Ti mind lélegzetelállítóak vagytok, és ezek a játékok is azok – így várjuk a Cyberpunk 2077-et

Már csak háromszázat kell aludni és találkozhatunk Keanu Reevesszel, aki bizony szerepelni fog a Cyberpunk 2077 című játékban. Íme pár tipp, amivel könnyebbé tesszül a várakozást.

Vége az E3-nak, azaz minden stúdió, kiadó és fejlesztőcsapat bedobta, amit erre az évre és a következőre be tudott és akart dobni a köztudatba. Szokás szerint felemás érzésekkel, egyszerre édes és keserű szájízzel, lelkesedve és lemondóan összegeztük a tanulságokat, de ez az E3 azért még mindig inkább pozitív volt, mint nem. Részben azért, mert a nagy bejelentések tényleg nagyot szóltak, részben pedig azért, mert a hiányosságok érthetőek voltak.

Az a helyzet ugyanis, hogy minden nagyobb stúdió az új konzolok bemutatására vár és gőzerővel dolgozik a következő generációs címein. Azaz még még ellövi, amije van. Érezni lehetett tehát, hogy ez már a tipikus generációvégi “futottak még”-felhozatal. Arról nem is beszélve, hogy a mindig erős showjairól ismert Sony egyszerűen kihagyta a bulit: ők is a Playstation 5-re készülnek, érzik, hogy az E3 formátuma évről évre súlytalanabb (ebben igazuk van), tehát költséges és megalomániás műsor nélkül is meg lehet szólítani a játékosokat egyszerű Youtube-videókban.

Ettől függetlenül persze akadt pár videojáték-történelmi pillanat. Na jó, egy mindenképpen. Aki egy kicsit is követte az eseményeket, az pontosan tudja, miről beszélek, aki nem, annak elmondom, illetve elmondani sem kell, hiszen meg tudom mutatni. Íme:

Bizony, kiderült, hogy a világ legjobban várt játékában, a Witcher-készítő CD Projekt Red Cyberpunk 2077 című őrületében szerepel majd (nem is keveset!) Keanu Reeves. Ha ez nem lett volna elég, az ember rögtön ezután megjelent a Microsoft színpadán egy félig-meddig rögtönzött, de teljes egészében lelkesítő kis monológgal, amelyben a játékot méltatta. A legcukibb pillanat pedig egyértelműen az volt, amikor ott tartott, hogy a játék “lélegzetelállító”, mire valaki bekiabált, hogy “te vagy lélegzetelállító!”, erre pedig mindenki kedvenc A-listás sztárja habozás nélkül visszavágott: “te vagy lélegzetelállító, ti mind lélegzetelállítóak vagytok!” Ha valami, akkor ez a mémgyanús pillanat bekerül a történelemkönyvekbe, mi, gamerek pedig most már legalább tudjuk, hogy Keanu szeret minket (is).

Ennek ellenére szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a megjelenés odébb van még, először jövő április 16-án nézhetünk körül a játlk helyszínén, Night Cityben. Közszolgálati jelleggel összegyűjtöttünk tehát nektek néhány játékot, amivel valahogy kihúzhatjátok az előttünk álló tizenegy hónapot. Természetesen okosan kell beosztani őket, ne habzsoljátok két pofára az alábbi listát, mert a végén annál elviselhetetlenebb lesz a várakozás!

Deus Ex: Human Revolution és Mankind Divided

A leginkább kínálkozó ajánlat az Eidos Montreal 2011-es remekműve és annak folytatása. Open world játéknak ugyan mindkettő csak nagy-nagy jóindulattal nevezhető, de felbukkannak benne a klasszikus cyberpunk témák: elnyomó nagyvállalat, titkos világuralmi összeesküvés, orwelli megfigyelés, nagyvárosi paranoia, hedonizmus, az erkölcsök eltűnése a világvége-hangulatban. Bár Adam Jensen mindkét kalandja véresen komolyan veszi magát, iróniának, humornak (ami miatt többek közt annyira várjuk a Cyberpunk 2077-et) nyoma sincs, a játékmenet, a csodás grafika, a sokdimenziós karakterek és a néhol a követhetetlenség határát súroló történet miatt megéri minden vele eltöltött percet és ráköltött forintot. Ráadásul sikerült nekik a lehetetlen: ha el nem is érték, a csodálatos előd, az eredeti, 2000-es Deus Ex közelébe értek. Természetesen ez utóbbi játékot is csak ajánlani tudjuk. Ha pedig a két epizód közül választanunk kell, akkor a korábbi, Human Revolutiont válasszuk! De a Mankind Divided is csodás játék, saját jogán is.

Hotline Miami és Ruiner

Á, Devolver Digital, a cinikus-ironikus, őrült kiadó, amelyre sokan egyenesen a pénzéhes kiadók ellenpólusaként, és így aztán a videojáték-ipar megmentőiként gondolnak! Ez persze nyilván túlzás, de az biztos, hogy szimpatikus csapat a Devolver és érdemes figyelni az őrült projekteket, amelyeket a szárnyuk alá vesznek.

A Hotline Miami például nem sci-fi és nem is cyberpunk, mégis hűen megidézi azt, amiért szeretjük ezt a fura alműfajt: a nyolcvanas éveket idéző szintifutamok és ütemek, neonszínek, mai szemmel vállalhatatlan hacukák és persze a gyors, ellentmondást nem tűrő, szűntelen erőszak. A Hotline Miami az utóbbi évek legvéresebb játéka, még úgy is, hogy az egész alacsony felbontású pixel art, ráadásul felső nézetből, tehát a kiloccsanó agyvelő és belek kellőképpen stilizáltak. Az akció gyors döntést és folyamatos tervezgetést igényel, az ellenfeleket egy lövéssel, ütéssel, dobással leteríthetjük, csakhogy – és itt jön a csavar – ők is minket. Nincs egészségcsík, nincs páncél, azonnal meghalunk és kész. Minden mozdulat számít tehát. A szürreális történet, a paranoid hangulat és az, hogy sosem tudjuk, mi a valóság és mi a (rém)álom, csak tovább közelíti a Hotline Miamit a cyberpunkhoz.

Ezzel a lendülettel pedig muszáj ajánlanunk (szintén Devolver-gyermek) testvérét, a Ruinert, amely sokkal szebb, sokkal háromdimenziósabb, egy kicsit könnyebb és – mivel kíméletlen sci-fi történetről van szó – sokkal cyberpunkosabb, mint a Hotline. Cserébe egy kicsit kevésbé szórakoztató és eredeti, de még így is kötelező darab, főleg, ha tényleg csak a napi cyberpunk-adagunkat akarjuk, hogy kibírjuk valahogy.

>observer_

Méltatlanul kevessé hype-olt és azóta elfelejtett játék, ráadásul listánkon ez a legcyberpunkabb (akkor is, ha nincs ilyen szó). Tekintve, hogy szintén lengyel és szintén szerepel benne egy a műfajban komoly előzményekkel bíró sztár (a Keanu Reevesnél egy fokkal megfizethetőbb, de ugyanúgy bizsergető jelenlétű Rutger Hauer, azaz a Szárnyas fejvadász Roy Batty-je), aki egy gondolathekkerkedéssel dolgozó nyomozót alakít, itt be is fejezhetnénk az ajánlót és maradhatnánk abban, hogy kötelező és kész.

Annyit azért még elmondunk, hogy a Layers of Fear alkotói készítették (ők a krakkói Bloober Team) és ez látszik is rajta: ugyanúgy összefolyik a valóság és a hallucinációk, mint az őrült művészes horrorjátékokban, csak itt az agyi implantátumok hekkelése okozza a kavart a mentális zavarok helyett. Hősünk Daniel Lazarski, egy elmehekkelő zsaru, aki egy átlagosnak indult helyszínelésen elég gyorsan egy erőszakos rémálomban találja magát. A tét az őt évek óta megvető fia élete, és mellesleg a saját lelkiismeretével is el kellene számolnia, mindenki tippelhet, milyen esélyekkel indul a kiégett zsaru. A lecsúszott drogosokkal teli panelház látványvilága egyszerre nyomasztó és magával ragadó, a történet szintúgy, és bár úgy tűnhet, olyan szinten nyúlták az egész Szárnyas fejvadász-univerzumot (a zenétől a díszleteken át egészen a betűtípusig), hogy azzal már a szerzőijog-sértés határán egyensúlyoz a játék, végül az egész kellően egyedi és izgalmas lesz ahhoz, hogy, ahogy mondtuk: kötelező legyen.

Syndicate-sorozat

Nem az első cyberpunk-tematikájú játék az 1993-as Syndicate, de az első, ami széles körben ismert lett. Például azért, mert az akkor még kreatív géniusz (és nem megalomániás fantáziákat kergető) Peter Molyneux vezette Bullfrog páratlan sandbox stratégiai akciójátékot tett le az asztalr, évtizedekkel a sandbox és évekkel a stratégiai akciójáték kifejezések használata előtt. A Syndicate egy izometrikus taktikai játék, amelyben egy (ki nem találnátok!) nagyvállalatok által elnyomott városban, implantátumokkal és testmódosítással felturbózott szuperügynökökkel kell küldetéseket teljesíteni. A csavar például az, hogy egy ügyes eszközzel magad mellé állíthatod a szerencsétlen járókelőket, akik akarat nélküli zombiként teljesítik minden parancsod. A grafika a kor mércéje szerint csodás volt, már csak azért is, mert tartalmazott SVGA üzemmódot is – a 640×480-as felbontás 256 színnel akkoriban maga volt a cutting edge high-tech!

Két folytatás (vagy mi) készült, a három évvel későbbi, szintén Bullfrog-fejlesztés Syndicate Wars hasonló játékmenetet kínált, csak éppen vadiúj 3D-s technológiával (forgatható, zoomolható játéktér! őrület!), 2012-ben pedig a svéd Starbreeze (ők mostanában Wolfenstein-címeken dolgoznak) próbálta rebootolni a sorozatot. Az új Syndicate egy sajnálatosan rövid, de jó ötletekkel és szép látvánnyal megpakolt FPS lett, érdemes rászánni azt a pár órát!

Shadowrun Returns, Shadowrun: Dragonfall

Pörgős akció, lenyűgöző, belső nézetes grafika, szexi karakterek, végtelen számú lehetőség arra, hogy létrehozzuk azt a karaktert, amelynek a bőrében otthon érezzük magunkat – ez lesz a Cyberpunk 2077. Na, ezt mind nem kapjuk meg az új generációs Shadowrun-játékokban, amelyek sokkal inkább a taktikáról, az átgondolt döntésekről és a stratégiai gondolkodásról szólnak. Mégis muszáj ajánlanunk őket, a Shadowrun-univerzum ugyanis a táblás-kockás szerepjátékok terén a Cyberpunk 2020 közeli rokona, csak éppen fantasyval (mágiával, elfekkel, törpékkel és a többivel) vegyíti a jellegzetes nagyvárosi sci-fi témákat.

A két Shadowrun-játék valójában egy, a Dragonfall az eredeti Returns letölthető kiegészítője volt, csak aztán akkora siker lett, hogy kibővítve önálló címként is megjelent. Mind a kettő hardcore körökre osztott, izometrikus taktikai szerepjáték, mint anno az első két Fallout, és bár viszonylag kis költségvetésű (Kickstarteren összegyűjtött pénzből készült) kezdeményezés, messziről látszik, hogy teljes odaadással, szívvel-lélekkel készült. Nem véletlenül: vezető tervezője az eredeti táblás szerepjáték alkotója, Jordan Weisman.