Need for Speed Unbound teszt

Az Electronic Arts sokadjára próbálja felrázni a szebb napokat is megélt Need for Speed-szériát, vajon az Unbound alcímre keresztelt epizóddal végre sikerrel járt?

Ha Need for Speed, akkor a régi motoros rajongóknak először tuti az első számozott epizódok egyike fog eszükbe jutni, vagy a fiatalabb generáció abszolút kedvence, a Most Wanted-Underground kettős. Összességében elmondható volt, hogy az autós játékok a ’90-es és 2000-es évek elején még egy innovatív és előremutató ötletekből álló műfajt képviseltek, mára ez sajnos teljesen megváltozott. Mindenki kedvenc stúdiója, az Electronic Arts átállt a minőségről a mennyiségre és hiába az elmúlt évtized próbálkozásai, tartós lejtmenetbe terelte az egész szériát. Pedig ígérgettek fűt-fát (khm, Anthem), viszont a 2015-ös Need for Speed sem tudta megváltani a sorozatot, a Payback és a The Run sztoriközpointú koncepciója pedig szintén kisiklott.

A nem túl rózsás helyzeten a 2019-es Heat sem tudott segíteni, a gond persze megint az alapoknál volt: hiába a nyitott játékmenet, ha egy stúdió kreatív csapata képtelen azt megtölteni tartalommal. Miközben az EA leghíresebb címe vergődött, addig a konkurencia nagyszerű érzékkel szállította a jobbnál-jobb autós játékokat; legyen szó a Microsoft, inkább arcade szinten mozgó Forza-sorozatáról vagy a Sony, főleg a szimulátor-kedvelő réteget célzó Gran Turismo-ról. Mind a kritikusok, mind pedig a rajongói körökben tökéletes volt az egyetértés, miszerint mindkét széria hibátlanul kiszolgálták a maguk célközönségét, nem véletlenül örvend mindkét franchise ekkora sikernek. Látható tehát, hogy valamit kötelező volt lépnie az amerikai kiadónak, hogy visszacsábítsák a rajongókat, így született meg a Need for Speed Unbound ötlete, ami hangulatában inkább a Halálos Iramban c. filmekre hajaz. Vajon most végre sikerült megtörniük a jeget vagy csupán újból egy középszerű alkotást kaptunk?

A munkát ismét a Criterion Games vállalta magára, ami egyszerre jó és rossz ómen. A 2010-es Hot Pursuit az egyik legjobb modernkori Need for Speed rész lett, ellenben a 2012-es Most Wanted (ez egyfajta remastered verziója volt az eredetinek) messze nem sikerült túl fényesen. Szóval az esélyek arra, hogy végre egy tisztességes Need for Speed-rész szülessen, 50-50 százalék volt, lássuk sikerült-e a brit csapatnak valami váratlant húzni. A helyszín ezúttal Lakeshore City, ami lényegében Chicago mintájára készült. A Heat idilli, napfényes és tengerparton fekvő Palm City-hez képest egy merőben más város képe rajzolóik ki bennünk, amit végre sikerült élettel megölteni. A metropoliszt ezúttal rendes autós és járókelőkből álló forgalommal látták el (nem, nem lehet az embereket elütni), ráadásul a Heathet képest több a látnivalóval, na meg tennivalóval rendelkezik.

A játék nagyjából 1,5-2 óra elteltével, a prológus után nyílik ki előttünk, hogy szabadon felfedezhessük Lakeshore zegzugait. Széttörhetjük a városban szétszórt plakátokat és szobrokat, kuncsaftokat csempészhetünk át egyik pontból a másikba ügyelve rá, nehogy észrevegyenek a fakabátok, graffitiket gyűjtögethetünk, viszont a fókusz továbbra is a versenyzésen van. A történetet természetesen most sem gondolták túl a készítők: az általunk teljesen személyre szabható főhősünk egy klassz Lamborghini Countach-al száguldozik az illegális autóversenyek világában, akit aztán jól elárulnak, elveszít mindent és két egész esztendőre kiesik az utcai versenyek világából. Jó pont a készítőknek, hogy a részletes karakter-készítőnek hála a legapróbb részletekig mi alkotjuk meg főszereplőnket. Az alapkoncepció pedig változatlan: vissza kell kapaszkodnunk a csúcsra. Szóval legyen szó nappali vagy éjszakai versenyekről, a kiindulási pont, hogy természetesen mind illegálisak. A célunk a legtöbb verseny behúzása lesz mégpedig úgy, hogy az előttünk elterülő checkpointokon kell áthaladnunk, miközben 300 km/h-val vesszük be a legélesebb kanyarokat, aztán a pillanatok alatt megjelenő a lakeshore-i rendfenntartó egységeket fogjuk lerázni. Döbbenetes újdonságok, nemde?

Minden megnyert etappal pénzt keresünk, amiket elverhetünk a garázsban új alkatrészekre, festésekre, vagy egy teljesen másik, összesen 143 járgányból álló géppark egyikére. Az ínyenc autószerelmesek találnak itt mindenfélét: többek között bekerült az 1965-ös Chevrolet C10 Stepside Pickup, az 1988-as Ferrari F40, de az 1963-as Volkswagen Beetle, vagyis a híres bogárhátú szintén a megvásárolható verdák egyikét képzik. Minden járgány a legapróbb részletekig módosítható, ráadásul a külső mellett végre érezhető a teljesítménykülönbséggel rendelkeznek, ami kihat a vezetési élményre is. Továbbá érdemes figyelni a büntetőpontokra; minél több ilyet gyűjtünk össze, annál nehezebb lesz olajra lépni a törvény őrei elől; az 1-es és 2-es szinten még nem vészes, de később már speciális kocsikkal, helikopterekkel és útzárakkal készülnek ellenünk, alaposan borsot törve az orrunk alá. A vezetési élmény főleg kontrollerrel lesz az igazi, persze a realisztikus prezentációt ne itt, hanem inkább a Gran Turismo 7-ben keressünk, hiszen a legújabb Need for Speed egy sokkal inkább arcade megközelítést kínál.

Sajnos az Unbound rákényszerít minket a pénz farmolásra, mert sokszor egy-egy verseny főnyereménye sem elég ahhoz, hogy egy jobb kocsit megvásárolva komolyabb megmérettetésen is el tudjunk indulni. Extra pénzt jelent, ha le tudjuk rázni a Lakeshore-ban grasszáló zsaruk garmadáját, ami bizonyos esetekben jócskán elhúzódhat. Sajnos hiába a 10-15 perces autósüldözés, önmagában ekkor sem fogja annyi játékbeli egység ütni a markunkat, hogy abból tovább tudjunk haladni, szóval ebben a tekintetben sajnos ugyanannyira repetitív lesz az Unboud, ahogyan ez már a korábbi részek esetében szintén megszokhattuk. Ha meguntuk az egyjátékos mókázást és a sztorimódot, akkor fejest ugorhatunk az online, összesen 16 főt számláló multiplayerbe. Ehhez létre kell hozni egy új karaktert és máris, akár a barátainkkal karöltve nyomulhatunk Lakeshore utcáin. Persze az igazi mókát a más játékosok elleni online megmérettetések jelentik, viszont mielőtt felbátorodva beleugranánk a sztori első megnyert versenye után, nem árt némi tapasztalat fejében legalább öt-hat órát belepakolni a single player játékmódba, mielőtt még kellemetlen meglepetés ér bennünket az online térben.

Látványvilág tekintetében a Frostbite grafikus motor még mindig szépen teszi a dolgát, a rajzfilmszerű grafika pedig teljesen beleillik a miliőbe. Ettől függetlenül az Unbound esőben, éjszaka néz ki a legvagányabbul: amikor a betondzsungel fényei kigyúlnak, a felázott aszfalt pedig úgy veri vissza a színeket, a különböző fények csillogását, hogy garantáltan elégedetten fogunk csettinteni. Hangzás tekintetben egy teljesen korrekt munkát tettek le az asztalra a Criterion munkatársai, egy jobb gamer fülesen gyönyörűen duruzsolnak az izomautók motorhangjai, továbbá a Need for Speed Heat borzalmas licencelt számai után végre sokkal színesebb a zenei palettát kaptunk. Persze, A$AP Rocky az Unbound húzóneve, úgyhogy tőle került be a legtöbb zene, de tiszteletét teszi az ugyanebben a zsánerben mozgó Charli XCX, Playboi Carti, Princess Nokia és meg egy halom underground rap dal, amik kitűnően passzolnak a játék világába.

Összességében a Need for Speed Unbound nem váltja meg a sorozatot, viszont a Carbon, illetve a Heat mellé bőven odafér. Az alapkoncepció érdekesebb, ami hangulatában inkább a 2000-es éveket és a Halálos iramban-filmek hangulatát próbálja imitálni, ehhez pedig kiválóan passzol a zenei aláfestés, a rajzolt grafika és a kiváló arcade vezetési élmény. A térkép, habár lehetett volna nagyobb, sőt elviseltünk volna több tennivalót, mégis sokkal több érdekességet rejt, mint a három évvel ezelőtti epizód. Szóval sem a világot, sem pedig a Need for Speed-szériát nem váltja meg, de az Unbound még ígyis a jobb autós játékok próbálkozásai közé tartozik.

A játékot itt tudod megvásárolni!

A Need for Speed Unbound november 29-én jelent meg PC, Xbox Series X/S és PlayStation 5 platformokra, mi az utóbbi konzolon teszteltük.