4K, OLED panel, 240 Hz… papíron is lenyűgöző a Samsung Odyssey G8 tökéletes kontraszttal ellátott változata, de működés közben még ennél is sokkal többet nyújt.
Képátló, felbontás, paneltípus, fényerő… tíz-tizenöt éve is zavarba ejtő helyzet volt monitort választani, hiszen nem csak az árcédulák, de a jellemzők is annyira változatosak voltak, hogy intenzív felkészülést igényelt csak az, hogy az ember bemenjen egy boltba válogatni. A polcra kipakolt modellek ugyanis egyrészt mind tetszetősek voltak, másrészt az ott látható kép nem sokat árult el arról, mi vár ránk otthon, ha hazaviszünk egyet. Válasszuk a fantasztikus válaszidővel, de csúf színekkel és betekintési szöggel rendelkező TN-paneleket? Jó lesz a színhelyes, de mérsékelten kontrasztos és fényes IPS? Vagy inkább a meggyőzőbb kontraszttal bíró, élénk színű VA-panelek – főleg, ha kizárólag szemből nézzük majd a képet?
Szívesen mondanánk, hogy a helyzet mára egyszerűsödött, de nem: mióta nem összezáró szubkultúra, hanem mainstream piaci szegmens a gaming életforma, és mióta az irodai munkások is rájöttek, hogy jobban járnak, ha adnak a minőségre, a választék csak bővült. Most már olyanokat is tekintetbe kell venni, mint hogy:
- a képfrissítés a hagyományos 60 Hz hányszorosa legyen?
- megéri az ívelt kijelző? Hát még, ha ultranagylátószögű is?
- most, hogy eltűntek a TN-panelek, és megjelentek az OLED-kijelzők, merre dőljön a mérleg nyelve?
- beljebb vagyunk egy okosmonitorral?
- mit tegyünk, ha konzolos élményre vágyunk, de nincs kedvünk, vagy nem tudjuk mindig rákötögetni a tévére a PC-t?
Megannyi kínzó kérdés, amelyeket nem azért hozunk fel, hogy nyomasszuk vele a – lehet, hogy éppen monitorvásárlás előtt álló – olvasóinkat. Hanem azért, mert megjelent a Samsung méltán népszerű Odyssey-monitorcsaládjának legújabb tagja, a G8 sorozat 32 inches, OLED-kijelzős modellje. Ez pedig, ahogy a jellemzőkből – és úgy általában a gyártó ambícióiból – is látszik, egyszerre kíván felelni az összes fenti kérdésre, méghozzá úgy, hogy minden kívánatos jellemzőt belezsúfolt egy monitorba, amely így ki is váltja az összes többi monitort. Legalábbis papíron. Méretes kijelző? Check. Tökéletes színek és végtelen kontraszt? Check. Kompetitív képfrissítés és brutális válaszidő, mindez mozgási elmosódás nélkül? Check. Félmilliós árcédula? Izé, check.
Ugyan nem ívelt és ultraszéles, de őszintén: a betekintési szög a lehető legjobb, ezzel a mérettel pedig bátran ráhúzhatunk egy testre szabott, szélesebb képet eredményező felbontást, még a fekete sávokkal is meggyőző lesz az összhatás. Az alábbiakban megnézzük, tényleg akkora szám-e az OLED technológia, és hogy sikerült-e a Samsungban beváltani az ígéreteket.
Első benyomások
Számítottunk a Samsung mérnökeire, de arra nem, hogy ennyire légies, egyszerű és könnyű termékkel van dolgunk – súly és összeszerelés ügyében is. A monitort két perc alatt, szerszám nélkül összeszereltük, a kábeleket átvezettük az állvány hátuljába applikált gumirögzítésen, elrejtettük az asztal alatt az egészen kicsi hálózati „féltéglát” és már kapcsoltuk is be a gépet. A G8-hoz napelemes (!) távirányítót is mellékeltek, ez jól mutatja, hogy a Samsung még mindig az „egy eszköz mind felett” elvét követi, azaz ez a monitor „mellesleg” okostévéként is működik, a gyártótól megszokott Tizen operációs rendszerrel és minden létező applikációval, amire csak szükséged lehet.
A szinte papírvékonyságú káva miatt a kijelző nagyobbnak tűnik, mint amilyen: miután elhelyeztük az asztalon, inkább tűnt egy kisebb tévének, mint egy nagyobb monitornak. Az állvány minden irányba dönthető és forgatható, könnyedén és folyamatosan; ez kissé megnehezíti a vízszintbe helyezést, aki nem bízik a szemében, vagy a tökéletességre törekszik, annak nem árt egy szintező, de ez legyen a legnagyobb bajunk. (Spoiler alert: ez is a legnagyobb bajunk.) Hátul találjuk a joystickként üzemelő bekapcsoló- és menüvezérlő gombot, amit ki is vált a távirányító, nem is volt rá szükségünk.
A portokra nem lehet panasz: egy USB-bemenet és két töltőként is funkcionáló USB-A kimenet várt minket, plusz egy DisplayPort és két HDMI. Az egyik ráadásul ARC, értsd: végre egy monitor, amelyre bátran csatlakoztathatsz hangsugárzót úgy, hogy azt a távirányítóról vezérelheted. Az Odyssey hátoldalán találjuk meg a körkörös LED-fényt, amelynek színét, fényerejét természetesen vezérelhetjük és szinkronizálhatjuk is a képpel. Nem túl fényerős, tehát nem ragyogja be a szobát, de szórakoztató funkció. Mi statikus, meleg fénnyel használtuk, ez kiváltotta a lámpát a szobában; tudjuk jól, hogy nem tesz jót az embernek, ha vaksötétben játszik, filmez.
Nem is húzzuk tovább az időt, térjünk rá a lényegre:
Milyen a képminőség?
OLED lévén természetes, hogy csodálatos, de ezt azért – nem direkt szóvicc, eskü – árnyalnunk kell. A Samsung magán a panelen kívül felszerelte az Odyssey-t a harmadik generációs NQM AI processzorral, amelyről elég annyit tudni, hogy folyamatosan elemzi a képet, hogy képkockáról képkockára tökéletes legyen a kontraszt és a dinamika. A legerősebb jellemzője a hatékony AI-felskálázás, azaz a kijelzőhöz képest alacsonyabb felbontású tartalmat képes úgy megjeleníteni, hogy éles, részletgazdag legyen az összkép, méghozzá csúnya túlélesítés és egyéb ódivatú trükkök nélkül. Ugyanez a processzor dolgozik a gyártó 8K-s tévéiben, amelyeknek belátható módon nagy szükségük van erre, hiszen ilyen felbontású tartalom még alig-alig áll rendelkezésre, mégis mindenki ódákat zeng az összhatásról a 4K-s tévékhez képest. A AI-szkeptikusoknak sem kell megijedni: a processzor, amely képkockánként képes vezérelni a kép hisztogramját (azaz a fényerő-görbét az alapszínek szerint, hogy mindig maximális legyen a kontraszt, de sose legyen természetellenes) kizárólag a streming applikációk és a konzolos (a gyártó Gaming Hubján keresztül is elérhető) videojátékok alatt működik, PC-módban nem, azaz monitorként használva a színek, a kontraszt, a gamma teljesen a felhasználó kezében van.
A továbbiakhoz egy kis kitérő. Az OLED lényege ugyebár az, hogy organikus komponensének hála minden egyes pixel fényforrásként is működik, azaz nem egy egységes, vagy zónákra osztva több tucat (vagy akár több száz) „lámpával” világítják meg a panelt hátulról vagy oldalról, hogy az így kapott fényt – leegyszerűsítve – megszínezzék a folyadékkristályok, hanem képpontonként vezérli a színt és a fényerőt, teljesen sötét részletek esetén pedig ki is kapcsolja az adott pixelt, pixeleket, így a fekete valódi fekete, nem sötétszürke, mint a hagyományos LED-panelek esetén. Ez nem csak éjszakai filmnézés, játék közben mutatkozik meg: az OLED olyan minőséget ad, amely jelenleg más technológiával elérhetetlen. A tökéletes feketéknek hála a kontraszt gyakorlatilag végtelen, így a HDR-üzemmót (megfelelő tartalom esetén) úgy is hatásos, hogy a kijelző fényereje visszafogott. Hab a tortán, hogy a mozgás kezelése és a válaszidő közel tökéletes, azaz minden OLED-tévé és -monitor nagyszerű gaming periféria is. (Az Odyssey a Samsung mérnökei szerint 0,03 ezredmásodperces válaszidőt nyújt, azaz nincs az a lövölde, amelyben hátrányba kerülnénk a kijelző miatt.) Hát még, ha a képfrissítés is túlmutat a sztenderd 60 Hz-en. Az Odyssey márpedig túlmutat: 240 Hz-es panelt kapott, amely már e-sportra is alkalmas. Ne felejtsük el azonban, hogy ezt meghajtani – főleg a natív 4K-s felbontáson – brutális hardvert kíván.
Hogy akkor miért nem így készül minden tévé és monitor? Egyrészt azért, mert viszonylag drága: lassan megy le a panelek gyártási költsége, de azért még mindig a felsőkategória sajátja ez a kijelző, főleg, ha a tévékről, monitorokról, laptopokról van szó. (Az okostelefonokban, okosórákban már a középkategóriában is találunk OLED-panelt.) Az OLED-nek az árán kívül van egy másik enyhén kellemetlen tulajdonsága: ha hosszú időn keresztül mutatja ugyanazt a képet, képrészletet, akkor az az érintett pixelekbe egy idő után „beég”, azaz szellemképként ott marad, bármit is nézünk a későbbiekben. Ezt a gyártók különböző (láthatatlan) eszközökkel, például pixel-eltolással és rendszeres pixelfrissítéssel próbálják kiküszöbölni. Ezekkel és a korszerű gyártástechnológiákkal a beégés (burn-in) jelensége mára inkább városi legenda, mint valós fenyegetés; az átlagfelhasználó számára több éves használat után sem lesz zavaró. A gamereket azért hivatalból megkérjük, hogy ne egy OLED-monitoron játsszanak kizárólag egy darab játékot, főleg, ha az a játék markáns HUD-ot tartalmaz.
A Samsung a fentieken túl kreatív, a kép teljes tartományát elérő, hangtalan hűtésrendszerrel gondoskodik arról, hogy végképp ne fenyegesse a vásárlókat a beégés, amely, ahogy a neve is sugallja, a túlzott melegedés hatására következik be. A dinamikus hűtésrendszer úgy tartja hűvösen a panelt, hogy a világosság ennek nem látja kárát: még maximális fényerőn is hatékony. Ha pedig mégis megjelennek a jellegzetes foltok és minták, a gyártó – rendeltetésszerű használat mellett – garanciát is vállal a beégésre. A részletekért érdemes a termék hivatalos adatlapját böngészni!
Vissza az Odyssey-hez! Aki az OLED-tévéken megszokott képre számít, az elsőre lehet, hogy kissé csalódott lesz; de csak elsőre. Az Odyssey G8 ugyanis matt kijelzőt kapott, azaz nem tükröződik, cserébe a kép egy kicsit emlékeztet egy hagyományos (IPS vagy VA) kijelzőre. Ahogy azonban használatba vettük, gyorsan előbújtak azok a feketék. A színek gyári (natural) beállításon szinte tökéletesek voltak, de aki grafikai munkákra használná a monitort (amire minden lehetősége megvan), az természetesen a végletekig testre szabhatja a kijelzőt.
A másik, amiről beszélnünk kell, az a fényerő. A gyártó által megadott 250 nit sokakat eltántoríthat, hiszen ez a belépő szintű, és nem a félmilliós monitorok szintje, de ez senki kedvét ne vegye el. A tökéletes kontrasztnak hála a csúcsfények szabályosan ragyognak, a kép egy-másfél méter távolságról is bőven elég fényes még nappal is. A fényerőt 30-40 százalék környékén hagytuk és bőven elégedettek voltunk. A processzornak hála természetesen minden létező képjavító eljárást tartalmaz az Odyssey az AI-alapú mozgásjavítástól a sötét részek kiemelésén át a dinamikus kontrasztig és tónusáthelyezésig; mi azt javasoljuk, hogy ezeket ne használjátok. (Na jó, a tónusáthelyezés hasznos, de az eleve csak HDR-üzemmódban és bizonyos beállítások esetén aktiválható.) Inkább kalibráljátok a monitort és gondoskodjatok róla, hogy a megfelelő tartalmakkal „etessétek”, azaz korrekt HDR-t tartalmazó játékokkal és szépen masterelt filmekkel teszteljétek. Mi rögtön kikapcsoltuk a zajszűrést és minimálisra állítottuk az élesítést; a panel annyira csodálatos, hogy ilyesmikre nincs szüksége.
Milyen érzés használni?
Bár kellett pár kattintás, mire előcsalogattuk a 240 Hz-et (a Windowsban kellett először beállítani, nem az NVidia vezérlőpultjában), onnantól minden működött, mint a karikacsapás. Aki még nem használt ilyen gyors kijelzőt, annak egészen álomszerű lesz az élmény, már a Windows-kurzor mozgása is annyira folyamatos, hogy utána biztos nem leszel hajlandó viszatérni a 60 (vagy akár 75) Hz-hez, és akkor a játékokról még nem is beszéltünk. Beszéljünk: a változó képfrissítéssel (GPU-tól függően AMD FreeSync vagy G Sync) együtt kifejezetten addiktív Fontos, hogy még egy 2.1-es szabványú HDMI-kábellel is elértük a maximális képfrissítést 4K felbontással és HDR-rel, azaz még csak DisplayPort összeköttetés sem kell.
Az Odyssey G8 beállítása, kalibrálása igényel némi türelmet és kísérletező kedvet, nem azért, mert a Samsung felülete nem felhasználóbarát, vagy a mérnökök hanyag munkát végeztek. Ellenkezőleg: az OLED-kép a gyártó csúcsprocesszorával párosítva funkciók garmadáját nyújtja, a beállítható opciók sokasága pedig elsőre zavarba ejtő lehet. A szokásos „fényerő, kontraszt, fehéregyensúly” szentháromságon és a képüzemmódokon túl a HDR-opciókra és az egyéb dinamikus képbeállításokra is figyelni kell. Ennek kis része tudomány, nagy része egyéni preferencia: mi a visszafogott, pontos színeket tónusokat szeretjük, ezért egy csomó mindent eleve kikapcsoltunk, a feketeszintet is hagytuk alapállapotban, szóval hagytuk, hogy a panel tegye dolgát, és nagyon boldogok voltunk. Imádtuk a Black Myth: Wukong erdejének fény-árnyék játékát – úgy, hogy a játék nem is HDR-kompatibilis pc-n –, az Alan Wake 2 tájai és neonfényei is pazar hatást keltettek, és tökéletesen követhető volt az ellenfelek mozgása a Doom Eternalban is – pedig ez az a játék, amely egy motion blurrel megátkozott monitortól elvérzik.
Kipróbáltuk a fotóutómunkát is, és jó hírünk van: egy kicsit még mókoltunk a beállításon, hogy a képeinken minden részlet előbukkanjon, de a fekete valóban fekete maradjon, a végeredménytől pedig leesett az állunk. Az pedig csak hab a tortán, hogy ezek a beállítások a filmezés és a játékok során is helyt álltak. A második együtt töltött nap után már nem is nyúltunk a beállításokhoz, egyszerűen csak élveztük, amit az Odyssey nyújtani tud.
A processzort folyadék hűti, ez azonban egyáltalán nem hallható. Apropó, hallás: bár kapott hangszórókat, és a minőségről/tisztaságról külön AI-eljárás gondoskodik, erre ne alapozz. A hang korrekt, de a mélyeket és a széles, dinamikus hangzást ne a beépített membránoktól várd. Ez a kijelző sokkal jobb hangot érdemel.
Tudjuk, hogy drága a 32 collos 4K-s OLED Odyssey. Tudjuk, hogy van még komolyabb képfrissítésű, még szélesebb képarányú és még „gamingesebb” esztétikájú monitor a piacon. A végszó részünkről mégis az, hogy
ennyire még sosem élveztünk egy monitor előtt ülni, bármit is műveltünk közben.
Ezt az összeget egyszer kell rászánnod, utána sok-sok évig vár a kompromisszummentes játék- és filmélmény.
