Nyelvtan, tesi, matek, versenyfutás egy sorozatgyilkossal – Persona 4 Golden teszt
Akinek kimaradt az életéből a Persona-sorozat, az kezdje ezzel, könyörgünk! Már csak azért is, mert PC-n jobb mint valaha.
„Panaszkodsz itt a suli miatt, pedig most van a legjobb dolgod, majd rájössz!” Alighanem minden honfitársam találkozott ezzel az enyhén passzív-agresszív, nyomokban némi érzelmi zsarolást is tartalmazó reakcióval.
Az én gyerekkoromban sajnos még PlayStation 2 sem volt, nem hogy PlayStation Vita, így persze, hogy lemaradtam a világ legjobb suliszimulátoráról, a Persona 4-ről, amely, amely először tényleg a fent említett legendás konzolon jelent meg, de 2008-ban (!), amikor már bőven benne voltunk a következő generációban. Pedig talán egészen másképp alakult volna minden, ha annak idején lehetőségem lett volna játszani vele, a Persona 4 Golden ugyanis most is, elképesztően rezonál az identitáskeresés és kisebbségi érzések körül forgó gondolatokkal, belegondolni is borzongató, milyen lett volna, ha 16-17 évesen bukkanok rá.
A játék egy kissé kibővített változata Golden alcímmel napvilágot látott a Sony meggyőző minőségű, de sajnos rövidéletű hordozható konzolján, a Vitán is, most pedig furcsa, de örömteli mementóként egyszer csak megjelent pc-re, némi vizuális és játékélmény-beli fazonigazítás után.
A Persona 4 már a maga idejében is fura játék volt, a kora terméke; ma pedig egyenesen anakronisztikus, és éppen ezért emlékezetes. Bizonyos értelemben úgy kellett ez nekünk a magukat halálosan komolyan vevő, sötét, baljós AAA-címek közt, mint egy falat kenyér. A Persona 4 ugyanis úgy okosabb, mélyebb, mint a legtöbb ma megjelenő játék, úgy van tele gondolatokkal, ötletekkel, hogy közben nem akarja túl komolyan venni magát. Éppen ez sikerének egyik kulcsa. Kár, hogy csúnyácska szegény.
Még mielőtt a részletekbe mennénk: a Persona 4 sokak szerint minden idők legjobb szerepjátéka, de legalábbis JRPG-je. Főhőse egy névtelen diák (pontosabban mi adunk neki nevet), aki Tokióból egy kisvárosba, Inabába költözik nyomozó nagybátyjához. Itt folytatja a sulit (és kezdi újra egész életét), az eleve stresszes hétköznapokat pedig elég hamar felborítja egy bizarr gyilkosságsorozat. Eközben már éppen elkezdenénk összehaverkodni iskolatársainkkal, teljesíteni a tanárok előtt és szorosabbra fűzni a viszonyt azzal, aki megtetszett, amikor a suliból is elkezdenek eltűnni a gyerekek.
Szerencséjükre elég hamar rájön a játék szedett-vedett gyerekcsapata, hogy bizonyos tévékészülékekbe bemászva egy alternatív világban találják magukat, ahol sötét folyósókon és szobákon átverekedve, szörnyekként megelevenedő árnyakkal megküzdve képesek kiszabadítani barátaikat. (Tulajdonképpen szemétség, hogy a Stranger Things írói sosem méltatták a Persona-sorozatot.) Ja, a helyszínek egyébként az áldozatok tudattalanjának leképezései, azaz valójában az ő sötét gondolataik, vágyaik és félelmeik közt kell eligazodnunk, miközben hagyományos JRPG-stílusban harcolunk a felbukkanó szörnyek ellen.
Ha ez önmagában nem lenne elég fura, mi is képesek vagyunk különböző szörnyek segítségét igénybe venni: ők a Personák, a való világban épített társas kapcsolataink kivetülései, akik pont annyira erősek, amennyire empatikusak és türelmesek voltunk társainkkal „odafent”. Ahol egyébként egy igazi sorozatgyilkos szedi áldozatait, mindig eső után, a ködben csap le, kivéve, ha adott időre teljesítjük a dungeonokat. Ha nem: game over. Ha egyszer összehaverkodtunk a Personákkal, kombinálhatjuk őket még erősebb támadásokért, vagy újakat is toborozhatunk, a képességeiket pedig átruházhatjuk utódaikra: a harcnak ez a része egy kicsit a Pokémonra emlékeztet.
Mondom, hogy stresszes dolog a suli.
A Persona 4 Golden egyik kisebb csodatétele, hogy a hétköznapi, gyakran unalmasnak tűnő iskolai aktivitásokat is pont olyan izgalmasan tálalja, mint a JRPG-harcot. Szerencsére nem kell végigülnök az összes órát, de a suliban töltött egy-egy nap fontosabb pillanatait mind megoldandó feladatként tálalja a játék. Válaszolni kell, ha a tanár kérdez, beszélgetni kell a többiekkel, akik néha visszakérdezésekkel tesztelik, figyeltünk-e; el kell döntenünk, milyen iskolán kívüli elfoglaltságokra iratkozunk fel (persze mind egy-egy minijáték formájában érkezik), sőt, még diákmunkát is vállalhatunk. Az iskolában fejleszthetjük képességeinket és társas kapcsolatainkat, szintlépés után pedig újabb területek és küldetések érhetők el.
Ha mindez furcsának tűnik: az is, méghozzá nagyon; sajnos az írott szó kevés arra, hogy leírjam és megmutassam, pontosan mennyire. Hangsúlyoznom kell azonban: a lehető legjobb értelemben fura. A Persona 4 Golden nagyon lassan indul be, és még a tutorial rész után is sok-sok meló vár a játékosra, mire végre belevetheti magát a küzdelembe, de később mindez kifizetődik. A sokszor fárasztónak tűnő és erőltetett humor, az első ránézésre idegesítő karakterek a történet második felére meglepően mély, sokszor szomorú, sőt egyenesen depresszív pillanatokat képesek okozni, a Persona 4 pedig olyan területekre merészkedik a sérült családokon át a gyerekek eltitkolt traumaitkus élményeiig, amelyre kevés videojáték merészkedik.
Ez pedig még azt is feledteti, hogy a játék bizony ebben a formájában kifejezetten kiábrándítóan néz ki. Legalábbis részben: ez nem remake, még remasternek is csajóindulattal hívható. A felbontás és a képfrissítés ugyan szabadon skálázható (és, mint azt sejhettétek, a gépigénye minimális), de néhány textúrán kívül nem nagyon nyúltak a fejlesztők az alapjátékhoz. A végeredmény: mosott, sivár, láthatatlan falakkal és egyéb, a 2000-es évekre jellemző idegesítő mozzanatokkal tarkított játékmenet, nagyon furcsán mozgó, igaz, szépen rajzolt és modellezett karakterekkel. Technológiailag a játék már 2008-ban is elavultnak számított (igaz, a PlayStation 2 hardverét kimaxolta, de ez akkor már nem volt különösebben erős érv), ezt szerencsére a készítők is tudták, éppen ezért (na meg a sorozat hagyományainak megfelelően) döntöttek úgy, hogy nem is kísértik a fotorealizmust, inkább a rajzfilmszerű művészeti stílusra helyeik a hangsúlyt. Ennek hála a grafika még ma is emészthető, ha nem is időtlen, de nem öregedett olyan szörnyen – mindenesetre öregedett.
Ez egyébként legfeljebb a játék első pár órájában zavart, aztán annyira beszippantott a történet és a szereplők közti kapcsolat dimanikája, hogy észre sem vettem a kevés poligont és a mosott textúrákat. Arra azért nagyon kíváncsi leszek, mit alakít az Atlus fejlesztőcsapata a következő konzolgenerációra. Hogy az elsők között próbálom ki, abban biztos vagyok.
