Olyan jó a JBL sportfülese, hogy még sportolni is elkezdtem a kedvéért – Under Armour True Wireless teszt

Akárhogy nyúztuk, nem tudtunk kifogni a tényleg nulla kábellel operáló JBL-műalkotáson. És még biztonságban is éreztük magunkat vele futás közben.

Ahogy a jó dolgokat általában, nagyon gyorsan megszoktuk és megszerettük a wireless fülhallgatókat, azaz azt, hogy nem kell többé kábelekkel vesződni. Amíg nem próbáltuk, úgy tűnt, több vele a macera, mint amennyi előnnyel jár: jobb inkább bedugni a mobilba a fülest, mint Bluetooth-párosítással vesződni (hát még, ha nem sikerül elsőre), lemondani a vezetékes hangminőségről, arról nem is beszélve, hogy ez is csak egy újabb kütyü lesz, amit rendszeresen töltögetni kell.

Az összes ellenérzés azonnal elszállt, ahogy rájöttünk, mennyire egyszerű és magától értetődő az egész, a mostanában elterjedt új kódolási és tömörítési eljárásoknak hála pedig a minőséggel és a dinamikával sincs baj. A mobilgyártók ráadásul elkezdték elengedni a jack csatlakozást, legalábbis a felsőkategóriás eszközök terén, így kis túlzással nem is nagyon volt más választása a wireless technológián kívül annak, aki csúcsmobilt szeretett volna. Átalakító dongle-okkal persze mindig lehet rohangálni, addig amíg az embernek elege nem lesz, vagy el nem veszíti, hogy vegyen egy újat, elveszítse azt is, és így aztán végképp elege lesz.

Már épp megszoktuk az új világot, amikor betört a piacra a következő őrület, a true wireless, amely elsőre lehúzós marketinglózunknak hangzott, elvégre mi lehet true-bb wireless egy wireless fülesnél? Pedig az elgondolás egyszerű és logikus: nem csak a fülhallgató és a hangforrás közt nincs kábel, hanem a fülhallgató két egysége között sincs. Elsőre több a buktató, mint az előny: nem csak a mobil (tablet, laptop, satöbbi) és a fülhallgató közt kell háborítatlan és stabil Bluetooth-kapcsolat, hanem a két kis hangszóró közt is. Magára a bogyóra kell rázsúfolni a vezérlő egységeket, vagy kihagyni őket, ezzel viszont elveszítjük a kényelmes headset-funkciókat, köszönjük, akkor inkább a hagyományos wireless füles. Ja, és itt van a magunkfajta szórakozott geekek örök rémálma: hogy azonnal elveszítjük őket. Az én első gondolatom például az volt, amikor megkaptam a tesztpéldányt, hogy biztosan elveszítem az egyiket, és ott állok majd egy fél fülessel, ami szívfájdalom szempontjából a legrosszabb, veszítettem volna el akkor már mind a kettőt!

Szerencsére végül nem vesztettem el, sőt fel sem merült, hogy elveszthetem, hála a JBL elegáns és hülyebiztos megoldásának, erről mindjárt.

Először gondolkodjunk el azon, mégis miért akarna az ember true wireless fülest. Oké, nincs kábel a két hangszóró közt, és akkor? Aki felteszi ezt a kérdést, az valószínűleg nem sportol – én sem sportoltam, amíg a JBL Under Armour rá nem vett -, aki viszont sportol, az pontosan tudja, micsoda macera a kábel, pontosabban: mekkora könnyebbséget és szabadságot jelent kábelmentesen futni, gyúrni, ugrálni, bokszolni, biciklizni.

Az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy a true wireless műfajának van létjogosultsága, ha azonban őszintén belegondolsz, szükséged van-e rá, és arra jutsz, nincs, akkor valószínűleg nem maradsz ki semmiből. Ha elkezdesz komolyan sportolni, akkor azért javaslom, hogy gondolj bele újra. Ha pedig arra jutsz, hogy igenis be kell újítanod egy párat, akkor hadd ajánljam rögtön a piacon kapható talán legjobbat (igaz, ennek megfelelően nem is a legolcsóbbat), az általunk már sokat méltatott JBL és az Under Armour sportruhagyár közös gyermekét, amely sok-sok évig társad lesz, zenél neked és biztonságban tart, bármennyit is nyúzod.

A kicsomagolás máris élmény: a texilfogantyúval nyitható mágneses doboz tartalmazza a kötelező töltőkábelt, leírást és a három különböző méretű gumit, azaz hallójárat-mérettől függetlenül megtalálod a számításod. Magát az eszközt egy elegáns, lekerekített élű fém téglatest rejti, amely egy mozdulattal, benyomásra nyílik, és amelyben mágnes rántja a helyére a két fülest. A doboz egy 1500 mAh-s power bankként is funkcionál (természetesen csak a fülhallgatók részére), azaz elég ezt tölteni, a többiről gondoskodik ő, ha elteszed őket. Az nem derült ki, hogy maguk a fülhallgatók meddig bírják egy töltéssel (a gyártó szerint öt óráig, én sosem használtam őket eddig egyhuzamban), hiszen mindig visszatettem őket a helyükre, azaz minden egyes edzést maximum töltöttséggel kezdtem. (Mármint ők voltak erejük teljében, én kevésbé.) A töltőt/dobozt egyszer töltöttem fel, az elején, a következő egy hétben nem volt szükség erre. Ennyire elegáns és hasznos a JBL rendszere.

A füllhallgatókra ránézve két szó jutott az eszembe: méretes és high-tech. Nem túl nagyok, csak nagyobbak, mint amit a vezetékes múltammal megszoktam. A méret persze teljesen érthető, tekintve, hogy egy-egy vezérlő gombnak is el kellett férnie (el is fért), bennük akkumlátor, rajtuk pedig a fülkagyló alakjába illeszkedő stabilizáló gumi került. Természetesen vízálló az egész, a tárolóval együtt. Úszásra ugyan nem ajánljuk, de nem kell őket féltenünk, ha elkap a zuhé.

A fülbe téve teljesen kényelmes és stabil viselet, soha egy percre sem éreztem, hogy húzna, feszítene, vagy, hogy ki akarna esni. A ki- és bekapcsolás, Bluetooth-párosítás gyors volt és magától értetődő: ketten maguktól megtalálták egymást, nekem pedig elég volt egyszer magát a pakkot párosítani és soha többet nem kérdezett rá semmire. A kapcsolat stabil maradt, bármit is csináltam, bárhol is voltam, sem akadást, sem megszakadást, sem hangminőségromlást nem tapasztaltam.

Ami a vezérlést illeti, a kényelmi funkciókról nem kell lemondanunk: a két Under Armour-logó egyben egy-egy gomb is, amelyet megnyomva vagy nyomva tartva irányítható az eszköz. A számok közt ugrálni, a lejátszást szüneteltetni, hívást kezelni viszonylag egyszerű és gyorsan tanulható a jobb egységen található gombbal, de a hangerő-szabályozásról bizony le kell mondanunk, azt csak mobilról vezérelhetjük. Ezzel a kompromisszummal együtt tudtam élni, sosem hiányzott égetően, főleg azért, mert a Spotify ügyesen normalizálja a zenék hangerejét, tehát, miután egyszer belőttem az én szintemet, akkor sem nagyon nyúltam volna hozzá, ha megtehetem.

Már csak azért is, mert két nagyszerű funkciót épített a fülesbe a JBL, ezek a bal egység gombjával aktiválhatók: az Ambient Aware és a TalkThru. Az előbbi nem csak egyszerűen lehalkítja a zenét, hanem ügyesen átengedi a környezeti zajokat, ami ugye futás, biciklizés közben életmentő lehet. Az üzemmód nem csak marketingfogás, tényleg működik, a városban, vagy bármilyen forgalmasabb helyen sportolva gyakorlatilag kötelező a használata. A TalkThru viszont inkább csak papíron működik: ez azért felel, hogy ne az összes környezeti zajt, csak a beszédhangot engedje át, azaz, ha társaságban sportolunk, zene mellett kényelmesen beszélgethessünk. Az emberi hang azonban furcsán, zajosan érkezik át, egy pár próba után pedig úgy voltam vele, hogy még akkor is érdemesebb (és illedelmesebb!) lenne inkább kivenni a fülest, ha beszélgetni szeretnék, ha a minőség kifogástalan lenne.

Apropó, minőség: ha már fülhallgató, beszélnünk kell a zenehallgatási élményről is, nem? A hangzás szerencsére a JBL-hez méltó, kiegyensúlyozott, tiszta, igaz, az én ízlésemnek egy kicsit túlságosan szereti a basszusokat, de egy sportfülesnél ez érthető és megbocsájtható. Nyilván kevés olyan perverz van, mint én, aki lakossági house helyett Tom Waitsre és David Bowie-ra edz. (Egyébként érdemes kipróbálni.) Szó sincs arról, hogy közepes vagy unalmas lenne a hangzás, egyszerűen érződik, hogy a tartósságra és a funkcionalitásra figyeltek az audiofil sportolók kényeztetése helyett.

A lényeg, hogy ne legyen az egyetlen fülhallgatód a JBL Under Armour True Wireless. Ha viszont sportolsz, akkor mindenképpen legyen ez az egyik fülhallgatód.