Már megint egy boomer shooter, ráadásul ez is kötelező – Wrath: Aeon of Ruin teszt
A 3D Realms képtelen leállni, játékról játékra kényezteti a gamereket hangulatos, nagy műgonddal elkészített retro lövöldéivel. A Wrath újabb kompromisszummentes gyöngyszem, lassan tényleg ott tartunk, hogy megbocsájtjuk nekik még a Duke Nukem Forevert is. Teszt.
Ezernyi fantasztikus FPS-sel áldott meg minket a sors (bocsánat: az elhivatott és a kiadók hülyeségeivel bátran szembeszálló fejlesztők), de egyik sem üt majd akkorát, mint annak idején a Quake, nem gondoljátok? Sokáig azt hittem, hogy csak a nosztalgia beszél belőlem, de bárhányszor is telepítem John Carmackék 1996-os műalkotását, mindig rá kell jönnöm: nem, az egész úgy, ahogy van, zseniális, egységes, és úgy ragadta meg a kilencvenes évek közepi Zeitgeistot, ahogy semmi más. Azt pedig tudjuk mind, mekkora technológiai bravúr volt egy valódi 3D-s lövöldét összehozni úgy, hogy még egy első generációs Pentiumon is tisztességesen fusson, főleg ilyen grafikával!
Én voltam tehát a legboldogabb, amikor valamikor tíz éve felbukkant az első kifejezetten ezt a nosztalgiát meglovagló retrós shotter, low-poly ellenfelekkel, pixeles textúrákkal és minimális történettel. Tudjuk jól, mi történt azóta: a megjelenésekből mozgalom, majd műfaj lett (boomer shooter), és hála az elkötelezett, nagy kiadók által nem korlátozott, sokszor egy-két fős fejlesztőcsapatoknak, olyan klasszikusokkal lettünk gazdagabbak, mint a Cultic, a Dusk, vagy a Prodeus. Még a szebb napokat látott 3D Realms is bebizonyította, hogy képesek feltámadni hamvaikból a gyalázatos Duke Nukem Forever után: ahelyett, hogy megpróbálták volna megint megújítani a műfajt, visszanyúltak a györekeikhez és egymás után adják ki a nagyszerű boomer shootereket a Duke Nukem-klónok fénykorát idéző, Build Engine-nel készült Ion Fury-sorozattól a már említett Culticon és a szerepjátékos Gravenen át e teszt tárgyáig.
Bár elvileg a siker garantált, hiszen Wrath: Aeon of Ruin annyira hű az elődeihez, hogy konkrétan a Quake motorjára épül, és mivel Early Access verzióban jelent meg, kiderült, hogy a közönségnek is tetszik, mégis furcsa helyzetben van a 3D Realms legújabb dobása. Egyrészt azért, mert tényleg évekig csücsült korai kiadásként a Steamen, másrészt azért, mert a játékosok körében közben mintha beütött volna némi fáradtság, sőt, én ma már egyenesen boomershooter-kiégést érzek, valahányszor ki kell próbálnom egy retrós lövöldét. A Wrathnak tehát nagyon nehéz dolga lesz a túltelített piacon, de tekintve, hogy mégsem egy teljes árú, AAA címről van szó, amelyből az ember legfeljebb egyet enged meg magának havonta, és hogy meglepően mély és összetett játékmenettel bír, minden esélye megvan a sikerre.
Az ember persze nem azért vág bele egy ilyen játékba, mert nagy meglepetésekre számít: ellenkezőleg, az ismerőst, az otthonost keresi. Ezt azonnal meg is kapja, amint először elindítja a Wrathet: a hangulat, a textúrák, a hangok, a világ mind-mind a Quake-et idézi, még az is, hogy egy – meglepően nagy és szövevényes – hub a kezdőpálya, ahol világot kell választani. Érdemes sorrendben haladni, hiszen a mechanikák, a fegyverek és az ellenfelekkel szemben bevethető taktiták egymásra épülnek, de aki úgy érzi, van olyan régi motoros, hogy belecsapjon a lecsóba, annak nem kötik meg a kezét a fejlesztők.
Bár a Quake-párhuzam a továbbiakban is nagyon erős – a fejlesztők büszkén vállalják, hogy a nagy előd szellemi átörökítése volt a cél, így lépten-nyomon felfedezed majd az utalásokat –, pár meglepetés mindjárt az elején akad. A kezdőfegyver például egy alkarra szerelt penge, amely nem csak kaszabolásra jó, hanem charge-olva és megfelelően időzítve képes átugrani a szakadékokat és vertikálisan is nagy segítség. Egy kicsit olyan, mint a double jump és az új Doom-játékokban megszokott dash. Sőt, a penge főleg erre jó, hiszen meelee fegyverként eleve nem túl hatásos, arról nem is beszélve, hogy az ellenfelek nagy része kizárólag lőfegyverrel szedhető le biztonságosan. Szerencsére hamar megkapod a revolvert; szintén nem lesz a kedvenced, de eleinte nagy segítség lesz.
Itt jön a másik meglepetés: a Wrath nehéz. Jó, ez önmagában nem meglepetés, tudjuk jól, hogy a 90-es évek shooterei sem éppen arról voltak híresek, hogy tárt karokkal várták az újonc gamereket (vagy igen, csak rögtön gúnyolódtak is rajtuk, vö. a nehézségi fokozatok elnevezései), de a Wrath új szintre emeli mindezt egy Dark Souls-szériára emlékeztető mentési rendszerrel. Ennek lényege, hogy a pálya bizonyos pontjain kapunk egy felhasználható itemet, amelyhez hozzá tudod kötni a lelked – azaz elhalálozás esetén onnan folytatod. A csavar az, hogy nem az adott helyen kell ezt megtenned, hanem bármikor és bárhol felhasználhatod. Ez ugye izgalmas dilemmát eredményez: menjek tovább és kockáztassam, hogy az egész pályát kezdhetem előről, ha meghalok, vagy használjam most és később szívjam a fogam, hogy miért nem később aktiváltam a soul thethert? A legszebb, hogy akár a következő szintre is magaddal viheted őket – hiszen többet is tárolhatsz, ha elég merész vagy –, és még egy-egy boss battle közepén is aktiválhatod, azaz nem kell minden komoly összecsapást előről kezdeni. Azért igyekezz ne a biztos halál előtt pár másodperccel elhasználni őket.
Arra is készülj, hogy a pályák hatalmasak: ezek már rég nem a Quake tíz-tizenöt (rutinosabb speedrunnereknek két-három) perc alatt teljesíthető klausztrofób terei, hanem óriási, nyílt, összetett arénák, sőt, arénarendszerek, amelyek negyven percet, de akár egy órát is igénybe vehetnek. Azaz ez nem a megszokott négy-öt óra alatt teljesíthető boomer shooter, mint a Dusk vagy a Cultic: ha egészséges tempóban nyomod, akkor is minimum 15 óra intenzív szórakozás (és frusztráció) vár rád. Ha csak ezt nézzük, már akkor is indokolt a 25 euró körüli ár.
A harcrendszer ettől függetlenül is komoly kihívás még könnyű fokozaton is: minden fegyveredre és taktikára szükséged lesz egy-egy pálya teljesítéséhez. Komoly platforming rutin kell, pixelpontos célzások, és persze az ellenfelek mozgásának és támadásainak ismerete, szóval, ha nem is Doom Eternal-mélységű kaland vár rád, arra biztosan nem panaszkodsz majd, hogy nem elég összetett az egész. Ahogy a hangulatra sem lehet egy szavad sem: az eredeti (!) Quake továbbfejlesztett motorja képes kezelni a színes fényeket, a ködöt, a fizikát és azt, hogy az ellenfelek egy része akár végtagonként is semlegesíthető, ez kifejezetten jó feszültséglevezetés, ha két aréna közt csak pár magatehetetlen zombitól kell megszabadulnod.
Az apró figyelmességek is mind arról szólnak, hogy a fejlesztők komolyan vették a feladatot, tisztelik a műfajt, az elődöket és a játékost. Csak egy példa: az egérgörgő úgy vált fegyvert, hogy átugorja azokat, amelyekből kifogyott a töltény. Aligha kell részleteznem, mekkora segítség ez, ha épp beszorultál egy sarokba 20 körüli életerővel egy arénacsata közepette. Összesen kilenc fegyvert találsz majd, egyik sem lesz nagy meglepetés, a revolvertől a super shotgunon és a gépágyún (illetve ezek dark fantasy megfelelőin) át az olyan nyalánkságokig, mint a nagy rivális Unreal Tournamentből átemelt, robbanó zöld trutyit ballisztikus ívben lövellő biofegyver. Mind nálad lehet, ebben is öregsulis a wrath, és felhasználható itemek, sőt, varázslatok is segítenek. A Heretic és a Hexen ugyanúgy visszaköszön, mint a Quake – de az egész játékmenet szigorúan marad a 90-es években.
Most pedig ejtsünk pár szót a történetről… Pontosabban annyit se, mert az nincs neki. A Wrath fejlesztői szó szerint értelmezték John Carmack legendás, igaz, rosszul öregedett mondatát: „a játékokban a történet olyan, mint a pornófilmekben, kötelező, hogy legyen, de senkit sem érdekel”. A Wrathban Kívülálló vagy, aki a Kortalan Tengeren hánykolódva megérkezik egy haldokló világba, hogy egyenként levadássza a Régi Őrzőket. Nem hangzik túl érdekesen, igaz? Sebaj: erről az egészről tudnod sem kell, nem hogy foglalkoznod vele, hogy a maga teljességében kiélvezd a játékot.
Ahogy a fentiekből kiderült, az elejétől a végéig élveztük a Wrath: Aeon of Ruint, hangulatos, jól eltalált, nagy műgonddal elkészített lövölde ez attól a stúdiótól, amely a teljes összeomlásból támadt fel az elmúlt tíz évben. A boomer shooter műfaj rajongóit aligha kell győzködni – ők már nyilván a negyedik végigjátszásuk közepén tartanak –, akik azonban most ismerkednek ezekkel a játékokkal, jobb, ha egy könnyedebb címmel kezdik. Értsd: egy olyannal, amelyben van bármikor bevethető quick save. És esetleg némi történet. Ha belejöttek a kompromisszummentes, öregsulis hardcore lövöldözésbe, muszáj adniuk egy esélyt a Wrathnek is.
