A vicc az, hogy tényleg ez hiányzott. Akkor is, ha az első egy-két órában majdnem a falhoz vágtuk a kontrollert és hagytuk a francba az egészet. Most meg áldjuk az eszünket, hogy kitartottunk. Tesztünkben elmondjuk, miért. Tíz éve jelent meg a Demon’s Souls, ami nagyjából olyan az azóta soulslike (soulborne?) műfaj számára, mint a Wolfenstein 3D az FPS-ek számára. Még nem volt kiforrott, de azért műfajt teremtett – úgy, hogy a készítői mindenre számítottak, csak erre nem. Két évvel később megjelent a Dark Souls, ami meg olyan volt, mint a Doom az FPS-ek közt: minden ízében átgondolt, szívvel-lélekkel készített és tudott valamit, amit addig semmi más. A játékosoknak pedig fogalmuk sem volt, hogy szükségük van rá, de szükségük volt rá: úgy kellett a macsó, harmadik nézetű akciójátékok, az önmagukat halálosan komolyan vevő, „realisztikus” military shooterek és az addigra szokásos Bioware– és Bethesda-szerepjátékok közt, mint egy falat kenyér. Arról ugyan azóta is folyik némi akadémikus vita, hogy a soulslike most akkor műfaj-e, vagy egy sima jelző; nem mintha különösebb jelentősége lenne, de maradjunk annyiban, hogy műfaj, olyan jellegzetes az egész hangulatában, játékmenetében és főleg a kötelező jellegű kíméletlen, sok-sok próbálkozást (azaz halált és feltámadást) igénylő, mégis igazságos nehézségi szintben, hogy simán hívhatjuk műfajnak. Vagy, ha ezért nem is, hát azért, mert azóta nagyon sok, a From Software trilógiájának sikerét meglovagló játék készült már. Ami a kilencvenes években a Doom-klón volt, az most a soulslike. Oké, fuldokolni azért nem fuldoklunk a Souls-koppintások közt, de az, aki lelkesen kipróbálta mindet (és tán hősiesen végig is játszott egy-kettőt), mára valószínűleg elkezdett kiégni: rendben, értjük, hogy minden fejlesztőcsapat igyekszik továbbgondolni az eredeti receptet és bevezetni egy-két többé-kevésbé eredeti újítást, mégis olyan érzés, hogy láttunk már mindent, nem? A környezet változhat és átnevezhetik a mentési és fejlesztési pontként szolgáló, az ellenfeleket újraélesztő bonfire-t vagy a gyógyító estus flaskot, az egész cirkusz kezd egy kicsit unalmassá válni. Megkaptuk a kötelező középkori változatot (Lords of the Fallen), a sci-fit (The Surge, amelynek épp most, jelen cikkünk tárgyával együtt jelent meg a második része), az oldalnézeti platformert (Dead Cells, vagy a szintén friss Blasphemous), a beszteroidozott, szamurájos feldolgozást (Nioh) és egy egészen különleges hangulatú, minimalista open world újragondolást (ez a méltatlanul kevés hype-ot kapott Ashen), úgyhogy ez a mostani csavar csak idő kérdése volt, sőt tulajdonképpen egészen döbbenetes, hogy csak most, és nem azonnal a szintén japán Dark Souls után közvetlenül jelent meg:

Az anime Dark Souls!

Akárhogy is, nincs mit tenni, megérkezett a Code Vein. Akik még nem unják a műfajt, izgatottan, akik még ráadásul anime-rajongók is, megváltóként várták, a hozzám hasonló szkeptikus arcok pedig inkább lemondóan sóhajtottak az első bemutatókat látva, de azért egy kicsit remélték, hogy a Bandai Namco, illetve God Eater-fejlesztő Shift képes lesz pont annyira újraírni a megfáradt formulát, hogy működjön az egész. Előreszaladunk: éppen csak sikerült, de ettől még egy meglepően szórakoztató és mély alkotás lett a Code Vein, amelynek élvezetéhez még csak előképzettség sem kell, sőt, anime-rajongónak sem kell lennünk. Igaz, az utóbbi nem árt, ez ugyanis nem a vicces-játékos anime, hanem az önmagát vérkomolyan (bocsánat) vevő, darkos-gothos-emós, szomorú és elveszett szereplőkkel teli mese, az ilyesmi pedig türelmet és elkötelezettséget igényel. Előképzettség nélkül ez márpedig megüli az ember gyomrát, ajánlott tehát előtte elfogyasztani legalább a Vampire Hunter D-t, vagy bármi hasonlót a Chruncyrollon. Figyelmeztetésként álljon itt pár műfaji sajátosság, amihez a Code Vein is ragaszkodik:
  • Posztapokaliptikus környezet, amelyben A Nagy Kataklizmát megúszó maroknyi túlélő küzd egymással és a szörnyekkel;
  • Ezek a túlélők ezúttal vámpírok;
  • Végeláthatatlan, Nagy Szavakkal megpakolt, nehezen követhető, a világ működését leíró, de egyébként eseménytelen dialógusok és monológok;
  • A szereplők egyébként is rengeteget beszélnek, ha kíváncsi rájuk a játékos, ha nem;
  • Mindenki úgy öltözik, mintha az emo szubklutúrát és divatot nem tizenöt, hanem kétszáz éve fedezték volna fel a viktoriánus Angliában;
  • A nőknek kivétel nélkül hatalmas mellük van, amelyet a jelmeztervezők minél jobban igyekeznek kihangsúlyozni;
  • Nem muszáj megértened mindent ahhoz, hogy jól szórakozz.
Ez utóbbit nem győzzünk hangsúlyozni, a Code Vein ugyanis valamiért mindent megtesz, hogy elriassza az egyszeri játékost. Egy borzasztóan unalmas tanulópálya után hosszú és kissé zavaros bevezető taglalja, hogy a világot egy gonosz erő tartja a markában, a túlélők valamiért mind vámpírok, akik az itt-ott felbukkanó növényszerű burjánzásokból nyerik a vért. Többen közülük megőrülnek, azaz „elvesznek” és vérszomjas fenevadként végzik – szó szerint, főleg, ha szembekerülnek velünk. A teljesen testre szabható és szótlan karakterünk ugyanis természetesen a kiválasztott, személyisége, kinézete és képességei nem csak tabula rasa, hanem bármikor újraírható a játék során, azaz út közben úgy váltogatjuk a képességosztályt – ami itt nem class, hanem Blood Code, hiszen mindennek nagyon komoly és egyedi nevet kell adni –, ahogy nekünk tetszik. Úgy tűnik, egy kissé megszeppent és hozzánk hasonlóan amnéziás, bár a világ szabályait nálunk jobban ismerő lánnyal rabszolgák vagyunk, az első küldetés után azonban ez a szál elhal és simán beállunk egy menő világmegmentő különítménybe, amelynek természetesen mi vagyunk a titkos fegyvere és egyetlen reménye. Akit nem ragadott magával a fenti bekezdés, azt megértjük: fel voltunk készülve arra, hogy a játék benne marad a középszerben és kénytelenek leszünk leírni mint egy „egynek végül is jó”, de amúgy felejthető húsz-harminc órás kalandot. Szerencsére azonban nem így történt: a Blood Vein, bár harcrendszerében és hangulatában nem ér fel a nagy előd Dark Soulshoz, az idő és a történet (mert az is alakul) előrehaladtával egyre jobb lett. Nem csak a világot ismertük meg és az anime-mércével csodásan kivitelezett, bár kissé egyhangú grafikát és pályákat szoktuk, majd szerettük meg, hanem örömmel mélyedtünk bele a tényleg összetett és mély RPG-rendszerbe. Ami végig izgalmassá tette a játékot, az az, hogy nem csak simán kidolgozhattuk a hozzánk legjobban passzoló karaktert fegyverekkel, kellékekkel, mágiával, aktív és passzív képességekkel, hanem hogy még az alaptulajdonságokat is szabadon váltogathattuk, akár egy nagyobb összecsapás közben is, azaz szabadon kísérleteztünk, mely ellenfelek ellen milyen osztály, fegyver és varázslat a leghatásosabb. A fentiekhez kapunk egy közepesen intelligens, de legalább segítőkész és kellően agresszív AI-partnert (azaz több, különböző osztályú szereplő közül választhatunk, vagy akár mellőzhetjük is őket, mi ez utóbbit nem ajánljuk), sőt lehetőségünk van co-op játékra is, ha megidézünk egy idegent vagy egy barátunkat a játékunkban, a’la Dark Souls. Ez még úgy is nagyszerűen működött, hogy maga a harcrendszer tényleg „a szegény ember Dark Souls-a”: az egész ugyan a szokásos „közel merészkedsz, támadsz, gurulsz, vársz, kezded előről” koreográfia szerint zajlik, de az ellenfelek támadási mintái, a kifigyelésük, a folyamatos taktikázás közel sem olyan összetett és izgalmas, mint a From-játékokban: az egyszerre eksztatikus és idegtépő tánc, amely azokat naggyá tette, itt alig-alig van meg. De ez a kritika nem arról szól, hogy milyen rossz játék a Code Vein, hanem arról, hogy milyen jó játék a Dark Souls. Pár év múlva, ha visszatekintünk a tízes évek meghatározó, nagy játékaira, A Dark Souls biztosan rajta lesz a listán. A Code Vein biztosan nem. De ez nem azt jelenti, hogy ne emlékeznénk majd rá. Emlékezni fogunk rá, úgy, mint egy ötletes, stílusos, nagy műgonddal megtervezett és felépített anime Soulsra, és ez nem kis szó. Esküszöm, a végén még a szereplőket is megkedveltük, annak ellenére, hogy titokban drukkoltunk, hogy nem veszik magukat végig ennyire komolyan és legalább egy-két pillanatra elengedik magukat. (Nem jött be.) A Code Vein szeptember 27-én PlayStation 4, Xbox One és PC platformokra jelent meg, mi az utóbbin teszteltük! A játékot itt vásárolhatod meg PS4-re és itt Xbox One-ra.