Vikingek, űrhajók, Cthulhu: íme a leghosszabb játékok karantén idejére
Este nyolc után se ki, se be. Mi, gamerek tudjuk, ez mit jelent: végre nekimehetünk (újra) azoknak a hosszú-hosszú játékoknak, amelyeket már párszor elkezdtünk, de aztán valahogy sosem értünk a végükre. Alant listába szedtük kedvenceinket, amellyekel simán eltölthet bárki ötven-száz órát is. A hardcore gamereknek ismétlésképpen, a kezdőknek pedig ajánlóként.
Assassin’s Creed: Valhalla
Nem azért írunk róla, mert most jelent meg és nagyon szerettük – na jó, ezért is. (Tesztünkért erre tessék!) De főleg azért, mert a legújabb Assassin’s Creed tényleg nagyon-nagyon hosszú. Ez egyébként már csak azért is vicces, mert már az Origins is hatalmas volt, a mindenféle értelmben epikus Odyssey pedig annyira terjedelmes, hogy az már egy kicsit a hardcore rajongók csőrét is bökte, konkrétan alig lehetett teljesíteni. Éppen ezért a fejlesztők belengették, hogy a Valhalla kedvéért visszavesznek, és egy fókuszáltabb, kevésbé terjengős kalandot kapunk. Aztán az erről szóló tweet eltűnt, a játék pedig nagyobb és hosszabb lett, mint bármi a sorozat történetében.
Ez persze most jól jön, már csak a karantén miatt is, meg azért, mert a Valhallából még így (értsd: az Odysseynál nagyobb térképpel és még több felfedeznivalóval) is sikerült lefaragni az idegesítő, sablonos töltelékquesteket, ami mellékküldetés maradt, az is viszonylag érdekes. A játék így is majdnem összeroskad a saját súlya alatt, olyan hosszú, de a csodálatos világnak és a jó irányba felfrissített harcrendszernek hála végül elkerüli ezt és emlékezetes és csodás kaland marad. Még jó, így is legalább ötven, de inkább száz óránkat emészti fel majd.
Ja, és azt se felejtsük el, hogy a Valhallában találjuk az elmúlt évek legjobb videojáték-statisztáját: a névtelen vikinget, aki egy baltával a fejében búslakodik egy fatuskón.
No Man’s Sky
A játék, amely gamerek tízmillióinak a fantáziát izgatta fel extrém mértékben bemutatója környékén, hogy aztán mindenkit az őrületbe kergessen bugos, átgondolatlan játékmenetével, ismétlődő kamuküldetéseivel, és azzal, hogy a (konkrétan hazug) előzetesek ígéreteivel ellentétben a világ olyan üres volt, mint Sean Murray vezető fejlesztő tekintete a talk showban és interjúkban, miközben olyan dolgokról beszélt, amelyek végül bele sem kerültek a No Man’s Skyba.
De már akkor is micsoda világ volt az! Üres vagy sem, kész technológiai bravúr volt, hogy az alig tucat fős fejlesztőcsapat, a Hello Games egy egész univerzumot hozott össze 9 gigabyte-ban (igen, ennyit foglal az egész játék); a trükk persze az volt, hogy nem kézzel modellezték az egészet, hanem rábízták az algoritmusokra, hogy procedurálisan hozzák létre az összes bolygót, aszteroidát, űrállomást.
A legszebb az, hogy a Hello Games ahelyett, hogy lehúzta volna magát a kozmikus lefolyóba, felállt, leporolta magát a botrány után és nekilátott, hogy, ha késve is, beváltsa az ígéreteit. Sikerült: a No Man’s Sky röpke pár év alatt nem csupán olyan lett, amilyennek anno bemutatták, hanem több és jobb. A sztori, ha nem is eget rengető, legalább létezik, a felfedezés, a fajok, a bolygók változatosabbak, a lehetőségek pedig végre szó szerint végtelenek. A játék méretét tekintve pedig kimondhatjuk, hogy tényleg bármennyi időt el lehet tölteni benne (főleg VR-ban!), úgyhogy játékidőt nincs is értelme írni, csak azt, hogy melegen ajánlott, akár terápiás elfoglaltságként is.
Witcher 3
A Witcher 3 nem a világ leghosszabb játéka: ha ez egy szigorú toplista lenne, talán le is maradt volna róla. Az azonban, hogy mivel és hogyan töltötte meg a CD Projekt Red ezt az egyébként tényleg hatalmas világot, nem csak figyelemreméltó, hanem konkrétan történelmi tett a videojáték-iparban. Riviai Geralt összes fő- és mellékküldetését, még a sztori szempontjából elhanyagolható, apró találkozásokat is mind valódi, hús-vér művészek (írók, modellezők, animátorok, színészek, zenészek, projektmenedzserek) alkották, beletéve szívüket, lelküket. Eleve hatalmas felfrissülés, hogy végre valahára nem a világot kell megmenteni, „csak” fogadott lányunkat, a kaland során pedig útunkba akad a kissé kapuzárási pánikos szörnyvadász összes régi, jelenlegi és jövőbeli szeretője, barátnője, barátja, ellensége, legyőzött és legyőzendő szörnyetege, és persze a folyamatosan háborúzó királyok és hadseregek, akik vagy fel akarják bérelni, vagy meg akarják ölni, vagy ebben a sorrendben.
A Witcher 3 az elmúlt generáció(k) legjobb játéka, például azért, mert minden egyes pillanata személyes és érzelmekkel teli; amikor a játékos döntéseket hoz, például, hogy összehozza-e az alkoholista, asszonyverő bárót a családjával, amely nem véletlenül menekült el tőle, hogy cserébe közelebb jusson a sajátjához (mármint a családjához), akkor bizony rájön, hogy már rég nem Geralt történetéről szól ez, hanem a sajátjáról.
A Witcher 3 nem a világ leghosszabb játéka. De ez az, amivel a legtöbbet akarsz játszani, ebben biztosak vagyunk.
Doom Eternal
Egy pillanat, egy pillanat, hátrébb az agarakkal! Pontosan tudjuk, hogy a Doom Eternalnak, ha csak 20-25 órás kampányát nézzük, nem lenne itt a helye, de azért hallgassatok meg, jó? Először is: ez a játékidő igazi kuriózum az egyjátékos, nem nyílt világú, mellékküldetéseket nem tartalmazó, gyors és erőszakos FPS-ek közt. (Tesztünk itt!) Ebben a műfajban a tisztességes, feszes 10-15 óráknak már nagyon-nagyon örülünk, de általában még ennyire sem kényeztetnek el a fejlesztők, akik főleg techdemóként és a multiplayer játékmódokra felkészítő játszótérként prezentálják a sztorit. (Rád nézek, Call of Duty és Battlefield!) Hát még, ha hozzávesszük, hogy a Doom Eternalban semmi töltelék, a játékidőt mesterségesen nyújtó trükk nincsen, igaz egy-két helyszínre bizony visszatérünk. Az akció folyamatos, a látvány lenyűgöző, a zene szintén, az idegesítő platforming részek pedig szerencsére nem túl hangsúlyosak. Így már nem is olyan kevés az a 25 óra.
Arról nem is beszélve, hogy az Eternal végtelenszer újrajátszható. A felszínes szemlélőnek talán nem esik le, de a helyzet az, hogy a játék legalább annyira stratégiai, mint akció-, a vérengzés közepette ugyanis folyamatos taktikai döntéseket kell hozni, a fegyverek és modok számát tekintve pedig a lehetőségek száma végtelen. Egy végigjátszás tehát nem végigjátszás. Ha hozzávesszük mindehhez a nagyszerű DLC-t, az Ancient Godst (amelynek hamarosan folytatása is érkezik), máris megvan a 60 óra.
Akárhogy is, a lényeg az, hogy szerezzétek be és játsszatok vele.
The Legend of Zelda: Breath of the Wild
A világ hatalmas, a történet minimális, a legutóbbi Zelda mégsem unalmas – ez a Nintendo zsenialitását dicséri. Minden zugban, minden járatban, barlangban, réten és erdőben akad valami felfedeznivaló, a világ és annak lakói pedig annyira interaktív, hogy a lehetőségek és a megoldások száma végtelen. Számolnunk kell a tűzzel, a vízzel, a széllel, és egy kis kreativitással a főhős Linknél sokkal erősebb ellenfelek sem jelentenek legyőzhetetlen akadályt.
A Nintendo Switch szerény hardverteljesítménye nem számít: az egész játékból olyan egységes és utánozhatatlan hangulat árad, a játékmenet pedig annyira addiktív, hogy arra nincsenek szavak. (Ahogy a játékban sincsenek.) Ha csak egy játékot szerzel be erről a listáról, legyen ez. Még úgy is, hogy egy Switcht is be kell szerezned hozzá. Megéri.
Divinity: Original Sin 1 és 2
Bármelyiket is választod, elkényeztet majd a Larian fejlesztőcsapat, amely a klasszikus, mégis végtelenül korszerű felülnézeti RPG-sorozatáért megkapta az elismerést: ők fejlesztik a nemrég Early Access címként kiadott következő Baldur’s Gate-játékot. A Divinity: Original Sin nem csak hatalmas, de olyan humorral és érzékenységgel megírt történettel és szereplőkkel bír, amit generációnként csak egyszer-kétszer látunk. Annak, hogy a karakterünk testre szabható, nem csak tulajdonságok és képességek ügyében van tétje: a világ és annak összes szereplője folyamatosan reagál rá, megtámadják, megjegyzéseket tesznek, kiközösítik vagy éppen beleszeretnek. Ez pedig lenyűgöző művészi és technológiai bravúr, nem is igazán értjük, hogy csinálták. Főleg, hogy minden párbeszéd minden szavát színészek tolmácsolásában halljuk – és rengeteg párbeszéd van.
A világ azonos, a történet nem, tehát bárki elkezdheti a második résszel, nem marad le semmiről. Az összetett játékmenetet egy kicsit egyszerűsítették, itt-ott kikapalálták (sokak szerint ezzel épp az első rész bája tűnt el), de az szerencsére megmaradt, hogy a világ összes tárgya használható és elpusztítható, sőt, kölcsönhatásba lép a környezetével és a többi tárggyal. Ezt a játékosok általában a saját bőrükön tapasztalják meg, szó szerint, amikor mit sem sejtve elkezdenek villámot szórni, úgy, hogy éppen egy pocsolyában állnak. (Na jó, lehet, hogy csak én jártam így. Megérdemeltem.) Ha csak az alapsztorira koncentrálsz, akkor is megvan a hatvan-hatvan óra. De nem csak arra koncentrálsz majd, ezt garantálom.
Bloodborne
Ide nagyjából az összes, az elmúlt tíz-tizenegy évben megjelent From Software-játékot írhattuk volna a most másodvirágzását élő Demon’s Soulstól a Sekiróig, és mindegyiket pontosan ugyanazzal indokolnánk: hogy sokszor meghalsz bennük. Ha nem halnál meg sokszor, alighanem 10-20 óra alatt végigvinnéd őket. Csakhogy sokszor meghalsz, nagyon sokszor – és ez így van jól.
A From Software játékainak érdekes kapcsolata van a halállal, szinte békülékeny, már-már pozitív része ez a hétköznapi valóságnak. Persze maguk a játékok végtelenül sötétek, horrorisztikusak, rejtélyesek és furcsák, a Bloodborne pedig még ebben az erős felhozatalban is kiemelkedik, annyira nyomasztó és véres. A viktoriánus London, a középkori pestisjárványok képei és – mint a játék második felére egyértelmű lesz – a Cthulhu-mítosz ihlette világ annyira fenyegető, hogy a hírhedt Dark Souls-széria is elbújhat mögötte, a történetet pedig pont olyan nehéz összebogarászni és kirakni. A játékmenet egy kicsit gyorsabb, akciódúsabb, mint az elődjéé, már csak azért is, mert pajzs nincsen, lőfegyverek viszont vannak. És, mint mondtuk, ugyanolyan gyakran meghalsz majd.
A halállal egyébként semmi baj, abból tanulsz, fejlődsz, erősödsz, és a tökéletesre polírozott harcrendszernek hála bárhányszor hálás feladat nekimenni ugyanazoknak az ellenfeleknek. Huszadik próbálkozásra legyőzni egy főgonoszt pedig olyan euforikus, katartikus élmény, hogy azt tényleg semmihez nem tudjuk hasonlítani. Azt azért nem állítjuk, hogy jó kedved lesz ettől a játéktól. De azt igen, hogy nem bánod majd meg, ha belefeccölsz ötven-száz órát.
