A képek nyelvén beszélt
A Media Markt nyári fotópályázatának nyertes munkáit a Westendben található áruházban tekinthetik meg az érdeklődők október 30-ig. A fotópályázat kapcsán híres művészekről gyűjtöttünk össze nektek néhány érdekességet:
Kassák, Bécs, Berlin, Párizs – Robert Capa esete is azt bizonyítja, hogy egy magyar fotósnak a XX. század első felében ezen az útvonalon kellett elindulnia, ha világhírnévre vágyott. Az évszázad talán legjelentősebb fotóművészének tragikusan rövidre szabott életútja ugyanakkor arra is példa, hogy hiába zseniális haditudósító valaki, ha a szerencsével hadilábon áll.
Robert Capáról, azaz eredeti nevén Friedmann Endréről nem csak azt tudjuk, hogy neves pályatársaival együtt ő is Kassák Lajos szellemi erőterében, az úgynevezett Munka-körben szocializálódott, hanem azt is, hogy a pályaválasztásában fontos szerepe volt a külső kényszerítő tényezőknek. Magyarországról a világnézete és a származása miatt menekülnie kellett, előbb Bécsbe ment, majd Németországban, Berlinben tanult újságírást (miközben egy fotóügynökség kifutójaként dolgozott), de a nyelvtudását nem érezte elég erősnek a külföldi sajtómunkához – így lett hobbifotósból fotóriporter. Történelmi idők voltak: első munkájaként Koppenhágából, Trockij előadásáról tudósított, az orosz forradalmárról készült egész oldalas képe a Weitspiegelben jelent meg.
A nácik hatalomra jutása után Párizsba emigrált, ekkor, praktikus okokból – hogy a képeit könnyebb legyen eladni – változtatta a nevét Robert Capára, megteremtve egyúttal a vagány frontriporter figuráját. 1936-ban már a Vu, majd a Regards szerkesztőségének küldte a képeit a spanyol polgárháborúról, de jelentkezett Kínából, a tunéziai és az olaszországi frontról, majd a normandiai partraszállás helyszínéről is. Az egyetlen riporter volt, aki a támadás első hullámáról tudósíthatott, de egy túlbuzgó laboráns hibájából a felbecsülhetetlen értékű felvételek szinte mindegyike megsemmisült, az ott készült tekercsekből mindössze tíz életlen képkocka maradt meg.
Kivételes kapcsolatteremtő képessége és hírneve lehetővé tette, hogy szinte mindenkivel jóban legyen, aki akkoriban számított: Ingrid Bergmannal szerelmi afférja volt, Ernst Hemingway-t hétköznap is fényképezhette, Zalka Máté és George Orwell is a bizalmába fogadta, Cartier-Bressonnal fotóügynökséget alapított (ez volt a legendás Magnum). Leghíresebb képe alighanem a spanyol polgárháborúban készült „A milicista halála”, de a világ háborúiról készült képsorozataira egész életművet épített, miközben folyamatosan dacolt az életveszéllyel, elveszítette első társát és partnerét, Gerda Tarót, és később, az indokínai háborúban – saját ars poeticáját követve: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – az életét.
Máig ő az egyetlen felvételért is mindent kockára tévő megszállott fotóriporter archetípusa, minden igazi fotográfus példaképe: mindössze 41 évet élt, de a világ ma is úgy gondolkodik a fotózásról, ahogyan ő, és mindenki, aki a képeiből akar megélni, egy kicsit Robert Capa szeretne lenni.
