Nem érdekel az autósport, ezt mégsem tudom abbahagyni: Dirt 5 teszt

Dirt 5 teszt

A Dirt 5 2020 legszebb, leginkább addiktív és legszórakoztatóbb játéka – mondja az ember, aki amúgy az anyósülésre sem szívesen ül, ha nem muszáj.

Végre ráéreztem, miről szól ez a verseny. Meg ez a sport. Megtanultam nem nyomni neki állat módjára, hanem finoman, egyszerre figyelve a térképet, a többieket és persze magát a pályát visszavenni, amikor kell, fékezni, amikor kell, ha úgy érzem, kiadja (de rég szerettem volna használni ezt a szót: kiadja!), még driftelek is, kézifék-gáz, gézifék-gáz, ha úgy érzem, túl közel a pálya széle, még mindig tudom korrigálni. Ismerem az autót, és ami fontosabb: talán magamat is. Észre sem vettem, hogy leszakadt a hó.

A harmadik körre magabiztosabb vagyok, mint valaha, a norvég pálya azonban tartogat egy-két nem várt meglepetést. Például azt, hogy egy pillanat alatt bokáig érő hó borítja az egészet. Közben a fények is elmentek, csak a ködlámpáimra támaszkodhatok, a kaszni pedig egyre inkább úgy mozog, mintha egy hullarészeg ember vezetné – ahogy rángatom a kormányt, egyre inkább úgy is érzem magam. Már késő, amikor leesik, hogy régóta nem is egy autót vezetek. Inkább egy fémkoporsót. Fogalmam sincs, hogyan kerültem a hatodik helyre a magabiztos elsőről. A verseny ment a levesbe, mindent újra kell gondolnom, többek közt az életemet is.

Mint a fentiekből kiderült, különösebben részletes fogalmaim nem voltak az off road versenyekről korábban. Tovább megyek: az autókról sem. Annyira, hogy nincs is. Soha nem is volt, egyszerűen így alakult – a helyzetből pedig az évek során, ahogy egyre inkább felnőtt emberként kezdtem magamra gondolni, inkább döntés lett, és most már úgy vagyok vele, nem is kell, megoldom az életet nélküle is. Ja, ha már itt tartunk, a versenysportokról sincs különösebb fogalmam. Úgyhogy aki részletes, műszaki-technológiai tesztet vár arról, mennyire pontos szimulátor a Dirt 5, az rossz helyen jár, de szerencsére az erről szóló komoly kontenttel tele van az internet. Aki azonban arra kíváncsi, milyen érzés belecsöppenni a játékba teljes laikusként – talán mert maga is az –, az ne menjen sehova.

Ja, mint a fentiekből szintén kiderülhetett: imádtam minden percét. Pontosabban imádom, mert ennek a játéknak szerencsére nincs vége.

Arról, hogy a Dirt 5 nagyon jó, nyilván nem kell meggyőzni egy off road-, szimulátor- és offroadszimulátor-rajongót sem. Én ezért most arra vállalkozom, hogy meggyőzöm a hozzám hasonló laikusokat, akik enélkül talán az életben nem vennék kézbe a játékot, ezzel pedig hatalmas élménytől fosztanák meg magukat. Hogy átláthatóbb legyen, pontokba szedem a legújabb Dirt előnyeit.

Hülyebiztos

Azért használom ezt az erős kifejezést, mert tényleg nem szeretném, ha bárkit elriasztana a szimulátorokra, így a Dirt 5-re is jellemző technológiai pontosság és a mélyreható autós szakértelem mint követelmény. Sokan azt gondolják, egy ilyen játékhoz kívülről kell tudni a lóerőket, a hengereket, a sport részletes szabályrendszerét, és azt, milyen úthoz és időjáráshoz milyen guminyomás dukál. A megfejtés az, hogy nem kell; hozzáad, ha tudja az ember, de nem kell. Erről a fejlesztők szerencsére gondoskodtak.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Dirt 5 valami Need for Speed-szintű árkád játék, dehogyis, csak azt, hogy mindenféle háttértudás nélkül is lehengerlő és szórakoztató élmény, és igen, ha az ember kellőképpen lebutítja az irányítást és igénybe vesz némi gép asszisztenciát, lehet Need for Speedként is játszani. (Bár még legbutább állapotában is jóval összetettebb és valósághűbb a méltán népszerű szériánál.) Jó esetben persze az ember szépen lassan egyre merészebb lesz és elkezd bízni magában annyira, hogy se a kanyarodásban, se a fékezésben, se a váltásban ne hagyatkozzon a rásegítésre. Az autót fejleszteni ugyanis jó érzés, de az igazi katarzis az, ha maga a játékos fejlődik. Ehhez pedig a Dirt 5 minden segítséget megad.

Átadja az élményt (azt hiszem)

Az első, ami szembetűnik (a csodás grafika mellett – erről később), hogy mennyire hihető és valószerű az autók fizikája. Profi kormány nélkül, egy szimpla Xbox-kontrollerrel is tökéletesen érzed majd a kocsi súlyát, súlypontját, a gumik tapadását, azt, hogy mit művel a satufék, a kézifék és a padlógáz – majd rájössz, hogy nem kell mindig mindent tökig nyomni, sokkal előrébb tartasz (szó szerint), ha apró, finom mozdulatokkal irányítasz. Ha így vesszük, a Dirt 5 az életre nevel. Aki már játszott a korábbi epizódokkal, vagy akár szellemi elődjükkel, a Colin McRae-sorozattal, az pontosan tudja, mire gondolok – de még őket is meglepi majd, mennyit finomodott az irányítás az elmúlt években.

Minden autónak súlya van, ezt még egy primitív kontrollerrel a kezedben is azonnal megérzed majd. Méghozzá különböző súlya, és a súlypontok is máshol vannak. Már éppen kezdenél magabiztos lenni, amikor a játék ráderőltet egy csővázas, teljesen törésbiztos, ám már ránézésre is egy tégla aerodimanikájával és összetettségével megáldott autót (vagy hát azt hiszem, még autónak hívják az ilyesmit), az élmény pedig egy pillanat alatt olyan lesz, mintha egy ökölnyi bazalttömbbel próbálnál kacsázni a folyón. Aztán leesik az eső, és inkább olyan lesz, mintha egy olajos vasalót kormányoznál a szappanos csempén. A Dirt rávesz, hogy tízpercenként újra megtanulj vezetni, ami eleinte frusztráló, aztán, ahogy kezded kiismerni az egyes autókat, versenyszámokat és pályákat, egyre élvezetesebb az egész. Közben persze kitalál még egy-két trükköt, nehogy véletlenül elbízd magad.

Még története is van

Ha filmszerű sztorira vágysz, akkor tényleg válaszd inkább a Need for Speedet, de némi narratív izgalmat azért a Dirt 5 is tartogat, igaz, csak a versenyek közti átvezető rádióadásokkal és podcastokkal, illetve önjelölt mentorod, AJ szövegével. Szerencsére utóbbi hangja egyszerre megnyugtató és valahonnan ismerős, pontosabban mindenhonnan: őt ugyanis a videojáték-ipar Brad Pittje, Troy Baker alakítja azzal a magabiztos flegmasággal, ami neki aztán tényleg erőlködés nélkül megy. A rádióinterjúkból kirajzolódó ellenfelét, Bruno Durandot pedig Nolan „Nathan Drake” North, tehát az Uncharted 4 után újra együtt a Walter Matthau – Jack Lemmon páros gamer megfelelője. Kettejüket pedig egy idegesítően vicceskedő podcast váltja néha, összességében tehát tényleg nem a sztori miatt emlékszünk majd a Dirt 5-re évek múlva. (Szerencsére minden más miatt emlékezünk majd rá.)

A játékos egy ponton szponzort is választ, amely aztán különböző kihívások elé állítja, a bezsebelt dollárból pedig új és új autókat vesz majd. Szerencsére sokkal inkább a te technikádon múlik majd, hányadik helyen végzel, mint a vason, amelyben ülsz. Sajnos azonban a már megvásárolt autókat csak nagyon szőrmentén lehet tuningolni, részletes testre szabásra nincs lehetőség. Ez egyébként különösebben nem hiányzott: mire felturbóztam volna egy kocsit, az aktuális kihívások teljesítésével jött egy újabb „tier”, újabb autókkal és versenyszámokkal. Ez bizony nem az a játék, ahol időd lenne nyomatékkulccsal a kezedben az autó alatt bíbelődni.

Apropó, pályák: nincs belőle sok, ám a helyszínek Görögországtól Brazílián át New Yorkig mind emlékezetesek, és a dinamikus napszak- és időjárás-váltakozásnak hála olyan, mintha legalább négyszer ennyi pálya lenne. Az időjárás és a fényviszonyok természetesen nem csak optikai tuningként vannak jelen, alapvető hatással vannak a játékélményre.

Kitart

Bajban is lennénk, ha a karrier módon kívül mást nem tartalmazna a Dirt 5, az ugyanis viszonylag gyorsan kivégezhető, és bár újrajátszani élvezetes, egy idő után azért elfárad. Szerencsére a csomag ennél jóval nagyobb: a gyors versenyen és a time trialon túl minden létező multiplayer üzemmódot tartalmaz, még négyfelé osztott split screen élményt is azoknak, akik egymás mellett ülve szeretnék újra átélni a gyerekkor „tiéd a pedál, enyém a kormány” többjátékos élményt. A versenyek ráadásul a végtelenségig testre szabhatók, a pályaválasztón túl a napszakot és az időjárást is vezérelhetjük, a lehetőségek száma tehát végtelen. A Dirt 5 legjobb része azonban a Playgrounds, egy teljes értékű pályaszerkesztő, ahol a játékban látott elemekből építkezve bárki szabadjára engedheti a fantáziáját, és szadistábbnál szadistább trackeket tölthet a felhőbe, a kihívást kereső gamerek legnagyobb „örömére”. Addiktív, és még konzolon is felhasználóbarát élmény, mindenképpen ajánljuk.

Gyönyörű

Ahogy a fentiekből kiderült, a Dirt 5 2020 egyik leszebb játéka. Eleve az engine meggyőző: éles, részetes textúrák, realisztikus fény-árnyék hatások, visszafogott, de meggyőző ray tracing technológia, az autók keréknyomai mentén torzuló felületek, ameddig a szem ellát. Ez persze önmagában kevés lenne, ám a Codemasters művészeti részlege is kitett magáért: a pára, az eső, a köd, a pocsolyák, a jég, a hó egészen lenyűgöző, főleg, ha egyszerre egy tucatnyi versenyző kapcsolja fel a ködlámpáit. A végeredmény folyamatos, örvénylő, gyönyörű káosz, amelybe bármeddig bele lehet feledkezni.

Esküszöm, még ahhoz is kedvet kaptam, hogy jogsit csináljak.

A játékot itt vásárolhatod meg:

114800cookie-checkNem érdekel az autósport, ezt mégsem tudom abbahagyni: Dirt 5 teszt