazságtalanság láttán elveszti a bizalmát úgy nagyjából minden felnőttben és kedvetlenné válik a “játékkal” kapcsolatban. És igaza van. Én is csalódott vagyok, amikor a VB meccseken látom a rüsztökre menő “nyuszi hopp”-ot, a véletlenül pont a másik arcába repülő könyököket, és ami még bosszantóbb, a teljesen kamu színészi alakításokat! Mert hogy nem ezért áldozok pénz és időt valamire. Ha ilyesmi érdekelne, trash reality-ket néznék. Az ér fel színvonalában ezzel, a sporttól merőben távol álló műfajjal.

Persze félreértés ne essék. Az is világos, hogy néha történnek véletlenek, viszi az embert az adrenalin, vannak tüzesebb meccsek és persze van “kakaskodás”, amit a kívülről nehezen elképzelhető, feszült idegállapotban egyszerűen nem ural már többé sem ember, sem isten (sem a játékvezető). Ettől függetlenül a labdarúgás egy sport, amine még a nevében is benne van, mégis mit kell lábbal illetnem, az ellenfél sípcsontja helyett.

Teljesítmény mindenek felett: drogok az öltözőben

Az ártatlan gyermek lelket már említettük. A teljesítményfokozó szerek, a dopping kérdésköre minden felnőtt számára tiszta: enélkül már nincs élsport. Ez tragikus és persze elkeserítő. De hallgatólagosan úgy fest, az egész világ beleegyezett a dologba. Hogy miért? Mert mindannyian szeretnénk érmeket és címeket. Valószínűleg nincs olyan foci őrült itthon, aki ne hunyna szemet egy kis doppingolás felett, ha végre a legjobb 16 között láthatná a magyar válogatottat egy világbajnokságon… Így megy ez, a hétköznapi kis (és nagyobb) megalkuvásoknak mi is részesei vagyunk.

Az, hogy mondjuk milyen üzenete van egy olyan hírnek, hogy az orosz lelátókra orvos által felírt kannabiszt, kokaint és heroint is be lehet vinni, egyelőre nem tudjuk megválaszolni. Mivel még mindig pislogunk a februári hírek kapcsán. Na most ha a nézőtéren drog mámor van, mit várjunk az öltözői hangulattól? Főleg úgy, hogy 2014-ben már kiderült, az orosz sportvezetés számára belefér a szponzorált csalás és teljesítmény fokozás. Úgyhogy nem hogy üldözik a jogtalan előnnyel járó szerek használatát, de állami rubelekből finanszírozzák a dolgot. Parádés!

És hiába volt felháborodás az ügy körül, hiába hangzott el, ne rendezzen Oroszország VB-t ilyen körülmények között, láss csodát, az északi medve megkapta a házigazda szerepét. Hogy mindenhol ez lenne a helyzet? Ne állítsunk pellengére egyetlen nemzetet? Ez talán még szomorúbb, mint maga a tény, hogy mindenki tudja, mi folyik az öltözőkben, de senki nem tesz ellene semmit.

Dől a pálya: meddig kell, hogy a hazai csapat eljusson?

Bár a házigazda válogatott erős kezdéssel indult a tornán, azért elnézve a játékukat az orosz válogatott jó eséllyel nem váltják meg a világot. A kérdés persze az, hogy gyengébb játék esetén kapnak-e segítséget, mint mondjuk a dél-koreai csapat, akik talán nem véletlenül meneteltek 2002-ben a bronz meccsig? Hiába, a jegyeladás, a televíziós közvetítések reklám ideje és persze az összes kapcsolódó kis szuvenír, mez és ereklye iparág méretű bevételeket generál. Úgyhogy hülyeség lenne hagyni, hogy a hazaiak érdektelensége csökkentse az amúgy is eszelős bevételt.

A már említett 2002-es VB emléke sokunkban erősen él még. A házigazdák hátszele akkor az olasz és a spanyol válogatott sorsát is megpecsételte. Reméljük, 16 évvel később nem kell hasonló jelenetek tanúvá válnunk. És talán többet nézhetjük magát a játékot, mint spekulálhatunk azon, mégis mi a fene folyik a pályán és persze a színfalak mögött. Mert hogy semmi másra nem vágyunk, csak sport élményre. A többi marhaságot megtarthatja magának a FIFA, minden szövetség és minden hisztis kisfiú, aki mindenhatónak képzeli magát a pályán, de agyban sosem ér fel a sportszerűség és férfias győzelem eszméjéhez.