Csúcskategóriás hordozható gaming PC-t láttunk már, lecsatolható kontrollert is, olyat azonban, amelynek egyik felét a bizarr egérré alakíthatjuk, még nem. Ez lenne a jövő?

Az ember, ha Switch és Steam Deck ihlette hordozható Gaming PC-t vesz – vagy kap kölcsön tesztelésre –, egy helytakarékos, már-már cuki dobozra számít, amibe belefér minden: kábelek, hálózati adapter, és persze maga az egység. Elindultam hát a Media Marktba szerény kis túrahátizsákommal… ahol egy hatalmas, tekintélyt parancsoló és egészen súlyos kartondobozt nyomtak a kezembe. Azaz kezeimbe, hiszen csak így tudtam megtartani Ez a diszkrét – ide kívánkozó magyar szó híján – foreshadowing világosan jelzi, hogy a Lenovo nem bízott semmit a véletlenre:

A Legion Go bizony egy szörnyeteg.

Szerencsére a szó jó értelmében. Kimaxolták az élményt, a teljesítményt, a specifikációkat, ami mind nagyszerű hír egy hordozható gép esetében, de itt már tényleg fel kell tennünk a kérdést: tényleg hordozható? Kinek? És Hova?

Haladjunk sorjában.

Mi ez?

Az egész videojáték-ipart – és talán magát a Nintendót is, főleg a Wii U nevű bukta után – meglepte a Switch sikere, és ahogy ilyenkor lenni szokott, a nagyobb szereplők a pénzszagot megérezve rárepültek a témára: azóta szépen sorban dobják piacra saját megfejtéseiket, és mivel az érdeklődés nem csökken, úgy tűnik, nem múló trendről van szó, és a hordozhatóság a gaming piac Szent Grálja. Ez végképp kiderült a Steam Deck sikere után; a gyártó Valve-nak egyébként sokat köszönhetnek az utódok, hiszen a PC-s játékokat futtató kézikonzol egyfajta tesztüzemmódként is működött a piac számára, így a Lenovo és társai már bátrabban dobták piacra a saját terméküket, ráadásul erősebb hardverrel. (A tesztünk alanyában is ketyegő Z1 Extreme chip 20-30 százalékos teljesítménynövekedést jelent a Steam Deckhez képest.)

A Lenovo azonban egy kicsit más úton jár: nem kapkodták el a dolgot, a tavaly októberben piacra dobott Legion Go pedig látványosan szembe megy a „minél kisebbet és minél olcsóbb alkatrészekből” általános stratégiával, minőségi, nagyon jól átgondolt eszköz ez, néhány egészen meglepő újítással és saját ötlettel. Ezek egy része nagyszerűen működik, egy egy része pedig – diplomatikusan fogalmazva – érezhetően kísérleti fázisban jár, de mindenképpen tiszteletet érdemel, hogy megpróbálkoztak valami újjal.

Szóval, hogy válaszoljunk is a kérdésre: a Legion Go egy csúcskategóriás, a nagyobb címeket is magabiztosan futtató, Xbox-kiosztású, „kettévágott”, tehát a fő egység két oldalán elhelyezett kontrollerrel és touchpaddel ellátott Gaming PC. Valójában nem más, mint egy jól felszerelt, Windows-alapú számítógép saját játékkönyvtár-rendszerező és -futtató felülettel és a megszokott kontrollerekhez képest jóval több (programozható) gombbal. Külön applikáció gondoskodik a gyorsbeállításokról a felbontástól, képfrissítéstől az energiagazdálkodási módokig (értsd: a gyári beállításnál képes gyorsabban futtatni a játékokat, de ezzel hamarabb megzabálja az akkumulátort), az pedig, hogy Windows-alapú, azt jelenti, hogy nem csak játszani lehet vele, hanem bármilyen környezetben és funkcióban szépen muzsikál, akár egy irodai munkaállomást is képes helyettesíteni a megfelelő perifériákkal.

Azt persze, hogy csúcskategóriás és hordozható, egymás mellett kell értelmezni: nyilvánvalóan nem veheti fel a versenyt a legjobb asztali PC-kkel, sőt, bizonyos címeket a speciális hardverkörnyezet miatt csak komoly kompromisszumokkal futtat, a vásárlóknak fel kell tehát készülniük a kísérletezésre. De hát ez az egyik szépsége a PC gamer életmódnak, nem?

Elég is a körítésből, lássuk a specifikációkat:

  • 8.8″ QHD, azaz 2560×1600 pixeles felbontású kijelző;
  • 500 nit fényerő, 16:10-es képarány, 144 Hz-es képfrissítés;
  • 16GB 7500Mhz LPDDR5X memória;
  • Ryzen Z1 Extreme processzor integrált GPU-val;
  • 856 gramm felcsatolt kotrollerekkel;
  • külső GPU-bővíthetőség, 2 darab USB-C 4.0 port, mindkettő töltésre és DisplayPort 1.4 szabványú adatátvitelre is alkalmas.

Mit jelent mindez?

Aki elbízná magát a kijelző adatait láva, azt óvatosságra kell, hogy intsük: ezt az (1440p-nél egy kicsit nagyobb) felbontást ilyen képfrissítésen meghajtani még egy középkategóriás asztali gépnek is nehezére esik, főleg, ha grafikailag igényesebb címekről van szó, menedzselni kell tehát az elvárásainkat. Egy hetes tesztelés után elmondhatjuk, hogy

közepes grafikai beállításokkal, Performance módban az 50 körüli FPS-nek már örülnünk kell.

Ez teljesen jól játszható, kellemes sebességet jelent, kompetitív teljesítményre nem elég (de e-sportolni nyilván nem is egy ilyen gépen kell), de általános, alkalmi játékra tökéletes. Rossz hír viszont, hogy sem a kijelző, sem a GPU nem támogatja a váltakozó képfrissítést (VRR, FreeSync), azaz választanunk kell a V-Sync és az ezzel járó hullámzó képfrissítés, vagy a kép szakadozását eredményező szabad megjelenítés között, és számolnunk kell azzal, hogy ez az akkumulátort is jobban megterheli.

Azokat azonban, akik aggódnának a dedikált GPU hiánya miatt, meg kell, hogy nyugtassunk: az, hogy a videokártya integrált, nem azt jelenti, hogy a Lenovo és a chipet gyártó AMD meg akarná úszni a teljesítményt: a Z1 Extreme nem véletlenül a szegmens jól bevált processzora, a CPU és a GPU együttműködve nyújtja azt a teljesítményt, amit egy legújabb generációs belépő szintű videokártya.

Milyen érzés játszani vele?

A „milyen érzés” kérdés, bár számokkal leírhatatlan, mégis pont olyan fontos, mint maga a nyers teljesítmény egy kézikonzol esetén. Miután kibontjuk a nagy, majd a kisebb dobozt, és szembesülünk a merev, szuper kidolgozású, meggyőző hordtáska méretével (vö. „úristen, milyen hátizsákba fér ez bele fektetve?”), kipakoltuk a diszkrét féltéglával ellátott hálózati adaptert, kézbe is vehetjük magát a konzolt, és rögtön napirendre térhetünk az első élményen:

ez bizony nehéz.

Nem „dealbreaker” nehéz, de számolni kell azzal, hogy a majd’ 900 grammos súly bizony középtávon is megterheli az alkarunkat és a csuklónkat, így nincs mese, némi edzettség kell. Nekem egy órányi gaming után jött az érzés, hogy nem ártana szünetet tartani; ha nem ülnék rendszeresen országúti bicajon, ez az idő alighanem rövidebb lenne.

A gyártó ezen is segíteni akart azzal, hogy a jobb- és baloldali kontroller egység egy ügyes, kattintós mechanizmussal lecsatlakoztatható legyen: elég elhúzni hátul egy kis kart és lefele csúsztatva máris a kezünkben marad a giroszkópokkal ellátott két kis irányító egység, amely azonnal wireless módba vált, tehát szünet nélkül folytathatjuk a játékot. A baj csak az, hogy a „kettévágott” kontrollerrel játszani nem az igazi, én legalábbis egy hét alatt nem tudtam megszokni. Talán belefért volna egy könnyű középrész a hordtáskába, amelyhez csatlakoztatva felveszik egy hagyományos(abb) kontroller alakját.

Maga a gép képernyőstül egyébként ilyenkor szabadon az asztalra vagy bármilyen felületre helyezhető, hála a stabil, erős, szabadon állítható fém kitámasztónak. Rendkívül idegesítő volt azonban, hogy a be- és kikapcsológombot a fő egység jobb felső részére helyezték, pont arra a pontra, amelyet mindig meg kellett érintenem, ha vissza akartam illeszteni a lecsatlakoztatott kontrollerrészt, így folyamatosan ki-be kapcsoltam a gépet. Ahelyett, hogy ezt megtanultam/megszoktam volna, inkább azt választottam, hogy sosem csatlakoztatom le az egységeket. A fém mechanizmusnak hála szerencsére stabilan illeszkednek a helyükre, lötyögésnek, recsegésnek nyoma sem volt.

Azért egyvalamit még ki kellett próbálnom kontrollerügyben. A hordtáska alján, a gép alatt ugyanis elbújt egy kör alakú műanyag keret, elsőre kreatív állványnak néztem, ám kiderült, hogy ez nem más, mint egy talp, amellyel FPS-üzemmódba állítható a jobb kontroller. Szó szerint állítható: az alján ugyanis találunk egy FPS, azaz first person shooter kapcsolót, ez aktiválja a mellette lévő lézerszenzort, a műanyag talpba pedig ezután mágnesesen becuppanthatjuk a kontrollert, amely így egérpadon, asztalon vertikális egérként használható. Így nyernek értelmet az oldalsó gombok, amelyek közül az egyiket hagyományos állásban el sem érnénk az ujjainkkal, itt viszont jobb és bal egérgombként funkcionálnak, és még egy görgőt/középső gombot is találunk.

Az élmény így is furcsa: kellett pár alkalom, mire megszoktam, hogy egér helyett kontrollert használok, amelyet úgy fogok, mint egy joystickot, az azonban már meghaladta a képességeimet, hogy párhuzamosan irányítsam így a játékokat a bal kontrollerrel. Végül egy Bluetooth-billentyűzet oldotta meg a dilemmát, ezzel már valóban FPS-szerű élményben volt részem, de ha egy billentyűzetet is magunkkal viszünk az utazásra, egy hagyományos egér már csak befér mellé, nem? Így inkább maradjunk abban, hogy respekt és tisztelet a Lenovonak az ötletért, pusziljuk a mérnököket a megvalósításért, de nem tennénk sok pénzt rá, hogy ez a megoldás egyhamar elterjed.

Vegyes érzéseim voltak a jobb kontrolleren található kis touchpaddel is: kellően reszponzív és érzékeny ugyan, ám a mérete sem elég a bonyolultabb művelethez. A Windows csak erről irányítható, a thumbstickokról nem, pedig ez lenne a logikus és következetes; a Lenovo helyében némi költségcsökkentésért cserébe (vagy egy-két plusz funkcióért) kihagytam volna az egészet.

A képernyő azonban csodálatos. Nem OLED, így a tökéletes feketéket elfelejthetjük, de játék közben erre nem is gondoltam, annyira magával ragadott a szaturáció, az elmosásmentes képfrissítés és persze – miután külön bekapcsoltam – a 144 Hz a megfelelő játékokban. Főleg, miután beállítottam az alulsó gombokat is, amelyek egészen új dimenziót adtak a „kontroller” fogalmának: a plusz irányíthatóság nem csak az akció-, hanem a taktikai és stratégiai játékokban is jól jöttek. Apropó:

Hogy futnak a játékok?

Két szóban: jól és hangosan. Utóbbit sajnos nem az – egybéként remek – beépített hangszórók teljesítményére értjük, igaz, maxra tekerve beteríti a szobát a hang, hanem a Legion GO hűtésére. Az ugyanis nem fogja vissza magát: a ventilátorok már a Windows indulásakor hallhatóan, játékok közben pedig intenzíven felpörögnek, magas süvítést és egy-két méterrel arébb is érezhető légáramot teremtve. Ez egyrészt jó hír, hiszen a hűtési teljesítmény kitűnő, másrészt hosszú távon megterheli a központi idegrendszert. Ezen persze segíthetünk a halk üzemmód kiválasztásával, ám ekkor jelentősen csökken a rendszer teljesítménye is.

Ahelyett, hogy külön-külön elemeznénk, inkább általánosságban nyilatkozunk:

minden mostanában megjelent, teljesítményigényes játék futtatható 60 körüli fps-sel, persze némi kompromisszummal.

Először is: a GPU képes némi ray tracingre, a Doom Eternalban ezt megpróbáltuk, az eredmény közepes beállításokkal, teljes felbontáson 25-35, enélkül 45-50 fps. Azaz ezt a beállítást inkább hagyjuk meg az asztali PC-knek. Ezen túl pedig jobb, ha nem ragaszkodunk a natív felbontáshoz: vegyük vissza nyugodtan akár 720p-re, ez az AMD SRS nevű felskálázó módszerével még vállalható képminőséget eredményez egy ekkora képernyőn. Mindkettő állítható a Legion GO gyorsmenüjében, így ezzel nem is kell vesződnünk játékonként, de így sem ússzuk meg, hogy az alacsony-közepes grafikai opciók környékén kísérletezzünk. Így sikerült stabil 60 fps-et csiholnunk a következő címekben:

  • Doom Eternal;
  • Dead Space Remake;
  • Sekiro: Shadows Die Twice;
  • Fallout 4.

Egyes címekben, mint a God of War, illetve a Forza Motorsport, hevesen váltakozó, 30 és 70 közti fps-t értünk el.

Ezeket az értékeket Performance módban, akkumulátorról működtetve értük el; ez bizony nagyjából másfél óra játékra elég, ha tényleg meghajtjuk a gépet, így hosszabb utazásokra kelleni fog egy izmosabb power bank is. Kímélő üzemmódban, vagy a teljesítmény kézzel leskálázva akár 5 wattra, a fényerőt is visszafogva 5-6 órát is kisajtoltunk a Legion Góból, de ez tényleg csak egyszerűbb játékokra elég, mint a Stardew Valley és a 2D-s platformerek.

Hálózati áramforrással a teljesítmény rögtön megugrott, átlagosan 15 százalékkal gyorsabban futottak a játékok: a Sekiro és a Doom Eternal is felugrott 50-ről 60 fps-re. Azaz itt már óvatosan emelhettünk egy kicsit a felbontáson és bekapcsolhattunk egy-egy plusz grafikai funkciót is.

Végszó

Vegyes érzelmekkel adtam vissza a Lenovo Legion Go hordozható gamer PC-t: az egy-két furcsa designügyi döntés és az akku teljesítménye ellenére éreztem, hogy hiányozni fog, és így is lett. A vállalat egy teljes értékű belépőszintű játékgépet szuszakolt bele a hordozható eszközhöz képest méretes, a teljesítményhez képest egészen apró testbe, az eszközből pedig csak úgy árad a minőség. Az ár is ennek megfelelő: ennyiért már egy izmosabb gamer laptopot, vagy egy középkategóriás asztali gépet is vásárolhatunk, de az érzés, hogy egy fullos gaming masinát hurcibálhatunk vonatról vonatra, reptérről reptérre, és különösebb kompromisszumokat sem kell kötnünk grafika és képfrissítés terén, ahogy mondani szokták, megfizethetetlen.

A Lenovo Legion Go gaming PC-t itt vásárolhatod meg.