Call of Duty: Black Ops – Cold War teszt
A legújabb Black Ops a hidegháború utolsó évtizedeibe kalauzol el bennünket, ahol célunk egy szovjet szuperkém felkutatása és az egyre fenyegetőbb nukleáris háború megakadályozása.
Nem meglepő módon idén sem maradtunk Call of Duty nélkül. A nagysikerű Modern Warfare-t újból a Black Ops-széria váltja, ahol a kapitalista Egyesült Államok és a szocialista berendezéssel bíró Szovjetunió hidegháborújában találjuk magunkat. Ha valaki követte a megjelenés előtti pletykákat, akkor az jól tudja, hogy már a játék fejlesztése sem folyt zökkenőmentesen. Történt ugyanis, hogy a nem túl acélos melót végző Raven Software és a Sledgehammer Games közé be kellett ugrania harmadik fejlesztőként annak veterán Treyarchnak, akiknek többek között az előző Black Ops részeket is köszönhetjük. Hogy mindez jót jelent-e vagy rosszat, azt lentebb megtudhatjátok.
A Cold War sztorija tehát közvetlenül az első Black Ops folytatása, ahol cirka húsz esztendőt ugorva az időben egészen a ’80-as évek elején találjuk magunkat. A játék nem teketóriázik, rögtön az elején bedobnak minket a történések sűrűjébe – Russell Adler, Frank Woods és Alex Mason az 1981-es iráni túszdráma két elkövetőjére vadásznak. Call of Duty-cím révén nem kell sokáig várnunk, az akció pillanatok alatt felpörög és egymás után, adrenalin fröccsként adagolja a heves tűzharcokat. Pár robbanás és hátrahagyott hulla után kiderül, hogy az elmúlt évek terrorcselekményeiért egy Perseus nevű szovjet szuperkém a felelős, ráadásul a rejtélyt övező titkosügynök egy minden eddiginél ördögibb tervet eszelt ki; romba akarja dönteni a nyugati kapitalista berendezkedést. Perseus állítólag a valóságban is létező személy volt, aki kulcsszerepet játszott, hogy a szovjetek hozzájussanak a Manhattan tervből megszületett nukleáris technológiához, ezáltal ők is atomhatalommá váljanak. Visszakanyarodva, a következő jelenetben már egyenesen a Fehér Házban találjuk magunkat, ahol főszereplőink egyenesen Ronald Reagantől kapnak utasítást, miszerint mindenáron kerítsék kézre az atomholokauszttal fenyegető Perseust.
Adlernek több sem kell, elnöki engedéllyel a háta mögött felállít egy titkos és fiktív CIA-akciócsoportot a szuperkém megállítására, mi pedig konkrétan ekkor vesszük fel a fonalat. A „Bell” fedőnévre hallgató karakterünket bizonyos mértékben magunk alkothatjuk meg; megadhatjuk a nevét, nemét, bőrszínét, sőt titkosszolgálati múltját szintén mi választhatjuk ki. A hárombetűs szervezetek közül bármelyikre bökve megadhatunk további két képességet, amik majd a fegyveres összezörrenések közben fognak majd érvényesülni. Ellenállóbbá válunk a robbanásoktól, gyorsabban cserélünk tárat vagy effektívebbek leszünk közelharc közben. Apropó, a kéz a kéz elleni küzdelmet rendesen átdolgozta a Treyarch; az ellenfélhez közel kerülve egy gombnyomással lényegében pár látványos mozdulattal bárkit eliminálhatjuk vagy akár élőpajzsként használhatunk a túlerővel szemben.
Habár a történések legjavát Bell szemén keresztül élhetjük át, egyes missziók során a Black Ops-széria főszereplőjének (Mason) bőrébe is belebújhatunk. A sorozatra jellemző szerteágazó sztori le sem tagadhatná Black Ops múltját, de az a helyzet, hogy a ’80-as évekre jellemző, hidegháborús, kémfilmes hangulat kifejezetten jól áll az Activision alkotásának. Tetszett, hogy számtalan esetben háttérbe szorul a tűzharc, így ilyenkor kénytelen vagyunk lopakodva teljesíteni a küldetéseket. Ezek körül talán a lubyankai KGB főhadiszállásán folytatott kémkedés volt a legkiemelkedőbb, ahol maga Gorbacsov elvtárs fog minket alvóügynökként eligazítani. Fontos megjegyezni, hogy nemcsak a fő cselekményre koncentrálhatunk, hanem a titkos rejtekhelyünkön található térképet használva számos mellékes vár ránk felgöngyölítésre. Ezeknek a küldetéseknek a 100%-os teljesítése közelről sem lesz könnyű feladat, ugyanis ehhez meg kell találnunk a többi pályán elszórt bizonyítékokat, majd ezeket felhasználva, feltörve fogunk olyan információkhoz jutni, amivel pontot tehetünk egy-egy ügy végére. Ezek mind nagyon ügyesen és szövevényesen vannak tálalva, így ember legyen a talpán, aki teljesen magától rájön pl. a floppy lemez feltörésének nyitjára.
A folyton nyomasztó hidegháborús körítés, Vietnám borzalmai, Kelet és Nyugat Berlin prezentációja és a pszichedelikus bejátszások mind-mind megágyaznak egy kimondottan szórakoztató történetnek, a gond csupán (megint) a szavatosságával van. Ha valaki nagyon lassan halad, akkor is nagy jóindulattal csupán 8 óra alatt vihető végig a kampány és ehhez nem túl sokat ad a két/három befejezés lehetősége sem. Szerencsére ezt leszámítva egy csavarokkal telitűzdelt, emlékezetes jelenetekkel bíró egyjátékos sztorit kapunk, ahol a korszak prezentálása és hangulata telitalálat a fejlesztők részéről. Jogos a kérdés, hogy vajon játékmechanikában milyen lett a Cold War a tavaly megjelent nagytestvérhez képest?
Első blikkre a játékmenettel kapcsolatban egyik legszembetűnőbb változás a fegyverkezelés. Bármennyire próbáltam vele megbarátkozni, érezhetően más megközelítést használtak az alkotók, amivel csupán annyi a baj, hogy aki a Modern Warefare-hez szokott, annak nem biztos, hogy fog bejönni ez a megoldás. Tartalmai szempontból sem jobb a helyzet, ugyanis a többjátékos módra kattintva rögtön szembeötlik a kevés játékmód, még kevesebb (és lassan felhúzható) fegyverzet, valamint a pályák számában sem tobzódunk. Ezzel a tartalommal leszünk kénytelenek beérni egészen az első szezon december eleji indulásáig, aminek keretein belül a fentieket némileg orvosolják (megérkezik a Gunfight játékmód is), de úgy érzem mindez a megjelenés után majdnem egy hónappal kissé kockázatos húzásnak tűnt a kiadó részéről. Valahol nyilván érthető a döntés, hiszen folyamatos szezonokkal, frissítésekkel járó modellel nagyot kaszál a Modern Warfare, ellenben majdnem 25 ezer forintért jogosan érezhetik kevésnek a játékba pakolt tartalmat a rajongók.
Ettől függetlenül az új játékmódok meglepően szórakoztatóra sikerültek. Közülük talán a Combined Arms és a VIP Escort tűnt eddig a legjobbnak; előbbi lényegében a Ground Warhoz hasonló mókát kapunk járművekkel együtt, míg utóbbinál a célunk, hogy a civilként ténykedő csapattársunkat időben eljuttassuk a helikopterünkhöz. Mindezt persze szeretné megakadályozni az ellenséges bagázs, a játékot pedig kétségkívül feldobja, hogy mindkét fél katonái 1-1 élettel rendelkezik. Erről nem tehetnek a készítők, de ahogyan a Warzone-t, úgy a Cold War többjátékos mókáját sem kerülhették el a csalók: PC-n már a megjelenés utáni napokon hemzsegtek tőlük a szerverek.
Ha Black Ops, akkor természetesen most sem maradhatott el a Zombie Mode. A negyedik részhez képest itt csupán egyetlen, a Die Maschine névre hallgató pályát kapunk, de legalább ezt jókora méretűre tervezték, így biztosan nem fogjuk öt perc után megunni. A koncepció persze mintsem változott az elmúlt évekhez képest; a célunk még mindig a hullámokban érkező és folyton erősödő zombik likvidálása. Az így járó pénzért barikádokat emelhetünk, kinyithatjuk a pálya bizonyos szakaszait és megannyi mordályt vásárolhatunk magunknak a sikeres túlélés érdekében. Az egyik legnagyobb változtatás, hogy végre egy saját magunk által választott fegyverrel mehetünk a harcba, ráadásul az arzenál ritkaság szerint lett kategorizálva. Bár sok meglepetéssel nem kecsegtet, még mindig ez sorozat egyik legszórakoztatóbb módja, hiszen a haverokkal egy hosszú nap után kiváló kikapcsolódást tud nyújtani némi zombi vadászat. Az első szezon élesedésével (december 10.) nemcsak a mezei többjátékos lehetőségeink fognak bővülni, hiszen az elindulással együtt bekerül a híres Warzone, ami biztosan megdobogtatja a battle royal szerelmeseinek a szívét. Borzasztóan kíváncsi vagyok, hogy az amerikai stúdió miként szeretné megoldani a modern és a hidegháborús fegyverek közti egyensúlyt, hiszen a jövőben ezen fog múlni a két korszak összehozásának sikere.
Technikailag, ami először feltűnt, hogy a Cold War újfent megköveteli magának gépünkön a combos szabad tárhelyet. PC-n a teljes játék maximum grafikai beállításokkal közel 130, addig az újonnan megjelent generációs konzolokon 140 gigát foglal el az SSD-ről. Ezt leszámítva nem igazán találkoztam súlyos hibákkal, talán egyszer zárta be magát a szoftver, illetve párszor ledobott a Battle.net, de ez utóbbi abszolúte nem a tesztalanyunk hibája. A PC-s verzió szinte végig tükörsimán futott; stabil képfrissítéssel, szemkápráztató ray tracinggel fognak találkozni a PC-s játékosok és ezzel kapcsolatban végre a konzolosok sem lehetnek csalódottak. Ebben a gyönyörű látványvilágban PlayStation 5-ön és Series X-en is különönösebb fennakadások nélkül részesülhet mindenki, aki beruházott a Sony vagy a Microsoft legújabb termékére. A hanghatásokra dettó nem tudok panaszkodni; a fegyverek hangjai, a szinkronszínészek teljesítménye kiváló, a korhű zenékkel és modellekkel operáló pályák pedig tényleg magukért beszélnek.
Összességében csakis a készítőkön múlik, hogy mi lesz a Cold War sorsa. Ha fel tudják tölteni legújabb alkotásukat megfelelő tartalommal és jól sül el a Warzone integráció, akkor hosszútávon lesz létjogosultsága a Treyarch jelenlegi Black Ops-epizódjának. A cselekmény egy fordulatos és roppant hangulatosra sikeredett időutazás arról a korról, ami alapjaiban határozta meg mostani világunkat, és aminek legnagyobb hibája még mindig a rövid játékidejében keresendő. Ez nem lenne akkora probléma, de jelenleg hiába lehet újból zombikat lőni és a haverokkal együtt multizni, egyelőre érezhetően keveset kínál a többjátékos palettán a Black Ops: Cold War. Mi mindenesetre nagyon szurkolunk neki, hiszen a potenciál bőven megvan az idei Call of Duty-ban is.
A játék megvásárlásához kattints ide!
A Call of Duty: Black Ops – Cold War november 13-án, Xbox Series X/S, PlayStation 4/5 és PC platformokra jelent meg, mi az utóbbi platformon teszteltük.
