60% dögunalom, 40% leírhatatlan menőség: Jump Force teszt
Beszereztük a híres animék crossover-játékát, hogy végre rajongók lehessünk mi is. Nem lettünk azok, mégis remekül szórakoztunk. Egy anime-noob tesztje a Jump Force világában.
Szabad véleményt mondania a Trainspottingról annak, aki még sosem drogozott? Nyilatkoznia bármilyen előjellel a Szelíd motorosokról, ha még az életében nem ült Harley Davidsonon, sőt a közelében sem volt egynek sem? Hát a Harcosok klubjáról annak, aki egyszer sem ütött meg senkit és nem is szándékozik mostanában elkezdenie? Remélem, hogy igen, mert ezt a cikket egy olyan ember írja, aki még az életében nem nézett végig egy Dragon Ball Z-epizódot sem (vagy bármilyen fiatal fiúknak szóló verekedős-kiabálós animét), de mégis megpróbált megbírkózni (szó szerint) a Jump Force című videojátékkal.
Ez az alapállás – és most nem magyarázkodni akarok, eskü! – egyrészt azért legitim, mert egy videojátéknak, ami nem valaminek a sokadik része, hanem új cím, sőt a fejlesztők is állították, hogy kezdők is boldogulnak vele, szóval egy ilyen játéknak igenis feladata kézen fogni és bevezetni a játékost a híres Weekly Shōnen Jump mangasorozat világába, és elmagyarázni, hogy mégis hogyan kerülnek egy átvezető animációba vagy egy tucatnyi különböző manga- és animesorozat hősei, fő- és algonoszai. Másrészt meg azért, mert magazinunk olvasói közt valószínűleg kevesebb a hardcore animerajongó, mint aki nem az (ha tévedek, majd úgyis kijavítotok kommentben), szóval úgy döntöttünk, hogy tök oké noobnak lenni.
Egy ideális világban most jönne az, hogy egy hétig nyúztam a Jump Force-ot és azóta sem győzöm binge watchingolni a Narutót, a Dragon Ballt és a One Piece-t, annyira magával ragadott az egész, de hát ez a világ minden, csak nem ideális, úgyhogy nem ez jön, sajnos. Ha már itt tartunk, a Jump Force világa még reménytelenebb, mint ez a valódi, történt ugyanis, hogy Frieza, a Dragon Ball nyalókafejű főgonosza valahogy összerántotta a különböző mangasorozatok világait (vagy valaki más, és ő csak kihasználta?), hogy aztán fekete füstöt eregető, zombiszerű venomjaival lerohanja a miénket, kezdve New Yorkkal.
Itt ébred a halál torkából karakterünk, akit egy szuperhős-varázskockával (Umbras Cube) megment Trunks, hogy aztán egy szórakozató, bár eléggé egyszerű (a rajongók szerint túlságosan is az, én elvoltam vele) karakterformáló menüsoron átrágva magunkat emberfeletti képességekkel ébredjünk. Ha már így alakult, nincs mese, egy rövid tutorial után követjük Gokuékat a főhadiszállásra, hogy megkezdjük a tréninget, csapatot válasszunk és nekikezdjünk a világok visszahódításának.
Jól hangzik? Jól is néz ki! A Jump Force grafikája meglepően részletgazdag. A környezetek szépek, több nem is kell, a lényeg úgyis az, hogy néznek ki a hősök: hát pont úgy, ahogy 2019-ben, 3 dimenziós modellként ki kell nézniük. Az animék jellegzetességeit, az arcokat, a hajakat, a ruhákat nagy műgonddal ültették át, és ami a legfontosabb: a mozgás is meggyőző. Utóbbi ugye alapvető, egy ilyen brawler játék esetében.
Nem csoda, hogy lelkesen vetettem bele magam a harcokba, vagyis vetettem volna, ha tudtam volna, hol vagyok, hol vannak a többiek, és főleg: hol vannak a harcok. A Jump Force azonban nem hogy nem fogott kézen, hanem konkrétan teljesen egyedül hagyott, semmit nem árult el arról, mi a dolgom, mi a következő lépés, és úgy általában mi a cél – már azon túl, hogy valahogy lenyomjuk Friezát, a Dragon Ball-epizódokból kiindulva sokadszorra. Sokat elmond a játékról, hogy egy órán keresztül reményelenül mászkáltam fel-alá a hatalmas, bár kietlen hub worldben (később szerencsére kapunk járművet is), próbáltam újra és újra párbeszédbe elegyedni a csapatok vezetőivel, hátha egyszer csak úgy dönt a játék, hogy enged, izé… játszani, de semmi. Már feladtam volna, amikor teljesen véletlenül felfedeztem egy félreeső alagutat, ahol várt a főnök, és ahol végre elkezdődhetett maga az akció. Illetve kezdődött volna, mert előtte még egy csomó lélektelen, átugorhatatlan, csak minimális karakteranimációval támogatott, igazi szinkront csak elvétve tartalmazó, inkább szövegbuborékokkal operáló átvezető animációt kellett kibírni, kár, pedig ekkor már tényleg másra sem vágytam, mint belevetni magam a csatákba. (A játékhoz egyébként kizárólag japán szinkron tartozik, ami nem akkora baj. Olvasni kell, na.)
Egyszóval nem tűnt ígéretesnek a Jump Force az első másfél óra alapján. A történet – ha nevezhetjük ezt annak – később sem szippantott be: kőmerev szereplők kínosan ciki párbeszédein keresztül követhetjük Friegáék terjeszkedését, miközben újabb Umbras-kockákat szerzünk, fejlesztjük magunkat és új szereplőket oldunk fel. Az egész annyira sekélyes, hogy – bár tényleg próbáltam – egy percre sem tudtam izgulni senkiért és drukkolni senkinek.
Hogy akkor miért mégsem reménytelen a Jump Force? Egyszerű: a harcrendszer jó. Márpedig ez a lényeg, nem? Illetve nem ilyen egyszerű. A harcrendszer nagyon jó – egy ilyen noobnak, mint én. A viszonylag kevés támadási opció, illetve a kombók hiánya elriaszthatja a brawler műfaj rajongóit (el is riasztja, elnézve a felhasználói Steam-kritikákat), amit viszont eltaláltak, azt nagyon eltalálták. AZ irányítás világos, kézre álló, a rendelkezésre álló mozdulatokat könnyű kombinálni, mindig úgy éreztem, hogy nyeregben vagyok, még akkor is, amikor nagyon – a játék utolsó harmadában indokolatlanul és igazságtalanul – nehéz ellenfelekkel kerültem szembe. Ha egyszer elkezdtünk egy mozdulatot, nem tudjuk félbe szakítani, és bizonyos animációk is túl hosszúnak tűnhetnek a Street Fighteren és a Tekkenen edzettek számára (bár akinek ezzel tényleg baja van, az nem látott még Dragon Ball-epizódot). Az is furcsa, hogy bár tag team-alapú csatákban vehetünk részt, tehát akár három hőssel is nekimehetünk az ellenfélnek, ők mind egy darab életerőcsíkon osztoznak, azaz nem kerülünk erőfölénybe csak attól, hogy karaktert váltunk. Ez legfeljebb azért furcsa, mert az igazi rajongók – akiknek, gyanítom, a játék szól – valószínűleg keményebb kihvásra és igazságosabb, kiegyensúlyozottabb erőviszonyokra számítanak, amikor megveszik a játékot, nem egy “bevezetés a browlerológiába 1.” szemináriumra.
Akárhogy is, ha éppen nem az élettelen hub worldben szaladgáltam vagy a kiábrándító átvezető animációk végét vártam, hanem harcoltam, remekül éreztem magam. Megszerettem a jellegzetes animés diliket, amiket a sorozatokban csak nehezen tudok elviselni: az állandó kiabálást, hadonászást, és azt, hogy az általában a levegőben előadott, össze-vissza villódzással kísért pusztító összecsapások kényszeresen megpróbálják felül múlni az összes addigi pusztító összecsapást. (Pedig egy olyan játékról beszélünk, amiben az első két percben a földdel teszik egyenlővé New Yorkot.) Külön imádtam, hogy a szereplők ruhái fokozatosan szétszakadnak a harctól, ők maguk pedig tele lesznek zúzódásokkal – az ilyenek jelzik, hogy a Jump Force minden hibája ellenére is odafigyeléssel és szeretettel készült, kár, hogy úgy tűnik, mintha nem lett volna senki a fejlesztők közt, akit a történet is érdekelt volna.
Ha pedig minden összeállt, eltaláltam a mozdulatokat, jókor védekeztem, támadtam, breakeltem és riposztoltam, egy-egy pillanatra tényleg úgy éreztem magam, mint egy anime hős, ami eleve nagy szó, hát még egy ilyen kompromisszumoktól sújtott játéktól, mint a Jump Force. Semmiképpen sem jó játék, mégis egészen megszerettem. Ki tudja ezt követni? Mondjuk eleve ki tudja követni a crossover anime sztorit? Én biztosan nem, de ez egyáltalán nem tartott vissza attól, hogy remekül szórakozzak.
