Az ókori görögök után ezúttal a fagyos északi régió felé vesszük az irányt az Assassin’s Creed következő fejezetében. Fejszéket a kézbe, mert az úti cél Valhalla és az elesett harcosok csarnoka.

Nem meglepő módon a Ubisoft sem szeretett volna kimaradni a manapság oly nagy szépszerűségnek örvendő viking mániából. Megannyi sorozat (Vikings, The Last Kingdom) és videójáték (God of War, Hellblade: Senua’s Sacrifice) dolgozza fel az északi mitológiában hívó barbár harcosok életét, több-kevesebb sikerrel. Evidens tehát, hogy történelmi címek atyja is merítene egy nagyot a skandináv mitológiából, így gyorsan felszálltak a hype hosszúhajóra. A forró Egyiptom és a mediterrán Hellász után irány a dermesztő észak Odinnal, vasszűzekkel, kerek pajzsokkal és a fejszés, szakállas hódítókkal az élen. Persze ahogyan a történelem és maguk a sorozatok szintén rávilágítanak, főszereplőink egyáltalán nem voltak túl pozitív figurái a kora középkornak, sőt…

A vikingek európai rablóportyái a 8. századtól egészen és a 11. századig tehetőek. Az Északi-tenger partján lévő lindisfarne-i kolostor elleni támadás alapjaiban változtatta meg a középkor elejét taposó kontinens életét. Első körben az akkoriban még széthúzó, kisebb királyságokból álló „Anglia” itta meg a gyakori támadások levét, de jelenlétük később kihatott az akkori Nyugati Frank Királyságtól kezdve (ne feledjük Párizs sikertelen ostromát), a mai orosz területeken át egészen Bizáncig, Perzsiáig, valamint Észak-Amerikáig. Bár az utóbbi birodalmakkal leginkább csak kereskedtek, az előbbiektől konkrétan területeket foglaltak, ezzel rettegésben tartva Wessex, Mercia, Northumbria vagy Normandia népeit. Bár a vikingek koruk legkegyetlenebb nomád népei közé tartoztak, a portyákat leginkább a területszerzés indokolta, hiszen a skandináv és norvég szigetek már képtelenek voltak eltartani az egyre csak növekvő népességű klánokat. Tehát nem volt más hátra, értékes termőföldeket kellett találni, így vette kezdetét a majd négyszáz éven át tartó folyamatos népvándorlás, ennek úttörője volt Ragnar Lothbrok, a Vikingek széria főszereplője.

A történelemkönyvet becsukva és a konzolt bekapcsolva hamar kiderül, hogy az Assassin’s Creed: Valhalla a 9. század végén, Ragnar halála után játszódik. Fiai viszik tovább apjuk hírnevét, ráadásul a sikeres megszállások után már néhány településsel állandó vendégekként vannak jelen a száz ország egyes pontjain. Persze minden viking isteni magaslatokba szeretne kerülni, így van ezzel főszereplőnk is (Eivor), aki bosszútól fűtve revansra, majd dicsőségre és természetesen a Valhallába vágyik, hogy az idők végezetéig Odin mellett lakomázhasson. A sztoriról csupán annyit írhatok, hogy az első jelenetekben tizenéves hősünk klánját támadás éri, és rajta, valamint testvérén kívül szinte mindenkit lemészárol az ellenséges törzs. A cselekmény jó pár évvel később veszi fel a Nornák által szőtt sors fonalát; kiderül, hogy a fivéreket befogadja egy barátságos uralkodó, akinek minden vágya a folytonos népen belüli viaskodás leállítása.

Persze szereplőinknek viking vér folyik az ereikben, vért akarnak ontani, hogy apjuk becsületét helyrehozva maguk is elkezdhessék a dicsőség felé vezető útjukat. Természetesen pár óra után megjelennek az aszaszinok, akiktől többek között megkapjuk a „rejtett” pengét. Az első órák alatt nemcsak az orvtámadást sajátítjuk el, hanem megismerkedünk a játékmenet alapjaival; itt fogjuk többek között megtapasztalni a harcrendszer adottságait, majd hosszúhajónkon bejárni az északi területeket és természetesen megtanulni a craftolás és a portyázás rejtelmeit. Utunk során rengeteg valós történelmi személlyel találkozunk, sőt a szoftver kiválóan keveri a valóság és a mitológia motívumokat. Erről többet nem szeretnék elárulni, de azért annyit elejtenék, hogy magát a Mjölnirt is megkaparinthatjuk, ha méltóak vagyunk rá. Egészen pontosan abban az esetben tehetjük rá fagyos viking mancsainkat a mitikus fegyverre, ha Thor páncélját viseljük. Na, de hogyan jutunk hozzá a villámisten szettjéhez? Ez már tényleg maradjon titok…

Az első sikereink után megnyíló képességfán választhatjuk ki, mely irányba (íjász, orvgyilkos, harcos) fejlesztenénk ifjú harcosunkat, de szerencsére elég nagy az átfedés mindhárom ág között. Ebből kifolyólag nem igazán lehet elrontani a karakterfejlesztést, ráadásul bármikor visszavonhatjuk az elköltött, szintlépésekkel járó pontjainkat. Nemcsak Eivort, hanem lovunk és az AC-játékok kötelező „drónját”, a jelen esetben hollónk kinézetét szintén saját szájízünk szerint változtathatjuk, de ehhez előbb a szükséges kuckót kell összebarkácsolnunk.

A Valhalla akkor veszi igazán kezdetét, miután áthajóztunk az Északi-tengeren és eljutunk az angolszász földekre. A sorozatban először itt lesz lehetőségünk egy, az összesen hat szinten át fejleszthető kolónia kiépítésére. Trükkös a játék, mivel csak akkor tudunk bővíteni, ha folyamatosan portyákra (raid) megyünk, mivel javarészt a sárga ládák kifosztásával kapjuk meg azt a két nyersanyagot, amik az épületek felhúzásához szükségesek. Tudunk építeni többek hajógyártó üzemet hajónk átszabásához, vadász és horgászkunyhót, barakkot, istállót, pékséget, kovácsműhelyt, de megerősíthetjük a védelmét, illetve elláthatjuk mindenféle kozmetikai cuccokkal. Igen, jól érzitek, mert itt jönnek be a szokásos „Ubis” mikrotranzakciók, amiket az Animus Shopban tudunk elérni. Szerencsére abszolút nem vagyunk rákényszerítve a költekezésre, de nyilván sokkal gyorsabban fel tudjuk húzni a bázisunkat, továbbá maga a program többször megajándékoz minket extra valutával, amit beválthatunk ezüstre, nyersanyagra, fegyverekre, állatokra, valamint főszereplőnk kozmetikáinak tucatjaira. Visszatérve, minden építménynek megvan a maga feladata, általuk különböző extrákhoz juthatunk, mellékes küldetéseket adnak, életerőnket növelik, emellett idővel felhúzhatjuk a „bérgyilkosok kecóját”, ahol különböző célpontokat jelölhetünk ki likvidálás szempontjából – ez biztosan ismerős lesz az Odyssey rajongóinak.

Ha pedig Odyssey, akkor hozzá kell tenni, hogy a Valhalla bizony számtalan mechanikai megoldást kölcsönöz a 2018-as eresztéstől. Persze mindez látszott a videókon, de az átalakított harcrendszernek hála már korántsem hat olyan repetitívnek, sőt hangulatában számomra sokkal többet nyújtott az elődjénél. Bár rá vagyunk kényszerítve az állandó portyázásra, a területek nehézségi szintekre vannak osztva, így egy bizonyos szakaszon csak véges keresztény templomot tudunk kifosztani. Vagyis megpróbálhatunk a nálunk erősebb települések ellen menni, de gyorsan el fogunk vérezni. Nyilván nagy kérdés, hogy mikor és mennyire válik önismétlődővé az állandó fosztogatás, gyilkolászás, de valamiért ezt több mint húsz óra után sem tudtam megunni, amit a spártai kiruccanás már nem mondhat el magáról. A mi „erőnket” a szintlépésekért járó pontok elosztása adja ki, iszonyatosan sok választási lehetőség közül válogathatunk aszerint, hogy milyen játékstílust szeretnénk képviselni.

Az alap könnyű és nehéz támadásainkon kívül itt vannak nekünk a speciális mozdulataink, amiket lootok formájában fogunk megszerezni. Az adrenalint használó extra képességek a térképen narancssárgával vannak jelölve (igazából minden, a fejlődésünket garantáló cucc ilyen színű) legyen az nyersanyag, valamilyen klassz felszerelés, rúnakövek, egyszóval minden olyan tárgy, amivel könnyebben vehetjük a viking lét kihívásait. Újdonságként hat, hogy végre tetszés szerint kombinálhatjuk arzenálunkat. Bár a pajzs-fejsze kettős az egyik legbiztosabb módja a sikeres csetepatéknak, viszont öt-hat katona ellen már sokkal rugalmasabbnak kell lennünk. Ilyenkor átválthatunk két egykezes fegyverre, amivel pajzs hiányában feladjuk a védelmünket, ellenben fürgeségünkben bízva könnyen körbetáncoljuk a páncélos katonákat.

Ebben az esetben csak a kontrákban, kitérésben bízhatunk, aztán ott vannak a nagy, kétkezes balták/kardok, amikkel lassan mozogva, de óriásit sebezve könnyedén megtörhetjük az ellenfél védekezését. Ilyenkor bármennyi élettel rendelkezik az ellenlábas, kritikus találatot vihetünk be neki, ami valószínű végleges lesz számára. Hogy a készítők elkerüljék az össze-vissza hadonászást (és feldobják a harcrendszert) egy stamina csíkot raktak a játékba, úgyhogy nem árt némi óvatosság, amikor nagyokat szeretnénk suhintani. Érdemes egyébként pár pontot adagolni az íjászatra, mivel jó pár csávából kihúzott egy-egy jól irányzott lövés. A most „Odin sight” névre hallgató képességünkkel nemcsak a környezetünket tudjuk körülpásztázni, hanem használata megvilágítja ellenfeleink sebezhető pontjait.

A görög kalandhoz viszonyítva egy két részre oszott, de észrevehetően kisebb méretű játszóteret kapunk, de ne aggódjunk, a játékban így is óriási a szavatossági faktor. Ha mindent fel szeretnénk fedezni, össze akarunk gyűjteni, teljesíteni a meghatározott időnként frissülő mellékes küldetéseket, aztán hozzá adjuk még a számos, jövőben érkező DLC-t, akkor a Valhalla simán karcolhatja a száz órás játékidőt. Ha pedig színek, akkor szót kell ejteni, hogy a világtérképen összesen három darabot különböztetünk meg; a fent említett sárga, kék és a fehér. Míg utóbbi a megannyi gyűjtögetni valókat jelöli (busás jutalmak fejében), addig a kék mindig valamilyen rejtélyt, pl. mellékmissziót takar. Természetesen nem maradhatnak el az Assassin’s Creed játékok kötelező velejárói: a magaslati pontok, amik a szokásos módon gyorsutazási lehetőséggként funkcionálnak. Ezeket megmászva elénk tárulnak a Valhalla mesébe illő tájai, amik megvalósításáért tényleg csak dicsérni lehet a Ubisoft Montrealt. Már az Odyssey sem szégyenkezhetett ilyen téren, de magam sem gondoltam volna, hogy PlayStation 4 Pro-n ilyen szép látvány fogad majd.

Hozzá kell tenni, hogy a kiugró grafika leginkább a tájakra jellemző; fantasztikusak a víz felszínén megcsillanó napsugarak, de brutális hangulatot tud varázsolni az éj leple alatt leereszkedő köd, miközben mi a következő kolostort próbáljuk kirámolni. Az arcok, mimikák dettó aprólékosan kidolgozottságról árulkodnak, viszont a már nem annyira szembetűnő tereptárgyakra, állatokra vagy a mezei emberekre a fentiek már nem feltétlenül igazak. A szériára jellemző részletes, történelemileg teljesen hű környezet megalkotása nem ismeretlen a fejlesztők számára, nem ők lettek volna, ha a Vallhalla alatt csupán félmunkát végeznek. A dizájn, a zene és más megoldások tekintetében láthatóan rengeteget hoztak át a sorozatokból, de az alkotókra jellemző precizitás végig érződik – mást nem is várhattunk a montréali csapattól.

Eddig szinte csak dicsértem a 2020-as Assassin’s Creedet, viszont azért akad pár gyermekbetegsége. Első körben, bár nagyon szépen csillogok a franciák játéka, rengeteg hibába futottam bele és ezeket nagyrészt nem oldotta meg az első napos frissítés. Tárgyösszeolvadás, tereptárgyakba és a hajó vitorláiba való beakadás, furcsa animációk, a hajónk borzasztó irányítása, na meg nagyobb összezörrenések alatti beakadások mind-mind elég sűrűn előfordultak a tesztelés alatt. Oké, a felsorolt technikai bakik nagy részét simán orvosolni lehet a következő javítások valamelyikével és azt se feledjük, hogy a héten, jövő héten megjelenő újgenerációs konzolokon már nem szabad(na) ilyeneknek előfordulnia. Legalábbis illene a 60-as képfrissítési rátának stabilnak maradnia, viszont szájmozgás és a monoton, néha teljesen élettelen szinkronon a hardveres fejlesztés biztosan nem fog segíteni.

Jogos a kérdés, hogy a kiadó miért ragaszkodik ennyire egy ilyen típusú játéknál az Assassin’s Creed címhez. Valószínű a válasz a felfuttatott márkanévben keresendő, hiszen az Origins óta egyre kevésbé illik bele a franchise történetébe a bérgyilkos társaság és a keresztesek közötti háborúzgatás – ez a tény a mostani viking környezetben hatványozottan igaz. Néha kicsit erőltetettnek, indokolatlannak éreztem a csuklyások szerepvállalását, de tegyük hozzá: talán a második részt leszámítva a sorozat sosem az acélos narratívájáról volt híres. Habár a történet egyes pontjain lévő választásaink még mindig befolyásolják a fősodor kimenetelét (és ezzel most sincs semmi gond), ellenben az Animus, vagyis a kétezres években játszódó sztori számomra teljesen érdektelen lett. Az elején csupán annyit tudunk meg, hogy a Földünket valamilyen természeti katasztrófa fenyegeti és Eivor múltja az egyetlen, ami segíthet a pusztulást megakadályozni.

Ezt leszámítva az Assassin’s Creed: Valhalla egy kiváló folytatása lett a sorozatnak, ami kétségtelenül elérte a célját. Szinte minden rezdüléséből árad a viking hangulat, így aki szeretne elmélyülni az északi népek kultúrájában, életérezésében, valamint fogékony erre az érára, azoknak biztosan kellemes kikapcsolódást fog nyújtani a széria legújabb része. A mitológiai motívumokkal átitatott cselekmény lényegében egy adrenalindús kaland, ami roppant hatásosan mesél el egy történetet bosszúról, dicsősségről, hatalmas istenségekről, miközben megismertet bennünket egy, a korunkban éppen reneszánszát élő nép történelmével.

A játék megvásárlásához kattints ide!

Az Assassin’s Creed: Valhalla november 10-én, Xbox One, Xbox One Series X/S, PC, Stadia, Amazon Luna, PlayStation 5 és PlayStation 4 platformokra fog megjelenni, mi az utóbbi konzol Pro változatával teszteltük.