Gyerekkorunk emlékei: az “infrázás”
Én tipikusan az a gyerek voltam, akit ha csak kicsit megfújt a szél, már ágyba kerültem és napokig beteg voltam. A fél óvodás és kisiskolás korom egy infralámpa alatt töltöttem, de ezt nem igazán bántam. Akkor még nem tudtam, hogy a ‘trópusi’ hangulatú fény és hő hatás a kedélyállapotomat is javította. Nem csak a folyamatos orrfúlyáson segített. Jöjjön az eszköz, ami generációkon át kisegít a bajból!
Míg a 80-as évek infralámpája nehéz, elég ronda vaslábakon álló szerkezet volt, amelybe a speciális égő került, minden búra vagy védőfelület nélkül, addig a mai “kistestvérek” már mutatósabb és valószínűleg biztonságosabb darabok.
Bár az én esetemben amúgy sem igazán az előírásoknak megfelelően ment a használat. Anyám, hogy nyugodtan pihenhessek a jótékony sugarak alatt, a lámpát a zsinórjával az ágyam felett ívelő galéria lépcsőre tekerte, majd a készüléket szépen bedugta. Ha szerencsém volt, még hűvös állapotban beállítottuk a megfelelő kábel hosszt és magasságot. De így is, úgy is háton kellett bekúsznom a szerkezet alá. A minimálisan veszélyes megoldás ellenére eszméletlenül kényelmes volt a dolog, háton fekve “sütkérezhettem” a saját ágyamban, csak épp a fejem ilyenkor a másik irányban pihent, mint éjszakánként.
Sokszor azt képzeltem, hogy nyár van, lent vagyunk a Balatonon (hol volt akkor nekem még ismeretem a tengerről és az óceánról?!) és hamarosan fagylalt idő lesz. Szóval egyáltalán nem viselt meg az “infrázás”, és bár kifejezetten szerettem óvodába és iskolába járni, ezeket a délutánokat semmiért sem cseréltem volna el.
Valami hatalmas szerencsének hála ráadásul olyan gyermekorvosom volt, aki csak “végső esetben” írt fel antibiotikumot. Így a gyógyító meleg fényt általában csak kalmopyrinnel, orrcseppel és persze hektoliternyi mézes teával abszolváltam (plusz járt a kanalas vas orvosság, amit a Marry Poppins vonatkozó jelenete után sem szerettem meg jobban, lehet azért, mert nem volt nevelőnőm, aki átváltoztathatta volna a feketés löttyöt valami ízes sziruppá). Szóval a “népi gyógymódnak” elkeresztelt metódusokkal lábadoztam.
Itt persze gondolhatnánk, a sokszor felbukkanó betegség hátterében a lórúgás szerű antibiotikumok hiánya állt. Nos, bár egyáltalán nem vagyok a nyugati orvoslás ellen, biztos vagyok benne, hogy a két lábon járó szentnek tűnő, angyali háziorvosom (aki sosem dugott spatulát a gyerekek szájába és mindig adott egy kis, saját kézzel készített rajzot a rendelés végén!) jól döntött. A betegségeim nagy része pszichés alapon jött ki újra és újra (elsősorban a válás után, a hétvégi vidéki látogatásoknál, apámnál), meg aztán az sem volt mindegy, hogy mindig lúdtoll dunyhába dugtak ilyenkor, amire, mint kiderült allergiás voltam…
Végül szerencsével felnőttem, komolyabb betegség nélkül (mindössze a szokásos mandula műtéteken estem át). Az infralámpa szerepének nagy jelentőséget tulajdonítok, ahogy nagyanyám gondoskodása, anyám munkaidő utáni extra figyelme is mindig felgyorsította a gyógyulást. Az internetes (ön)gyógyítást – főleg babák és gyerekek esetében – én sem pártolom. De a mezei nátha, a tipikus megfázások és a már jól ismert influenzák esetén azért hagyatkozhatunk a jól bevált, régi trükkökre. Ha szerencsénk van, a házi- és gyermekorvos is ezt ajánlja majd, és ötvözi a gyógyszereket a hagyományos eljárásokkal. Hogy ma hányan “írnak fel” infralámpát, nem tudom. Mindenesetre, mint egykori kehes kis 20 kilós, jó szívvel ajánlom. A biztonságra pedig ügyeljünk, de nagyon! Felnőtt fejjel is!
https://www.youtube.com/watch?v=3LO6iC59K70