A kisgép, amibe beleszeretett a profi fotós

És sokat tanult tőle, többek között magáról is. Nem egyszerűen lekörözi a profi felszereléseket, hanem értelmetlenné teszi az amatőr vs profi vitát az Olympus kicsi, de bivalyerős fénykéezője, az E-M1 Mark II.

Az Olympus E-M1 Mark II nagyszerű kis fényképezőgép, és itt a „kis” jelzőt véletlenül sem lekicsinylően vagy becézgetésül írom, hanem szó szerint értem. Fogásra könnyű, mégis strapabíró, egyszerre simul és tapad az ember markába, használata egyszerű, mégis tud mindent, menürendszere intuitív, a családi fotózástól a profi stúdióportrékon át a (szó szerint) rázósabb riporthelyzetig nem jövünk vissza sehonnan úgy, hogy azt érezzük: lemaradtunk valamiről csak azért, mert nem úgynevezett profi felszerelésünk van, jelentsen ez bármit is. Ajánlom tehát mindenkinek, aki nem sajnálja a pénzt egy nagyszerű vázra és több legalább középkategóriás lencsére, de a nagy, jellemzően tükörreflexes rendszerekkel járó fájó vállat és ínhüvelygyulladást azért kihagyná.

Remélem, hogy amit leírtam, egy létező, tőkeerős célcsoport, kár lenne ugyanis, ha az E-M1 Mark II észrevétlen maradna az egyébként tekintélyes és bőséges választékban.

Az első bekezdés olyan, mintha egy komoly termékismertető/teszt utolsó bekezdése lenne, nem véletlenül: szerettem volna némi összképet, használható tippet adni annak, aki fényképezőt keres, nagyjából fél-egymillió forintért, de egyelőre csak tapogatózik. Méghozzá úgy szerettem volna tippet adni, hogy magát a komoly termékismertetőt/tesztet nem írom meg hozzá, rögtön elmondom, miért. (Ez az írás innentől sokkal inkább személyes élménybeszámoló és vallomás, mint hagyományos műszaki cikk.)

Azon szerencsés pár ezer magyar egyike vagyok, aki szenvedélyesen fotózik, és azon szerencsés pár tucat magyar egyike vagyok, aki ebből is él. Amellett, hogy a fotózás játék és kísérletezés, esztétikai és technikai ügyekben minőségmániás vagyok, azaz egy kép legyen éles, színhelyes, a fókusz, az expozíció legyen a helyén és ne mozduljon be, vagy ha igen, akkor úgy és annyira, ahogy én akarom. 35 milliméteres (full frame) vázra és kevés, de jó minőségű, kizárólag fix gyújtótávolságú, azaz zoom nélküli objektívvel dolgozom, ez utóbbi annyira bejött, hogy nem hogy nem hiányzik a papíron jóval kényelmesebb és praktikusabb zoom (le is hülyéznek a kollégák rendszeresen), de el sem tudom képzelni, hogy visszatérek hozzá. Ha ott a kép, ha valami vagy valaki le akarja fotóztatni magát, inkább lencsét cserélek, helyezkedek, a zoomot ma már szinte csalásnak érzem.

Nagyjából kéthetente ír rám valaki (novemberben és december elején inkább hetente), hogy milyen gépet érdemes most venni. Mindig elmondom, hogy nem az a kérdés, hogy mi most a legjobb gép, hanem az, hogy mit szeretne kezdeni vele és – főleg – hogy mennyi pénzt szán rá. Azt is elmondom, hogy hiába élek ebből, nem értek hozzá: évek óta elégedett vagyok a saját felszerelésemmel, a piacot tehát legfeljebb a szemem sarkából követem, csak a szívem fájna, ha tényleg képben lennék. Az tehát, hogy a Media Markttól megkaptam egy hétre az Olympus félprofi, tükör nélküli rendszerét, azt jelentette, hogy jócskán kiléptem a komfortzónámból. El kellett engednem egy csomó dolgot, ami eddig fontos volt és meg kellett tanulnom legalább ugyanennyit, át kellett huzaloznom a saját agyamat (az ugyanis, hogy nincs tükör, némileg más gondolkodást kíván) és meg kell küzdenem a saját izommemóriámmal (egyszerűen azért, mert máshol vannak a gombok és a tárcsák).

Az Olympus E-M1 Mark II papíron kevesebbet tud, mint a sajátom: kisebb és ennek megfelelően jobban zajosodó fényérzékeny lapka, alacsonyabb felbontással (ami egyébként nem számít: hacsak nem plakátkompatibilis reklámkampányokat fotózol, 15 megapixel felett teljesen mindegy!). Az egyhetes próba tétje az volt, képes vagyok-e nem foglalkozni ezekkel és úgy fotózni, ahogy a legjobb érzés: játékból. Meg persze az, hogy mennyire szeretek bele azokba a funkciókba, amikben ez a gép erősebb.

Előreszaladok: mindkettő sikerült.

Ami a legjobban izgatott, az a vázba épített rázkódáscsökkentő, amely a gyártó ígérete szerint akár 5-6 rekeszértékkel fényesebb képeket ad bemozdulás nélkül. Lefordítva: míg egy hagyományos géppel adott lencsével és expozícióval például 1/30 másodperces záridő kellett a helyes expozícióhoz, addig ezzel a géppel 1/5 másodperccel is meg tudom oldani ugyanezt, jelesül: tűéles képeket nagyon kevés fényben. Jelentem: működik. Ennek az egyetlen hátulütője, hogy mindennek mozdulatlannak kell maradnia, tehát állatot, embert nagyon nehéz élesre fotózni. Cserébe nagyszerűen használható direkt bemozdult képek készítésére, a bemozdulás ugyanis a rázkódáscsökkentésnek hála nem véletlenszerű, hanem kellemes, lágyan ívelt. Nézzétek ezt a képet a Szimpla Kertből!

Instant fotóművészet, alig bírtam abbahagyni!

Némi gyakorlással és kézügyességgel elmehetünk az egészen extrém értékekig, ezt a képet például 0,8 másodperces záridővel készítettem 19 milliméteres, azaz még csak nem is teljes nagylátószögű állásban:

Tudjátok, mikor lettem volna képes erre a másik, nagyobb gépemmel!

Folytassuk egy neuralgikus ponttal: zajszint. Bár az Olympus E-M1 Mark II hatékony képkezelő processzorral, szoftveres zajszűréssel és természetesen RAW fotózási lehetőséggel ellátott fényképező, azért a full frame lapkához képest negyed méretű, mikronégyharmad érzékelője természetesen jobban zajosodik. Jobban, de nem csúnyábban: mivel a szoftveres zajszűrő túlmossa a képet és (legalábbis a Junkies koncerten, ahol befurakodtam a második sorba, a legkeményebb rajongólányok mögé) furcsán kezeli a reflektorokból áradó csúcsfényeket (természetesen egyik sem meglepő, mindkettő a vázbéli szoftveres szűrés gyerekbetegsége a konkurens gépeknél is), RAW-ban fotóztam (tegyetek ti is így, könyörgöm!), a játék és a punk hangulat kedvéért a zajszűréssel sem vesződtem otthon, és, hogy még erősebb legyen a most húsz éves Nihil album hangulata, fekete-fehérbe konvertáltam az egészet Lightroomban. Az eredmény: csodálatosan szétesett, de ezzel együtt is részletgazdag képek 2500 ISO-val, nézzétek csak!

Ezen a ponton be kell hogy valljam: próbáltam nem örülni az (egyébként 12-40 milliméteres, fix F2.8-as) objektív zoom funkciójának, sajnos mégis örültem neki. A lányoktól ugyanis mozdulni sem tudtam, így aztán szükségem volt rá.

Nézzünk még egy képet a zajról: itt már látszik némi csúnya digitális minta, de még mindig szép, szinte celluloidos szemcséket láthatunk. Punk’s not dead!

Imádtam még a makrót is, bár ezzel ugyanúgy dicsérem az objektíveket is, mint magát a gépet. A macskámhoz például még ennél is közelebb tudtam volna menni, ha lett volna értelme:

Ugyanitt felhívnám a figyelmet az érzékelő lapka nagyszerű dinamikatartományára: az extrém kontraszt ellenére az ég csúcsfényes részei sem égtek be és az árnyékos területeket (ez lenne az állat) is szépen láthatóvá varázsoltam részletvesztés nélkül, minimális zajosodással.

Ha már objektívek: mindhárom zoomlencse, amit kaptam, nagyszerű munkát végzett. A 12-100m fix F4-es igazi igásló, minden helyzetet megold, legfeljebb bizonyos állásokban a képminőség és a viszonylag szűk, 4-es blende jelenthet kompromisszumot. A kedvencem természetesen a 12-40 es F2.8-as volt; a 12-es állás kellően nagy látószög az egészen kényes helyzetekhez is, 40-es állásban már portrékat is bátran készíthetünk, és ami a legjobb: bármerre tekerjük, a kép tűéles marad a sarkokon és középen is.

A 40-150 mm-es, szintén F2.8-as tele is nagyszerű munkát végzett, bár a full frame vázak által ugyanilyen blendével nyújtott nagyon alacsony mélységélességet hiába is várnánk, a kép igy is gyönyörű:

Ha kompakt megoldást szeretnél, és „csak” egymillió forintot szánsz a felszerelésedre némi kompromisszumokért cserébe, válaszd az első lencsét! Ha vastagabb a pénztárcád és nagyobb a fotóstáskád, ne is gondolkodj, az utóbbi két objektív kell neked. Később pedig jöhetnek a speciálisabb – fix, nagyobb látószögű, vagy éppen portrékészítésre tervezett – darabok, az Olympusnak szerencsére elég jó a választéka.

Imádtam továbbá a majdnem a teljes képet lefedő, szabadon választható 121 keresztérzékelős autofókuszmezőt is: egyszerűen kiválasztva akár a képkivágás szélén is tarthattam a tárgyamat (például Szekeres Andris énekest) és nem kellett azon aggódnom, hogy „erős” vagy „gyenge” AF-pontot választottam. Ez egy kirívó és egyértelmű előnye a tükör nélküli rendszereknek.

Amit nem próbáltam: sorozat funkció és videó. Az előbbi állítólag megbízhatóan működik, én azonban úgy döntöttem, okosan, megfontoltam exponálok, még koncert közben is, nem engedek a csábításnak! Ezzel együtt is, ha minden igaz, a sportfotósoknak sem lesz gondjuk az Olympus vázával. Ebben az értelemben a MILC-gépek még felül is múlják a tükörreflexes vázakat: nincs tükör az útban, a zár is kisebb és könnyebb, azaz gyorsabb és hosszabb élettartamú az Olympus, mint a hasonló árban kapható tükrös rendszerek. Ami a videót illeti: nem az én világom, de a készülék tud alig tömörített 4K-s felvételt rögzíteni, és ha hozza a fotózás során nyújtott képminőséget (márpedig miért ne hozná?), akkor a komolyabb stúdióknak is nagyszerű lehetőség ezzel dolgozni, főleg, hogy az erre a vázra tervezett ¾-es lencsék választéka egyre nagyobb az amatőr és a profi kategóriában.

Bármilyen béna közhely is: gyorsan elment ez az egy hét, az Olympus gépe pedig végig szórakoztató és hálás játszótárs volt. Nem állítom, hogy nem hiányzott a profi felszerelésem, de az, hogy komolyan elgondolkodtam, hogy a munkámat és az életemet is meg tudnám „csak” az E-M1 Mark II-vel oldani, sokat elmond arról, mennyit fejlődött, hol tart a MILC (azaz tükör nélküli, cserélhető lencsés) fényképezők piaca, illetve a technológia, a tudomány és az életünk általában.

51350cookie-checkA kisgép, amibe beleszeretett a profi fotós