Már a Monarchia alatt is röhögtek rajtunk…
Vagy legalább is a nyelvünkön. Azt talán mindenki sejti, hogy ennek a hátterében a különös hangzás mellett az a tény is szerepet játszik, hogy mivel semelyik, a régióban használt nyelvvel nem rokon a magyar, így az idegen fül azt sem tudja belőni, hogy épp veszekszünk, viccelünk vagy csak az élet értelméről filozofálunk. Ha valaki megtanul egy szláv nyelvet, számos országban elboldogul és legalább a kontextust megérti az étlapon és egy csevegés során is. Ugyanez igaz az újlatin nyelvekre is. Én például az olasz tudásommal vígan elbeszélgettem már román szakáccsal, de spanyol násznéppel is. Ehhez képest a magyarral ott állunk magányosan, és már a sör kifejezésnél úgy néznek ránk a külföldiek, mint a marslakókra. A sok e betű miatt (főleg a fővárosi, kemény e-k kapcsán) aztán időnként lekecskéznek. Míg a törökös hangzású ű és ő miatt megint újabb furcsa bélyegeket ragasztanak ránk. Jaroslav Hašek, zseniális cseh író előszeretettel csinált hülyét a magyarokból műveiben. A legszebb az egészben, hogy a Švejk történetek alkotója kifejezetten kedvelte egykori honfitársainkat, tanulmányai befejezése után pedig testvérével gyalogosan is bejárta a monarchia magyarok lakta részeit. Az itt szerzett élmények aztán elbeszélések formájában meg is jelent, de persze a halhatatlan katona anekdotái között is fel-felbukkannak kortörténeti utalások. Hašek tehát szeretettel, de éles humorral “húzta” a magyarokat. Ma egyébként, amikor a Youtube tele van olyan felvételekkel, ahol külföldiek- magyar ételeket kóstolnak
- magyar italokkal próbálkoznak
- szembesülnek a magyar nyelv különcségével