Semmi különös, csak megint megjelent a világ talán legfontosabb játéka – Nier: Automata teszt
Azt hiszed, végig egy szexi androidlánnyal kaszabolsz majd? Nagyon tévedsz! Yoko Taro és a PlatinumGames műalkotása felpörget, depresszióba taszít, meglep és zavarba hoz. Megjelent a Nier: Automata gyűjteményes kiadása, a Game of the YoRHa Edition.
Kemény napok állnak előttem és kemény órák előttem: egy olyan játékot kell bemutatnom, amelyet szinte lehetetlen bemutatni, főleg szövegben (mondjuk a YouTube-ot elnézve videóban sem), és főleg úgy, hogy igazságot szolgáltassak neki. Eszembe jutott az is, hogy semmit nem írok, csak egy mondatot hagyok itt az olvasónak, ami úgy szólna, hogy
Könyörgöm, ha jót akarsz magadnak, játszd végig, de tényleg végig a Nier: Automata című összművészeti alkotást!
Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem árt érvekkel megtámogatni egy ilyen kérést, főleg, ha súlyos ezreket és a játékos drága idejét kell kifizetni érte, és igyekszem is, esküszöm, de észérveket hozni, hogy miért kihagyhatatlan a Nier, a népszerű szólást félig ellopva: olyan, mint építészetre táncolni. Hogy még bonyolultabb legyen, szinte mindenki, aki vevő az ilyesmire – akár eleve az volt, akár útközben jött rá, hogy remekművel van dolga – végigtolta már, akár többször is, hiszen a játék első kiadása 2017-ben jelent meg Playstationre, tavaly pedig Xbox One-ra. A mostani kiadás nem több, mint az eddig alapcsomag és az extra tartalmak egyben, azaz semmi újdonságot nem tartalmaz, de egy ilyen játék esetében ez nem probléma, a lényeg, hogy van egy újabb ürügy elővenni.
Egyébként is, ami nem romlott el, azt minek megjavítani, nem?
Ha csak felszínesen pillantottál rá a játékra, esetleg végignéztél egy-két trailert, teljes joggal gondolhatod azt, hogy ez is csak egy újabb elmebeteg (igaz, szexi) PlatinumGames-őrület, valahol félúton a Bayonetta és a Metal Gear Solid: Revengeance közt. Méghozzá szó szerint: főhőse egy latexcuccba bújtatott, enyhén – és látszólag értelmes ok nélkül – túlszexualizált robotlány, aki valamiért magassarkú csizmában hányja kardélre az apokalipszis utáni Föld gonosz robotjait, lehetőleg úgy, hogy rendszeresen kivillanjon a fehérnemű. (Cosplayer lányok, szevasztok!) Az akció gyors, tűpontos, a történet egyszerre bugyuta és nehezen követhető, a szinkron furcsán távolságtartó, ráadásul a grafika közepes, mármint szép-szép, de eléggé, izé, előző generációs. Szóval ezt gondolhatnád (még egyszer: teljes joggal) a bemutatókat és úgy általában a játék körüli hype-ot látva.
És nagyobbat nem is tévedhetnél. A Nier: Automata ugyanis egy őrült, filozófiai mélységű utazás robotokról, érzelmekről, gyászról, bosszúról és arról, mennyire másképp fest egy történet csak attól, hogy egy másik nézőpontból látjuk. És végül: a Nier: Automata magukról a videojátékokról szól.
Az alapfelállás eleve kellően bizarr: az emberiség a Holdra menekült a Földet elárasztó gyilkos robotok elől (hogy hogy kerültek oda, az később derül ki), onnan pedig megépít egy Bunker nevű hatalmas űrbázist, amelyet benépesít egy YoRHa névre keresztelt, szintén robotokból (igaz, teljesen emberszerű, sőt szexi példányokból) álló hadsereggel. Hősunk egy 2B (mindenki érti a célzást, ugye?) nevű robotlány, aki hűséges lebegő gépágyújával és egy mellé szegődő cuki, de naiv androidfiúval tesz rendet a romok között, vagy éppen a sivatagban. A “gonosz” robotok azonban inkább viccesen és aranyosan néznek ki, egy csomó ráadásul meg sem támad, helyette nagyon furcsán viselkednek, nagyjából, mint a kisgyerekek. Természetesen semmi sem az, aminek látszik, a robotok eredete és szándéka egészen hátborzongató, 2B és a többiek története pedig fejezetről fejezetre egyre sötétebb és tragikusabb. A játék egyik ereje éppen az, hogy hiába tűnik kiszámíthatónak, hiába szúrod ki a kliséket, biztos lehetsz benne, hogy újra és újra emeli a tétet és meglep majd. Tematikában és hangvitelben tehát az egész pont annyira anime mint Shakespeare.
Amikor pedig csalódottan vennéd tudomásul, hogy egy pár óra élvezetes játék után véget is ért az egész, a Nier hirtelen sebességet és nézőpontot váltva elkezdi előről mesélni a történetet. Később pedig döntéseket is kell majd hoznunk, amelyeknek aztán a következő fejezetekben – amelyek akár folytatások, akár újrakezdések is lehetnek – lesz komoly jelentőségül. A szereplők jönnek-mennek, a játékos pedig csak kapkodja a fejét, miközben a félóránként menetrendszerű aha-élmények közepette próbálja összerakni az író-tervező Yoko Taro ravasz és többrégetű kirakósát, úgy, hogy közben érzelmileg is megérinti az egész, ami a videojátékok világában ritka, főleg, ha nem számítjuk a Last of Ust és az új God of Wart.
Jobb hasonlat híján olyan az egész, mint először végignézni Christopher Nolan visszafelé elmesélt Memento című filmjét, amely pont annyira szól a csak rövidtávú memóriájába kapaszkodó bosszúálló főhősről, mint magáról a filmes narratíváról. A Nier ugyanis olyat csinál, amelyet az önmagukat még mindig (sőt: egyre jobban) filmnek tettetni akaró videojátékok közt nagyon-nagyon ritkán látni: megmutatja, hogy néz ki egy történet, amit csak videojátékkal lehet elmesélni.
Taro, akiről tudni, hogy képtelen leragadni egy műfajnál, egyszer azt nyilatkozta: “Ha egy játék az elejétől a végéig ugyanolyan, az számomra formai kudarc. Elnézve a nagy költségvetésű címeket, gyönyörűek, érdekesek, persze de húsz perc után mindig azon gondolkodom, a következő húsz óra is ilyen lesz-e. Egy kicsit fáraszt az egész.” Tehát nem csoda, hogy a Nier lazán és magától értetődően vegyíti a műfajokat. Felülnézeti twin stick shooter, bullet hell, oldalnézeti platform és persze 3D-s, szamad mozgású akciójáték – és ez még csak a játékidő első tíz perce. Ha a történet nem lenne elég, hogy kapkodd a fejed, az állandóan váltakozó, mégis magától értetődő szabályoktól biztosan kapkodod majd.
A Nier szerzői műalkotás, ám közben mégiscsak egy PlatinumGames-cím. Azaz a harcrendszer gyors, fluid, reszponzív és polírozott. Aki játszott már a már említett Bayonettával vagy Revengeance-szel, az tudja, mire számíthat a fenti hülye jelzők nélkül is. Mármint a harcrendszert illetően, mert egyébként nem tudja, mire számíthat. Az egészre pedig finoman és érzékenyen borul rá a csodásan komponált zene, amely nem ismétlődő mintákból, hanem tökéletesen illeszkedő és a játékmenet szerint variált rétegekből áll, ráadásul ritkán marad a háttérben: nem aláfest, hanem éppen hogy vezeti a történetet és a játékost.
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely után már tényleg nem lehet spoilermentesen írni a Nier: Automatáról. A fentiek, remélem, elegendőek lesznek ahhoz, hogy meggyőzzenek legalább egy embert, hogy érdemes kipróbálnia – ha csak egy embert sikerül, már akkor is megérte. A Nier ugyanis korszakos mű, ha nem is olyan híres és sikeres, mint az Assassin’s Creed, a Call of Duty és a többi százmilliókat fialó franchise, sokkal, de sokkal fontosabb, mint azok. Ha van igazság a Földön, akkor pár év múlva ott lesz a helye az összes “minden idők legmeghatározóbb játékai” listán. Mármint akkor, ha lesznek még ilyen listák és nem pusztítják el a Földet a furcsa, hordótestű, golyófejú robotok.
