Marvel’s Spider-Man: Miles Morales teszt
A barátságos és közkedvelt Pókember ezúttal szabadságra megy, így Manhattan védelmét tanítványára, Miles Morales-re bízza.
A két éve megjelent Spider-Man az egyik legnagyobb meglepetése volt annak a 2018-as esztendőnek, amikor a God of War történelmet írt a Sony exkluzív címeinek történelemkönyvében, miközben a Red Dead Redemption 2 szintén egy brutális minőséget képviselt. Nyilvánvalóan a fentiek megjelenése miatt a Spider-Man sokkal kisebb reflektorfényt kaphatott, de azt gondolom: két ilyen játék mögött harmadiknak lenni sem szégyellnivaló teljesítmény. A Sony által felvásárolt Insomniac Games pedig egyáltalán nem tétlenkedett az elmúlt időszakban; a kiemelt figyelemmel (na meg anyagi támogatással) kezelt stúdió már gőzerővel dolgozik a második epizódon. Ennél többet egyelőre nem árultak el a fejlesztők a készülő második részről, de időközben betoppant a japánok új konzolja, amit az Insomniac némi kitérővel, név szerint Miles Morales történetével köszönt.
Fontos kihangsúlyozni, hogy először mindenképpen érdemes végigvinni az alapjátékot, hiszen fogalmunk sem lesz a címszereplő kilétéről, vagy egyáltalán arról, hogyan jutottunk el idáig, a számos, tavalyelőtti epizódra való utalásról már nem is beszélve. Némi segítségként persze ott vannak a képregények, valamint az Irány a Pókverzum c. film vagy az menüből elérhető összefoglaló is, de a teljes képért (és élményért) én azt javaslom, hogy mielőbb játsszuk ki a két éves Spider-Mant és csak azután kezdjünk bele az új fejezetbe.
A cselekmény pár hónappal Otto Octavius legyőzése után veszi fel a fonalat, ahol főhősünk ezúttal nem Peter Parker lesz. Miles Moralest az előző rész végén úgyszintén megcsípett egy radioaktív pók és miután az ezt Miles elárulja Peternek, a barátságos és közkedvelt felkarolja a tinédzsert és egyfajta mentorként próbálja megtanítani neki a szuperhősködés rejtelmeit. A sztori konkrétan akkor veszi kezdetét, amikor kiderül, hogy Peter nyolc hosszú év után végre szabadságra megy és Milesra hagyja Manhattan védelmét. Persze pár helyen azért felbukkan mindenki kedvenc hálószövője, de a fókusz teljesen az új főhős személyes konfliktusain, családján és barátain lesz. A történet, bár a szokásos kliséktől egyáltalán nem mentes, mégis jó pár meglepetéssel teletűzdelt nyolc-kilenc órát dolgoz fel. Sajnos játékidejében és szavatosságában jócskán eltörpül a 2018-as eresztéshez képest, de ne feledjük, hogy a Miles Morales csupán egy spin-off, ami jellegében arra hivatott, hogy megkedveltesse velünk az új karaktert.
Újonc hősünk a prológust leszámítva ezúttal inkább másodvonalbeli rosszfiúk ellen fogja felvenni a harcot. Elsőként a Roxxon energiavállalat, Simon Krieger vezényletével lesz különösen gyanús, aki egy új és állítólag tiszta energiaforrásával (Nuform) szeretné jobbá tenni a világot – na persze! Másodikként egy ismeretlen bűnbanda (Tinkerer nevű vezetőjükkel az élen) fog becsatlakozni a csetepatéba, akiknek érdeke a gonosz vállalat mihamarabbi lekapcsolása. Pókemberrel gyakorlatilag kettejük csatározásába csöppenünk bele és az a helyzet, hogy egyáltalán nem lesz velük könnyű dolgunk. Mindkét fél sikeresen tud védekezni akrobatikus mozdulataink, hálóvetőnk ellen, ráadásul hiába Miles speciális képességei, energiaelnyelő pajzsaikkal, eszközeikkel ellen tudnak ezeknek állni. Mindennek fejében a Roxxon katonák letapogató szkennerjei miatt a láthatatlanságunk sem fog menedéket nyújtani.
A legnagyobb újítást egyértelműen Miles extra támadásai adják. Természetesen az alapvető tulajdonságai megegyeznek Peterével, legyen szó a verekedésről és a hálóvető használatáról, ellenben speciális tulajdonságai, valamint kütyüi már jócskán eltérnek mentorunkétól. Méreg nevű (bioenergikus) támadásunk alapja az elektromosság, amivel jócskán odacsaphatunk az alvilági figuráknak. Persze nemcsak verekedés közben, hanem a kisebb „fejtörőknél” is hasznosnak fog bizonyulni ez a képesség, hiszen használatával könnyedén feltölthetjük a továbbjutáshoz szükséges generátorokat. A másik újdonság a láthatatlanná válás, aminek hasznossága önmagáért beszél; lopakodás közben könnyedén levadászhatjuk az ellenfeleinket, valamint a nagyobb összezörrenések közben eltűnhetünk, hogy pár másodpercre kifújjuk magunkat. Persze ahogyan fent is említettem, némely zsoldos elől nem fog ez sem tartós megoldást nyújtani.
Visszatérve Miles kütyüire, ebből már sokkal kevesebb áll rendelkezésünkre, mint az alapjátékban. A leghasznosabb az elektromos akna, aminek használatával megbéníthatjuk ellenlábasainkat, illetve már a játék elején előhozhatunk hologramokat vetítő drónokat – ezek elsősorban figyelemelterelésre lesznek jók, illetve később megkapjuk az eldobható gömböt, ami maga felé húzza a hatósugarában lévőket. Látható, hogy a kaliforniai stúdió jó pár helyen tényleg csak kiegészítőként kezeli alkotásukat, de szerencsére azért akad jócskán munka, ha a 100%-os teljesítésre koncentrálunk.
Nyílt világú játékként természetesen megannyi tennivalónk akad, így három-négy órával azért kitolhatjuk a karcsú játékidőt. Többek között lesznek hosszabb mellékküldetések, az alkalmazásunkon keresztül elérhető kisebb-nagyobb missziók, ahol a városlakók ügyes-bajos dolgait oldhatjuk meg, valamint megkapjuk a szokásos bázis-felszabadításokat és a kimaradhatatlan gyűjtögetni valókat. Teljesíthetjük Peter különböző kihívásait, amik mindig megtanítanak pár új fogásra, illetve újból meg fognak jelenni a véletlenszerű bűnesetek, de ezeknek az ismételgetése ezúttal nem kötelező a platinához. Párat azért érdemes belőlük megcsinálni, mivel szép számmal osztogatják a fejlesztéshez szükséges pontokat – velük tudjuk majd Miles kütyüit, képességeit és ruháinak többségét feloldani.
Na és mi a helyzet technikai értelemben? Nos, mivel a tesztpéldányt még a PlayStation 5 megjelenése előtt kaptam meg, így jócskán volt időm letesztelni a már előző generációsnak számító Pro konzolon, hogy aztán a lehető legjobban össze tudjam hasonlítani a Sony legújabb gépével. Kezdjük a PS4-el; itt első blikkre a legszembetűnőbb változás, hogy a bevilágítások már ezen is sokkal szebben muzsikálnak. A képfrissítési ráta, bár maximum 30-on pörög, egyszer sem esett le, sőt a főbb elemek ugyanolyan jól (ha nem jobban) néznek ki a két évvel ezelőtti eresztéshez képest. A látványvilág, az animációk, az FPS mind kifogástalanok, de aztán csütörtökön bekopogott a postás, kézében a következő generációval. Percek alatt kicsomagoltam, kitéptem a dobozából, majd az indítás után azonnal feltettem és elindítottam tesztalanyunkat – onnan kezdve pedig már az államat keresem.
A sor ott kezdődik, hogy nagyjából 10 másodperc alatt a menüben találhatjuk magunkat – ez a művelet PS4-en közel egy percet vett igénybe. A történetnek itt még koránt sincs vége, hiszen a startra való rábökés után gyakorlatilag nem találkozunk töltőképernyővel, de leszámoltam: nem egész 3 másodperc alatt indul a játék, míg a gyengébbik testvéren mindez közel húsz másodperces várakozási időt vesz igénybe – nem vicceltek a japán fejlesztők, amikor az SSD-ről és a benne rejlő potenciálról beszéltek. Kétféle mód közül választhatunk attól függően, hogy a grafikát vagy a képfrissítés sebességét szeretnénk inkább előtérbe helyezni; előbbinél 4K/30 FPS-el, míg utóbbira bökve 1440p felbontás mellett 60-as képfrissítési rátát nyújt a szoftver.
Nem meglepő módon, 4K-ban minden szebben ragyog, fantasztikus textúrákat, pályaelemeket, modelleket és konzolon még soha nem tapasztalt látótávolságot kapunk, na meg: New York felhőkarcolóin gyönyörűen kijönnek a ray tracing sajátosságai. Abban az esetben, ha inkább 60 FPS-t szeretnénk látni, akkor sajnos búcsút kell intenünk a csillogó-villogó technológiának, de igazából számottevő különbséget nem nagyon tapasztalhatunk. Nyilvánvalóan a hófedte utcák, a karácsonyi világítások sokkal erősebb textúrákat takarnak, mindazonáltal leginkább a képfrissítésnél vehető észre a minőségi különbség. Javaslom, hogy mindenki nézze meg mindkét beállítást, viszont szerintem ennél a játéknál talán fontosabb a fluid képfrissítés, mint a csillogó-villogó Empire State Building.
Egy szó, mint száz, a látványvilágba, hanghatásokba, illetve technikai megvalósításba egyszerűen nem lehet belekötni. Megérkezett a következő generáció és ez a Miles Morales minden kis szegletéből érződik. A konzol másik nagy dobása, hogy a Sony Dual Sense kontrollere ún. haptikus visszacsatolással lett ellátva, ami rezgésével, ravaszainak ellenállásával megpróbálja nekünk átadni nekünk a képernyőn látottakat. Ez a PlayStation 5 egyik legjobb újítása kétségkívül az új kontrollere, viszont erről (valamint magáról a gépről) majd egy másik cikkben fogunk értekezni. Az adaptív ravaszoknak hála szinte úgy érezzük, mintha mi magunk lőnénk ki a hálót, továbbá tökéletesen átjön, amikor mellettünk csapódik be egy gránát, de ennél többet sajnos nem nagyon tapasztaltam a végigjátszás alatt. Biztosra veszem, hogy a generáció előrehaladtával egyre inkább ki lesznek aknázva a kontroller technikai tulajdonságai, sokkal jobban, mint a Miles Morales esetében.
Az Insomniac Games kétségkívül berúgta a következő éra kapuját a Spider-Man: Miles Morales segédletével. A csapat szerint technikai értelemben még csak a jéghegy csúcsát kapargatták a fejlesztés alatt, már most kristálytisztán látszanak az előrelépések az előző generációhoz képest. Habár játékidejét, narratíváját tekintve azért elmarad a nagysikerű elődtől, gyönyörű látványvilágával, akciódús játékmenetével és kedvelhető karaktereivel csodálatos kiegészítése a nagy testvérnek. Ha picit is rajongasz a Marvel-univerzumért és az olyan szerencsés emberek közé tartozol, akik még idén kézhez kapják a PlayStation 5-öt, akkor jelenleg nincs jobb első játékos next-gen élmény a piacon. Na jó, talán a Demon’s Souls, de vele majd csak a következő tesztünkben foglalkozunk.
A játék megvásárlásához kattints ide!
A Marvel’s Spider-Man: Miles Morales november 12-én, PlayStation 4 és PlayStation 5 platformokra jelent meg.
