Talán merész húzás volt egy több éves MMO aktuális kiegészítőjét választanom az első kalandomnak, de Skyrimnek most sem tudtam ellenállni. Nem bántam meg. The Elder Scrolls Online: Greymoor teszt.

Tartozom egy vallomással: sosem játszottam az Elder Scroll Online-nal. Na jó, a mondat, bár igaz, így azért pontosabb: sosem játszottam egy MMO-val sem, de mindig tudtam, ha mégis belevágok, biztos, hogy az Elder Scolls Online lesz az első.

Az, hogy eddig elkerültem az MMO-kat, nem tudatos döntés, nem ellenszenv, egyszerűen valahogy nem éreztem, hogy az én világom lenne, notórius egyjátékos arc vagyok én, jobb, ha a kontrollerrel a kezemben békén hagynak a valódi emberek és én is békén hagyom őket. Ami az Elder Scrollst Online-t illeti: persze, hogy felcsillant a szemem, amikor bejelentették, aztán valahogy mégsem vettem rá magam. Részben talán azért, mert akkoriban már elég intenzíven mutatkoztak rajtam a Skyrim-kiégés jelei: az Xbox 360-on kétszer végigtolt alapjáték után persze, hogy még egyszer bele kellett vetnem magam a rideg észak sárkányokkal súlyosbított világába, amikor megjelent a Special Edition grafikailag fazonigazított változata, aztán még egyszer, amikor PlayStation VR-ra is megjelent ugyanez. Csúnyácska volt, az irányítás itt-ott döcögött, mégis:

Skyrim VR-ban?! Úristen!

Naná, hogy ez lett számomra a végső változat, ezek után rá sem akartam nézni semmilyen más Skyrim-ra, vagy Elder Scrollsra, beleértve az Online-t is. Egészen addig, amíg meg nem jelent a Greymoor kiegészítű, ami – sosem találnátok ki! – Skyrimban játszódik. Na, ennek már én sem tudtam ellenállni.

Az alábbi teszt tehát nem egy komplett, minden részletre kiterjedő elemzés az Elder Scolls Online összetett – és a bejelentése óta még jobban kiforrott – játékmenetéről és mechanikáiról, inkább egy élménybeszámoló arról, hogy milyen érzés új játékosként pont ezzel a kiegészítővel belevágni az ESO kalandjába. A fő kérdés persze: érdemes-e? Biztos vagyok benne ugyanis, hogy nem vagyok egyedül és sokan döntöttek úgy, Skyrim világa a végső érv, hogy beszerezzék a csomagot.

Még úgy is, hogy ez a Skyrim bizony nem az a Skyrim. Még úgy sem, hogy a játék első képkockái, amikor is egy szekéren ébred néma, de a részletes karaktergenerátornak hála egyáltalán nem sablonos hősünk, egy az egyben megidézi a 2011-es klasszikus elejét. Igaz, szerencsére nem rabként hurcolnak minket saját kivégzésünkre, ráadásul elég hamar kiderül, hogy a Greymoor vámpírokról és vérfarkasokról szól majd sárkányok helyett. (Utóbbiak sajnos egyáltalán nem bukkannak fel.) A Greymoor, ahogy a játék többi része, ezer évvel az előző Elder Scrolls-cím előtt játszódik, Tamriel Második Korában, és ez azonnal látszik a vidéken: színesebb, változatosabb, ha nem Skyrimról lenne szó, azt mondanám, hívogató. És tudjátok, mit? Az is.

A Greymoor (és mint kiderült, az ESO általában) sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a felfedezésre, az új területek, küldetések, karakterek és úgy általában a világ megismerésére, mint a többi MMO. Nem éppen lényegretörő alapállás, de ez jól áll neki: az elejétől fogva arra sarkallja a játékost, hogy nézzen körbe, akár cél (értsd: küldetés) nélkül is, nyisson ki ajtókat, lessen be a járatokba, kalandozzon, gyönyörködjön a világban. Szerencsére van miben: míg az MMO-kat ritkán méltatják a grafikájuk miatt, az ESO engine-je és az erre épülő művészeti megoldások szemet gyönyörködtetőek, a textúrák részletesek, a napszakok kifejezőek, a modellek, a tájak csodásak, a szereplők és az ellenfelek animációi bár kissé sablonosak, a célnak messzemenőkig megfelelnek.

Az például meglepő, hogy Solitude pont úgy néz ki, mint a Skyrimban (pedig ezer évvel azelőtt járunk), de ez szőrszálhasogatás ahhoz képest, mennyire jó érzés volt visszatérni a vidékre. Amely most ráadásul sokkal nagyobb: a Greymoor Skyrimja megkapta Blackreachet, egy föld alatti külön kis birodalmat, amely sokkal változatosabb, színesebb, már-már pszichedelikus; a sejtelmes fényeket és a hatalmas gombákat látványa arra emlékeztetett, milyen volt beleszeretni az Elders Scrolls világába a fantasztikus Morrowindot látva. Igaz, ez a vidék jelenti a legnagyobb kihívást, vámpírok és vérfarkasok kóricálnak felügyelet nélkül, ők hozzák létre ráadásul a Harrowstorm nevű viharokat, amelyeket három oszlop elpusztításával lehet elcsitítani – ehhez pedig „sajnos” kevés leszel egyedül, össze kell állnod egy csapattal. A lényeg: egy percig nem éreztem, hogy a fejlesztők kompromisszumokat kötöttek volna „csak” azért, mert MMO-n dolgoznak és nem single player játékot dobtak a piacra.

Apropó, single player: az ESO Greymoor egyik legnagyobb vonzereje (legalábbis számomra) az volt, hogy kis túlzással egyedül is teljes értékű játékként működik, sőt, nagyszerű élmény. Például azért, mert nem csak hosszú, részletesen kidolgozott küldetésekbe botlottam, amelyek ráadásul egymásra épülnek, nagyon okosan, szinte észrevétlenül követik egymás, és küldetéssorozat helyett kész kis történetszállá állnak össze. Ezekből a történetszálakból a Greymoor többet is tartalmaz, párhuzamosan is játszatjuk őket (jó eséllyel azonban egyesével tolod majd végig őket, egyszerűen azért, mert annyira érdekesek), az egyik például az orkok világába enged betekintést, de akad olyan is, ahol egy kutyát kell követnünk. Ez utóbbi pont olyan menő, mint amilyennek hangzik, nem is szeretném elspoilerezni.

Vámpírként játszani az ESO-ban egyébként is nagyszerű élmény, igaz, a kihívás is nagyobb: a nagy hatalom nagy érzékenységgel is jár, azaz a (vizuálisan és játékmenet szempontjából is) hátborzongatóan jó képességekért cserébe többet is sebződünk, ha megtámadnak minket.

Nem árt figyelmeztetnem mindenkit: az ESO komótos játék. Nem jutalmaz gyorsan, az összecsapásokat és a küldetések teljesítését nem fizeti meg olyan mértékben, ahogy a mai akció-szerepjátékoktól megszoktuk, a szintlépés kifejezetten lassú, meg kell dolgozni minden egyes új képességért és értéknövekedésért. Ez persze nem baj (sőt, szépen illeszkedik a játék struktúrájához), de azért jobb, ha felkészülsz erre.

A tisztességesen megírt főküldetést, a profi szinkronhangokkal életre keltett (sokáig éljen Jennifer „FemShep” Hale!) karaktereket és a fentebb vázolt csodálatos világot pont jó ütemben színesítik a véletlenszerű események, csapatkihívások és a kézzel modellezett dungeonok, plusz egy új játékmechanika, az Antiquities, amely egy vicces és szórakoztató minijáték kereteiben engedi bányászni a játékost értékes elemek után. Ez főleg az új játékosoknak jön majd jól, ugyanis egy csomó pénzt lehet keresni vele. A legviccesebb azonban, hogy némi mamutsajt elfogyasztása után félóriássá változunk, így sokkal egyszerűbb Skyrim gigászainak és agyaras házikedvenceinek módszeres legyilkolása, természetesen arányos lootért.

Alighanem kiderült már, de tesztünk fő kérdésére, hogy érdemes-e Greymoor fejezetével belevágni az Elder Scrolls Online-ba, a válasz egyértelműen igen, sőt: de még mennyire! Pont annyira (ha nem jobban) ismeretet meg a játék világával, mint az alapkiadás, pont annyira fogja a kezed, amennyire kell és pont akkora kihívás, hogy a tapasztalatlan játékosokat se riassza el. Maradjunk tehát annyiban, hogy, ha tetszett a Skyrim és úgy általában az Elder Scrolls, de idegenkedsz az MMO-któl, a Greymoor akkor is kötelező.