Talán 2021 legjobb játéka: Marvel’s Guardians of the Galaxy teszt

Egy szociopata rágcsáló, egy autista vadállat, egy a poszttraumás stressz szindrómáját agresszióval kompenzáló amazon, egy mérsékelten tág szókincsű növény és egy nárcisztikus idióta – ebből kell gazdálkodnunk. Hogy lesz ez az év játéka?!

Emlékeztek a tavalyi, Square Enix-féle Avengers-játékra? Tudjátok, amiben az ismert szuperhősök mellett egy újat, egy fiatal lányt is bemutatnak nekünk, cserébe jó sok robotot kellett eltennünk láb alól. Nem, semmi? Nem baj. Én sem emlékszem. Pedig a Steam-statisztikáim szerint még játszottam is vele.

Viccen kívül, az Avengers egészen biztosan nem volt az elmúlt évek legrosszabb játéka, inkább „csak” a legfelejthetőbb. Ami kész bűn a mozifilmek sikerét tekintve. A kritikák langymelegen fogadták, kiemelték a meglepően jó sztorit, amit persze szokás szerint maga alá temetett az unalmas harcrendszer, a copy-paste ellenfelek, a rengeteg bug és persze a videojátékok legnagyobb rákfenéje: a mikrotranzakciók. Az sem segített, hogy az előző (értsd: a mai napig a legjobban elterjedt) konzolokon már-már játszhatatlanul lassú volt. Arról nem is beszélve, hogy annyira megszoktuk az MCU hőseit, hogy kifejezetten bizarr volt a kiadó döntése, miszerint nem a hivatalos, filmes karaktereket látjuk (így aztán a színészek hangját sem halljuk), hanem egy kicsit átfazonírozzák a Bosszúállókat, hogy a végeredmény „olyan, mintha…”, de inkább nagyon furcsa legyen.

Nem sokkal később kiderült, hogy a Marvel-univerzum egyik váratlan sikerét, a Galaxis őrzőit is hasonló lendülettel veszi kezelésbe a Square, csak hát ekkora már világos volt, hogy a játékosok sem voltak elragadtatva az Avengerstől, konkrétan egy-két hét alatt otthagyták az egészet. Ezt érezhette, a kiadó is, hiszen a bejelentés után egészen gyorsan, alig négy hónappal az első trailer után (!) meg is jelent Guardians-játék, minimális marketinggel, diszkréten, fanfárok nélkül, mintha egyáltalán nem bíztak volna a saját termékükben. Pedig, ha ezek után valamire szüksége lett volna a Square Enixnek, akkor az egy Nagy Durranás.

Szóval minden a Guardians (álljon itt a teljes cím: Marvel’s Guardians of the Galaxy) ellen szólt, már csak azért is, mert ugyanazt az utat választották, mint az Avengers esetében: a karakterek megjelenése, hangja csak hasonlít a filmekhez, mintha a fejlesztők sem tudták volna eldönteni, hogy a két mozis epizódot szeretnék-e megidézni, vagy a saját fejük után mennének inkább. Reményre legfeljebb az adott okot, hogy a fejlesztésért ezúttal nem a Crystal Dynamics, hanem a legutóbbi két (egészen fantasztikus) Deus Ex-részről és a (vizuálisan lenyűgöző, de felejthető) Shadow of the Tomb Raiderről ismert Eidos Montréal felelt. Amikor pedig kiderültek a részletek, egy kicsit még inkább bizakodtak a gémerek, nem azért, mert tudták, mi lesz a játékban, hanem azért, mert tudták, mi nem lesz benne. Például:

  • multiplayer;
  • copy-paste mellékküldetések;
  • mikrotranzakciók;
  • lehúzós pay-to-win rendszer;
  • games-as-service modell.

Az első kivételével ez mind örvendetes, nem? Mármint persze, normális esetben nem járna hátbaveregetés egy kiadónak csak azért, mert nem akarja kicsalni a játékosok zsebéből az összes pénzt, de 2021 van, és bizony igenis örülni kell ennek is. A multiplayer pedig lehet, hogy kihagyott ziccer, de ha az egyjátékos kampány rendben van, ez bocsánatos bűn, tekintve, hogy mennyire kevés öregsulis, történetalapú cím jelenik meg manapság. (És általában azok is PlayStation-exkluzívak.)

Elég a dumából, csapjunk is bele a közepébe, pont úgy, ahogy a játék is beledob az akcióba a párperces bevezető után: hogy sikerült a Galaxis őrzői videojáték-feldolgozása? Sem köntörfalazni, sem okos (vagyis általam okosnak gondolt) metaforákat kitalálni nem szeretnék, úgyhogy lényegretörő és nyers leszek, mint Drax, a Pusztító:

Jó. Nagyon-nagyon jó. Minden percét élveztem, és alig várom, hogy elteljen az a pár hét, ami után már elmondhatom, hogy van értelme újrajátszani.

Nem lesz hosszú teszt, egyszerűen azért, mert a Guardians (a kifejezés lehető legjobb értelmében) faék egyszerűségű játék, amely sem játékmenet, sem vizualitás, sem történetmesélés ügyében nem hoz semmilyen újítást, így nincs sok értelme részletekbe menni, még a végén lelőném a poénokat. (Amiből nagyon sok van.) A fentiekre azonban nincs is szüksége, hogy emlékezetes, egyszerre vicces és megindító kaland legyen. Ehhez pedig nem kellett más, csak egy csapat, amelynek tagjai tényleg nagyon-nagyon szeretik és tisztelik az eredeti képregényeket és pontosan tudják, mit szeretnének elmesélni a Marvel-történelem leginkább elbaltázott, diszfunkcionális családként is éppen hogy csak működő, és éppen ezért nagyon-nagyon szerethető csapatával.

A játék nem ott kezdi, ahol a filmek kezdték, és nem is ott folytatja, ahol a filmek abbahagyták: megy a saját útján, és ez nagyon jó hír. (Mindjárt be is fejezem a filmekre hivatkozást, eskü!) A történet kezdetekor – leszámítva a bevezetőt, amiben Peter Quill földi életébe nyerünk egészen érzékeny bepillantást, ez a motívum egyébként dramaturgiailag indokolt pontokon vissza-visszatér – az Őrzők már összeszokott csapatként működnek, ha nem is a legnagyobb egyetértésben, de többé-kevésbé összetartva. Aki látta legalább az első filmet, vagy olvasott bármit a képregényekből, helyzeti előnyben van, de mindenféle előzetes ismeret nélkül is élvezhető a kaland, az írók ugyanis ügyesen, nem szájbarágósan, a tetteiken és az itt-ott, részletekben elmesélt háttértörténeteiken keresztül mutatják be a szereplőket. Rocket, a genetiailag módosított, az őrületig kínzott mosómedve (természetesen meg akar ölni mindenkit, aki annak hívja), Drax, a humort és a metaforákat hírből sem ismerő legendás harcos (a játék világában ő ölte meg Thanost), Gamora, az Őrült Titán fogadott és érzelmileg évtizedekig abuzált lánya, Groot, a filmen megismertnél egy fokkal ijesztőbb fa (persze itt is aranyszíve van), és Peter Quill, aki először csonka családban, majd csillagközi kalózok közt nevelkedett, el lehet képzelni, hol tart jellemfejlődés és szocializáció ügyében. (Sehol, de teljesen elhiszi a saját legendáját.)

Hát így állunk, ebből kell gazdálkodnunk: egy szociopata rágcsáló, egy autista vadállat, egy a poszttraumás stressz szindrómáját agresszióval kompenzáló amazon, egy mérsékelten tág szókincsű növény és egy nárcisztikus idióta. Ez utóbbit, Quillt irányítjuk, a többiek saját döntéseket hoznak, igaz, utasításokat azért oszthatunk nekik a csaták és a rejtvények megoldása közben. A játék ugyanis főleg ezekből áll, meg egy-két sétálós-beszélgetős részből, ahol (valódi!) döntéseket is hozhatunk, amelyeknek később lesznek következményei, néhol egészen komolyak és egészen váratlanok.

A játék egyik nagy-nagy előnye, hogy sem viccet, sem komolykodó drámát nem csinál a karakterek traumáiból, közben mégis erről szól az egész történet. A szereplők folyamatosan összevesznek, a poénos beszólásoktól a nyílt agresszióig van itt minden, van, aki fellázad és lelép, van, aki összeomlik, van, akinek megered a nyelve és a legváratlanabb pillanatokban meséli el a legszörnyűbb epizódokat, szóval teljesen önazonosan és következetesen viselkednek. Nem statisztaként, biodíszletként, az összecsapásokban asszisztáló AI-ként vannak jelen, hanem valódi, hús-vér (és izé, fa) szereplőkként, gondolatokkal, érzésekkel, azaz egy-egy beszólással fel tudjuk vidítani, vagy éppen vérig tudjuk sérteni őket, meg is történt rendszeresen mindkettő. Elszoktam az ilyesmitől, attól meg pláne, hogy ennyire képes legyek izgulni videojáték-karakterekért.

Az első két óra után már eszembe sem jutottak a filmek, a játéknak ugyanis saját identitása van. Látvány ügyében is Jack Kirby eredeti (erősen pszichedelikus) rajzaira épül, mint a filmes univerzumra: lilás-kékes-sárgás neonszínek, geometrikus formák és káosz minden mennyiségben. A pályák lineárisak, itt-ott akadnak csak nagyobb arénák és választható útvonalak, a rejtvények egyszerűek, a harcrendszer szintén, és bár a fejleszthető fegyvereknek és skilleknek hála van némi RPG-s rétege a játéknak, menükben bogarászásról és szerteágazó skill treeről szó sincs.

Ami ehelyett van: folyamatos társalgás a háttérben. Mindegy, hogy egy csata közepén vagyunk, feladványt próbálunk megoldani éppen, vagy ejtőzünk a Milano nevű hajónkon, a csapattagok folyamatosan dumálnak egymással, vagy éppen magukban, néha élet-halál kérdésekről, néha értelmetlen baromságokról; egyszerűen képtelenek befogni, és én ettől nagyon boldog voltam. Csak azért lett 15 óra a 12 órás játékidőből, mert rendszeresen megálltam és hallgattam, mit képesek még egymás fejéhez vágni.

Azt hittétek, elfeledkezem a zenéről, nem? Tudtuk előre, hogy popkulturálisan zsúfolt játék lesz, de azt nem, hogy ilyen fontos lesz a zene. Az egy dolog, hogy kiterjedt, kimerítő válogatást kapunk a nyolcvanas évek slágereiből (csak a fősodorból, ami egyrészt kár, másrészt érthető, hiszen egy kisvárosi kamaszfiú és az anyja ízlését tükrözi az egész), de a fejlesztők odáig merészkedtek, hogy Star-Lord néven beépítettek a történetbe egy fiktív hajmetálbandát saját albummal, szövegekkel, rajzfilmes videoklipekkel (!), ettől az egész nem csak megindító tisztelgés, hanem vicces, ironikus meta.

Ráadásul nem csak maguk a dalok csodálatosak, hanem az is, ahogy használják őket. A hajón mindig szól valami a háttérben, a playlistet, ha akarjuk, magunk irányíthatjuk, és persze popzene szól az átvezető képsorok alatt is. A legjobb mégis az, hogy ha úgy érezzük, túlerőben vagyunk, az összecsapások alatt magunk köré hívhatjuk a csapatot némi motivációs beszédre; ha a megfelelő dialóguslehetőségeket választjuk, Peter a végén maxra tekerve elindít egy számot, a barátaink pedig sebzés- és pajzsbónuszt kapnak. Az egész rendszer sokkal, de sokkal menőbb és szórakoztatóbb, mint amilyennek így, leírva tűnik. Próbáljátok ki, de tényleg, tartoztok magatoknak annyival, hogy megtapasztaljátok, milyen érzés Frankie Goes To Hollywoodra lőni halomra a Nova Corps katonáit, vagy a bizarr, kocsonyaállagú űrparazitákat.

A tét nem is az, hogy sikerül-e keresztüllövöldöznünk és -robbantanunk magunkat a fél galaxison, megoldani a rejtélyt és legyőzni a főgonoszt. (Sikerül, nyilván.) Hanem az, hogy megbékélnek-e valaha a csapattagok a saját traumáikkal, magukkal és végül egymással, és sikerül-e együtt maradniuk családként – reménytelenül elcseszett családként, de mégiscsak családként. És ez bizony már korántsem olyan egyértelmű, mint a fentiek. Éppen ezért, ha egy kicsit is érdekelnek a videojátékok, neked is kötelező a Marvel’s Guardians of the Galaxy.