Viharlovagok lettünk – Just Cause 4 teszt

A Just Cause 4 nagyobb, hangosabb és őrültebb, mint eddig bármikor. Rico Rodriguez visszatért, hogy hurrikánokon lovagolva döntse meg a Black Hand hatalmát.

Az első Just Cause még 2006-ban látta meg a napvilágot, de hiába a megannyi próbálkozás és a tíz éves tapasztalat, mert eddig egyszerűen képtelen volt a látványos robbanásokra kihegyezett sorozat arra, hogy megugorja riválisainak szintjét. Ezen a státuszon a pár éve megjelent és nem túl sikeres harmadik rész sem tudott segíteni, a Square Enix mégis úgy gondolta, hogy 2018-ban még mindig van potenciál a hollywoodi filmeket megszégyenítő akciójelenetekben. A széria negyedik része pontosan azt kínálja, amit anno az elődök, de előjáróban annyit elmondhatok: Rico népfelszabadítása grandiózusabb, mint eddig valaha, de a középkategóriából sajnos ezúttal sem sikerült kimásznia.

A jól bevett formula maradt a régi: adott egy hatalmas térkép, amin kényünk-kedvünk szerint barangolhatunk, sandbox játék révén küldetéseket vehetünk fel és a legfontosabb; felrobbanthatunk mindent, ami pirosra van festve. Eddig is ezek adták a Just Cause fő csapásirányát, nincs ez másképp a negyedik eresztésben sem – a készítők csupán minden játékelemre rápakoltak plusz egy lapáttal. A helyszín ezúttal Solis szigete, a Black Hand névre hallgató magánhadsereg hazája. A történet középpontjában most is Rico Rodriguez áll, aki pár megbuktatott kormány után azért érkezik a dél-amerikai diktátorokat támogató zsoldossereg otthonába, hogy választ kapjon néhány égető, személyes jellegű kérdésre, továbbá megállítsa az Illapa névre keresztelt projektet.

Ugyanis már a fősodor elején kiderül, hogy a hófedte hegyek-völgyek titkos laboratóriumokat rejtenek magukban, a tudósok tucatjai pedig egy olyan szuperfegyveren dolgoznak, amivel igába hajthatják a természet erőit. A helyzetet súlyosbítja, hogy főhősünk apja régen a Black Handnek dolgozott, akiknek időközben sikerült a „tornádó ágyukat” kifejlesztenie. Így jutunk el a Medici-szigetek után Solisba, ahol élére állunk helybélieknek és jó szokásunkhoz híven revolúciót szítunk a sanyargató hatalommal szemben. Rico célja megtudni az igazságot édesapjától, valamint egyszer és mindenkorra leszámolni a világuralomra törő militáns csoporttal, illetve elvakult vezetőjével, Gabriela Morales-el.

Az Avalanche látszólag rengeteg energiát fektetett az új játszótérbe, hiszen a sorozat történelmének legnagyobb és legváltozatosabb területekkel bíró térképét alkotta meg, ami nagyjából 1024 négyzetkilométert jelent. A stúdió mindent megtett, hogy javítson az ex-epizódok ellaposodó játékmenetén, a svéd divízió ezúttal három drasztikus húzással próbálja feldobni a küldetéseket. Solis szigete egyfajta mini-földgolyóként funkcionál, ami eltérő klímával bíró területeknek ad otthont. Ehhez kapcsolódik a látványosan kidolgozott katasztrófarendszer, ezek mindig az adott térségre jellemző éghajlattal rendelkeznek, így futhatunk bele a viharos esőerdőkbe vagy akár a tornádók által uralt övezetekbe. A fenti extrák talán a játék legnagyobb újdonságait szolgáltatják, de hiába vannak jelen a látványosabbnál-látványosabb természeti csapások, ugyanis a játékmenet sokszor tőlük függetlenül laposodik el.

Ezen harmadik nagyobb újítás se segít, pedig az „Army of Chaos” névre hallgató lázadóseregünk mikro-menedzselése valamelyest tényleg sokszínűbbé teszik Rico negyedik szcenárióját. A régiókra osztott térkép egyes pontjain mindig dúl a harc, ezekbe az összecsapásokba nem feltétlenül kell mindig beavatkoznunk, egyik vagy másik oldal gond nélkül arathat győzelmet. Természetesen dönthetünk ellenkezőleg is, ha egy territóriumot mi magunk kezdünk meggyengíteni (megtizedeljük a zsoldosokat, elintézzük támaszpontjaikat), akkor a viharvert sereget felkelő csapataink szépen lassan felmorzsolhatják. A Black Hand által uralt területek elfoglalásához rengeteg új játékszer áll majd rendelkezésünkre, amiket a felújított „supply drop” rendszer segítségével kaparinthatunk meg. Minél több stratégiai pontot foglalunk el forradalmárainkkal, annál inkább bővül repertoárunk, de értelemszerűen a számtalan kisebb-nagyobb küldetések teljesítésért szintén hasznos járművek, fegyverek és utánpótlási csomagok üthetik lázadó markunkat.

Az első és legfontosabb eszközünk az alap kiegészítőnek számító „grapple hook”, vagyis vonóhorgunk lesz, amit ezúttal – fejlesztésektől függően – három üzemmód között váltogathatunk. Az egyik beállítással például megerősíthetjük kötelünk húzóerejét, a másikkal (Metal Gear Solid után szabadon) mini hőlégballonokat lőhetünk a kívánt célpontra. Utóbbi egyébként kimondottan hasznos kiegészítő, mivel segítségével bármikor, játszi könnyedséggel takaríthatjuk el az utunkban álló ellenséges tankokat. Siklóernyőnkkel szintén több lehetőségünk lesz, mint eddig bármikor, sokkal irányíthatóbb, testre szabhatóbb lett, mindehhez ráadásul hozzáadódik a több száz mezei stukker, a villámokat gerjesztő speciális fegyverek, gránátok, pusztító bombák és így tovább. Ha hihetünk a kiadó marketingeseinek, akkor a horgunk, ejtőernyőnk és mordályaink kombinálásával összesen több mint négy millió variációval oldhatunk meg bizonyos szituációkat.

Ahogyan lőfegyvereknél úgy a járművek terén sem panaszkodhatunk, hiszen konténerben leszállított járgányokból óriási a választék. Az átlagos kocsiktól kezdve a vadászgépeken, helikoptereken, tankokon, hadihajókon át egészen a kombájnokig szinte minden rendelkezésünkre fog állni, amit csak el tudunk képzelni. A Just Cause 4-ben nem túlzás kijelenteni, hogy csak képzeletünk szab annak határt, hogy a legsokszínűbb módon robbantsuk molekuláira az ellenség támaszpontjait.

Ami a fizikát illeti, a stúdió saját fejlesztésű APEX motorja remekül teljesít. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a grafikát illetően a készítők leginkább a jól beharangozott természeti csapások minél látványosabb megvalósítására koncentráltak – ezek valóban lehengerlően, egészen realisztikus fizikával párosulnak. A robbanások effektusai már a harmadik részben is kifogástalanok voltak, így erre egyértelműen most se fújhatunk, de a tájakra és a környezeti elemekre már nem feltétlen lehet ráaggatni a fenti jelzőket. Sajnos a karakterek kidolgozása meglehetősen fapadosak lettek, ha pedig jobban megnézzük a tereptárgyakat, akkor szintúgy találunk majd bennük kivetnivalót. A technikai bakik garmadáját alig merem megemlíteni, mondanom se kell, hogy ezek borzasztó szinten rontják a szoftver egyébként adrenalin gazdag élvezeti faktorát.

Ahogyan az egységes minőségű látványvilágot, úgy a képfrissítés stabilitását sem sikerül hoznia a Just Cause 4-nek, sima Xbox One konzolon pörgetve képes a legváratlanabb pillanatokban, teljesen indokolatlanul 30fps alá zuhanni. Rendes élsimítások nélkül gyakorlatilag folyamatosan vibrál a képernyő, ennek tüneti kezelésére a „motion blurt” használják a skandináv srácok. Sajnálatos módon az elmosódás alkalmazása nem rejti el a tényt, miszerint technikailag ez vajmi kevés, főleg azt látva, hogy idén milyen magas minőséggel operáltak a nyílt világokban játszódó címek.

Három éve még nehezen lehetett elképzelni hogyan tudnák készítők még monumentálisabbá tenni az egyébként is eszement, káoszos és a maga módján szerethető Just Cause-szériát, de a Stockholmban székelő Avalanche Studios minden kétséget kizáróan megtette. A rombolással átitatott akció ideig-óráig leköti az embert, az új megoldások működnek, de a játékmenet sutasága, az idejétmúlt látványvilág és rengeteg technikai baki súlyos sebeket ejt az élményen. Nagy kár érte, mert lenne benne lehetőség, de nagyon úgy néz ki, hogy a Rico képtelen kilépni saját árnyékából.

Ha valaki szereti a sorozatot, annak ez a rész se fog meglepetéseket okozni, hiszen ők pontosan tudják mire vállalkoztak. Aki pedig most szeretne megismerkedni spanyol-ajkú hősünk ámokfutásával, annak a következőt tudnám tanácsolni: a Just Cause 4-et még véletlenül se szabad komolyan venni, mert összességében a feladatát szépen ellátja, könnyed kikapcsolódást nyújt egy hosszú és fárasztó nap után.

A Just Cause 4 december 4-én PC, PlayStation 4 és Xbox One platformokra jelent meg, mi az utóbbi konzollal teszteltük.