Ilyen műalkotásra pár évente egyszer-egyszer van példa. A Remake ugyan „csak” az eredeti játék első harmada, de ez nem baj, sőt: jó tudni, hogy jön a folytatás. Pár napja megjelent a Final Fantasy VII Remake, ezzel nagyjából egyidőben a kritikadömping is a nyakunkba zúdult, elalélt újságírókkal és youtuberekkel. Utóbbiak nem győzték méltatni az egész csomagot, mindenestül: grafika, zene, színészi alakítás, harcrendszer, történet, hangulat, és főleg az, hogy mennyire okosan, egyszerre merészen és tisztelettel fazonírozta át az eredeti, 1997-es kiadás kissé ütött-kopott, de azért a szívünk alatt hordott emlékét. Izé, a szívetek alatt. Nekem ugyanis van egy szörnyű tisztáznivalóm így az elején.

Sosem játszottam a Final Fantasy VII-vel.

Tudom-tudom, most azonnal szórjak hamut a fejemre, süllyedjek el és lehetőleg egy sort se írjak erről a remekműről, hiszen így nem lesz hiteles a teszt, de tudjátok mit? Lehet, hogy pont ezért tudok valami okosat is mondani. Nem mintha nem akartam volna vele játszani, sőt, annak idején konkrétan megbolondultam, hogy nem játszhatok vele, olyan jó volt a híre. Nincs mit tenni, ez van, én 1997-ben éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a kínkeserves kísérletezéssel 150 megaherzesre felturbózott Pentimumomon elfogadhatóan fusson a Quake 2 és az Unreal. (Meg a pattanásaim számolgatásával, hátha fogynak, és így százalékokban mérhetően javulnak az esélyeim a lányoknál, de ez most mindegy.) Aztán az évek során annyit hallottam arról, micsoda stílus- és iskolateremtő, mérföldkőnek is beillő műalkotás a Final Fantasy VII, hogy egy kicsit úgy éreztem, tulajdonképpen végig is játszottam, már csak azért is, mert az időközben az életünk részévé váló YouTube-on nagyjából az összes bestoflistán szembejöttek a fontosabb részletek, élükön természetesen Azzal A Nagyon Szomorú Jelenettel, amely egy egész gamergeneráció szívét törte össze. A Remake-re évek óta várunk, az utóbbi két PlayStation-generáció elején belengették, hogy érkezik (itt van egy mai szemmel is csodás PS3-alapú techdemó 2005-ből!), már azt hittük, sosem jön el, esetleg developement hellbe csúszott és felemás alkotás lesz a vége, de szerencsére nem. Most, hogy végigjátszottam, magabiztosan kimondhatom: egyszerűen eddig dolgoztak rajta. És milyen jól tették. Szóval ott tartottunk, hogy lehet, hogy pont így, hogy nem játszottam az 1997-es játékkal, tudok okosat mondani. Hogy miért? Hát azért, mert meg tudom válaszolni a kérdést, hogy jó játék-e, mármint tényleg, őszintén jó játék-e a Final Fantasy VII Remake úgy is, hogy közünk nincs az eredetihez. Ezt az alábbiakban kifejtem, de ha már így vezettem fel a cikket, nem is feszítem tovább a nyilván már pattanásig feszült idegeiteket, és megválaszolom. Szóval: Jó játék a Final Fantasy VII Remake az eredeti mindennemű ismerete nélkül?

Igen. Nagyon-nagyon jó játék.

Ha valaki csak idáig olvasta és ezt elhiszi nekem, már volt értelme végigjátszanom. (Azon túl, hogy nyilván volt értelme, mert nagyon élveztem.) Azért lássuk a részleteket. A Remake (a továbbiakban hívjuk csak így) egyfelől (ez a jó hír) nem csak frissített grafikával, hanggal és dialógusokkal újra kiadott változat, mint az egyébként nagyszerű Resident Evil-újragondolások, hanem sokkal több: az eredetit laza alapanyagként kezelve az egész történetet újraépítették a nulláról. A játék így nem csak sokkal látványosabb, de mélyebb is, hús-vér karakterekkel, igazi konfliktusokkal, kapcsolatokkal és egészen árnyalt morális tanulsággal. (Vagy éppen annak hiányával.) Másfelől (és ez a rossz hír, legalábbis papíron) a Remake az eredeti játék sztorijának csak egy szelete, nagyjából harmada, azaz éppen ott van vége, ahol fel kellene pörögnie a történetnek. Ez azonban mégsem baj: hogy a vaskos és sok-sok órás csomag önálló műként is megállja a helyét, az nem kifejezés; erről egyébként a 90 gigabyte-os (!) letöltési méret eleve árulkodik. Az első percek máris fantasztikusak, legutoljára kamaszként lelkesedtem ennyire egy játék előrenderelt intróján, tényleg bármely filmes stúdió büszke lehetne a kétperces kisfilmre. Legalábbis azt hiszem, kétperces, a Remake ugyanis szó szerint észrevétlenül vált át az előre tárolt videóból a játék saját (Unreal Engine 4-alapú) grafikájára, az pedig, hogy nem kaptam el a pillanatot, jól leírja, micsoda igényességgel dolgoztak a fejlesztők. Szükség is van a csodás grafikára: Midgar falansztervárosát szigorúan elkülönített kerületekre osztotta a bolygó energiáján (mako) élősködő óriásvállalat, a szegénynegyedtől a tisztviselőtelepen át az elit kerületig van itt minden, természetesen az utolsó sarok is nagy műgonddal, kézzel modellezett. A Remake ugyan nem nyílt világú (magyarul: open world), de ez inkább jó, mint rossz. Így lesz az egész életszerű, belakott, méretarányos és főleg: hihető. Az egyetlen grafikai hiányosság az itt-ott feltűnő érthetetlenül alacsony felbontású, vagy simán csúnya textúrák, amelyek sajnos éppen a második helyszínen, a nyomornegyedben hemzsegnek; olyan, mintha az engine nem töltötte volna be őket rendesen, pedig de, egyszerűen ilyenek. Az Eurogamer techcsapata, a Digital Foundry is értetlenül áll a jelenség előtt. Itt, Midgarban ügyködik tehát Cloud és (hivatalosan csak alkalmi) bandája az ökoterrorista Avalanche. A játék egyik nagy erénye, hogy bár ennek a szedett-vedett bandának a tagjai a főszereplők, a történet szerint nem hősök, hanem morálisan nagyon is megkérdőjelezhető elvek mentén operáló, önjelölt szabadságharcosok, akik, vállalati kapzsiság ide vagy oda, iszonyatos pusztítást visznek végbe, a lelkiismeretével pedig mindenki úgy számol el, ahogy tud. (Vagy sehogy.) A túlméretes anime-karddal hadonászó Cloud pedig, legalábbis a játék elején (mondjuk ki) igazi seggarc, rideg, cinikus, nagyképű érdekember, nem is értem, mit esznek rajta a nők. Mert a nők konkrétan sorban állnak érte; ez a játék egyetlen igazi (rossz értelemben vett) furcsasága: az anime legkínosabb hagyományait idézően túlszexualizált, nagy mellű, villantós ruhába bújtatott lányok úgy keresik a kegyeit, mintha ez a nagy műgonddal összekócolt hajú, mogorva arc lenne az utolsó férfi a világon. Aztán feltűnik a színen a „virágos lány”, Aerith, és helyreáll a világ rendje: nem elég, hogy elragadóan cukkolja a főszereplőt, Cloud szerencsére tanul is az elé tartott tükörből és egyre jobb fej lesz, a játék végére már-már szimpatikus. Cloud az egyetlen biztos pont a játék során, a party egyébként eléggé ad-hoc módon alakul, valaki csatlakozik, aztán lelép, a főszereplő egyedül marad, aztán jön valaki más, és így tovább. Így egy kicsit nehéz csapatot építeni, nem számíthatunk arra, hogy mindig velünk lesz a háttérből támogató gépfegyveresünk, a közelharcra szakosodott harcművészünk és így tovább. A csapat mindig a történet szerint alakul, de ez szerencsére sokkal inkább izgalmas, mint frusztráló. Ezt eleinte úgy próbáltam áthidalni, hogy nem is foglalkoztam a többiekkel, csak Clouddal harcoltam, mintha egyedül lenne, gondoltam, megoldja az AI, a többi szereplő tehát találja csak szépen fel magát. Nem oldja meg, de ez nem gyengeség, hanem tudatos tervezői döntés: meg kellett tanulnom folyamatosan váltogatni a karakterek közt, ha kellett, oda-vissza gyógyítani, feléleszteni őket, taktikusan használni a csapattagok erősségét és figyelni a gyengéikre. Pár óra után komolyan elkezdtem hozzájuk érzelmileg kötődni, félig a történet és félig az izgalmas, hibrid (egyszerre valós idejű és a Fallout VATS-rendszerére emlékeztető, parancskiosztós) harcrendszer miatt. Nagyon fontos, hogy azok is azonnal átlátják majd az egészet, akik nem rutinos JRPG-játékosok. Még az is, aki legszívesebben futva menekülne, ha papíron leírva látja a harcrendszert. (Értsd: én.) Materia, ATB, varázslatpontok, képességek, ezerféle potion, summoning, breaker – a szuper, tutorialként is működő (de cseppet sem szájbarágós és unalmas) első küldetésnek hála minden magától értetődő és természetes volt. Ahogy a fentiekből kiderült: a Remake tananyag lehetne a játéktervező iskolákban. Nagyon remélem, hogy az is lesz. Nem csak a harcrendszer és az információk hatékony, gyors, de követhető adagolása miatt is. Hanem azért, mert ez a Final Fantasy technológiai és művészeti mestermunka. Az animáció, a részletes mimikától a ruhák anyagának gyűrődéséig, a világítás, az operatőri munka, az észrevétlen váltás átvezető animáció és játékmenet közt, a szinkron, a zene, a vágás mind-mind olyan igényszintet képvisel, amelyre a játékiparban tényleg pár évente csak egyszer-egyszer akad példa. Sok-sok gyönyörű cím jelent meg az utóbbi években, de legutóbb talán a Horizon Zero Dawn váltott ki belőlem ilyen rácsodálkozást, és az több mint három éve volt. (Gondoltátok volna?) A következő két részről még nincs hír, ami szomorú, mégsem akkora baj. Ha még pár évig tart, hát még pár évig tart. Ez pont az a játék, amely akármeddig készülhet, mert a végeredmény úgyis színtiszta jutalom lesz. A játék PlayStation 4-re jelent meg, itt tudjátok megvásárolni.