Lassan vége 2019-nek, azaz itt az ideje, hogy beszéljünk valami fontosról. Arról mégpedig, hogy miért kell neked is OLED-tévé, lehetőleg máma még. Na jó, nem máma, hanem mondjuk a nagy leértékelések, például a Black Friday napján, de ettől még kell. Ha nem is tudtál arról, hogy kell, ne aggódj, azért vagyunk itt, hogy elmondjuk! Ha erre most azt mondod, hogy
Hagyjál már, azt sem tudom, mi ez
, akkor épp itt az ideje, hogy megtudd. Elöljáróban: bár a cím azt sugallja, hogy ez a cikk az OLED-tévékről szól, nem csak azokról szól. Azokról szeretnénk mesélni, ám ezt nem tehetjük meg az előzmények és az alternatívák ismerettésen nélkül. Olvasmányosak leszünk, ígérjük. Arra nyilván emlékszel, amikor elkezdték leváltani a hagyományos, mélyen a szekrénybe/asztalra nyúló, nagy kávájú, alacsony felbontású, katódcsöves tévéket a plazmatévék, ugye? Annak ellenére, hogy a régi televíziók egy-két képességét (válaszidő, színhelyesség) a mai napig nem voltak képesek felülmúlni a gyártók, az ezredforduló után hamar szétvált a társadalom: a gazdagoknak plazmájuk volt, a kevésbé gazdagoknak, meg azoknak, akiket az egész tévémizéria nem különösebben érdekelt, katódcsövesük. Aztán, ahogy ilyenkor lenni szokott, a plazmatechnológia olcsóbb lett, a tévék ára is évről évre esett, a vékony, nagy felbontású és egy-két kompromisszumtól eltekintve csodás képminőségű készülékek átvették a hatalmat… Vagyis átvették volna, ha nem érkeznek meg előbb az olcsóbb, tartósabb, könnyebb, méret és felbontás ügyében pedig verhetetlen LED-modellek. A választék a kétezres évek végére hatalmas volt: a plazma búcsúzott, a LED-piac viszont akkorára nőtt, hogy azok is alig tudták tartani a lépést, akiknek ez volt a szakmájuk. Mivel a technológia ezer gyerekbetegséggel küzdött (a válaszidőtől a dinamikatartományon és a mozgás megjelenítésén keresztül a színek megjelenítéséig), a nagyobb méret és a felbontás nem járt mindig együtt jobb képminőséggel, a gyártók egymásra licitálva fejlesztették ki a saját módszereiket arra, hogy ne csak elfogadható, hanem lenyűgöző képet produkáljanak. Mindezt úgy, hogy az istenadta vásárlók nem csak tévézni akartak otthon, hanem minden mást is csinálni: BluRay-filmeket nézni, az otthoni médiaszerverükről videókat és képeket lejátszani, konzolokon játszani és a lassan bekúszó streaming szolgáltatók tartalmait élvezni. Az őrület (és a hatalmas választék) szerencsére azóta is tart, sőt. A plazma végleg eltűnt, és vele együtt a tökéletes színek, a mély feketék és a jellegzetes, a régi tévék hangyaháborújára emlékeztető szemcsék, amelyeket csak közel hajolva lehetett látni a sötét részeken. Ami a LED-tévéket illeti, hogy milyen méretű és minőségű tévénk van, az ma már tényleg csak azon múlik, hogy ötvenezret költünk-e rá, vagy mondjuk ötmilliót. Minden gyártó elnevezte valahogy a saját felső- (vagy prémium-) kategóriáját, a Samsung az amúgy nagyszerű QLED-családdal tarol, az LG Super UHD-nak hívja, esetleg a Quantum Dot-technológiát hangsúlyozza, a Sony… nos, a Sony már csak Sony, azaz minden tévéje nagyszerű. Vannak azonban dolgok, amelyeket soha nem tudtak leküzdeni, és ahogy a dolgok állnak, egyhamar nem is tudnak majd, ezek pedig a következők.

A fekete sosem fekete

A LED-tévék folyadékkristályokból álló pixelei ugyanis fényt önmagukban nem bocsájtanak ki, csak a háttérvilágítás fényét módosítják, azaz az oldalról (edge-lit) vagy a hátulról (backlit) beérkező fényt szűrik színek szerint. A háttérvilágítás pedig akkor is aktív, ha a pixel inaktív, tehát fekete szeretne lenni; a fekete így inkább sötétszürke, ami akkor szúr szemet igazán (szó szerint), ha sötét szobában nézünk filmet. A drágább modellek hátulról világítják meg a pixeleket, viszonylag egyenletesen, a még drágább modelleken pedig ezt a háttérvilágítát zónákra osztják a gyártók, amelyeket az adott képkocka fényviszonyainak megfelelően be- és kikapcsolnak. Így a képernyő bizonyos részein elérhető a teljes fekete, ám mivel a zónák száma véges, az illúzió sosem lesz tökéletes, a világos részek körül furcsa glória, fénykorona tündököl.

A LED-tévék szemből nézve a legszebbek

A betekintési szög problémája úgy kísérti a tévégyártókat, mint egyszeri punkzenészt a gitártankönyv: próbálkoznak vele, de csak nem tudják megugrani. A fentiek és a panel rétegeinek jellegzetes szerkezete miatt minden modell színmegjelenítése, kontrasztja és fényereje összezuhan, ha oldalról, alulról vagy felülről nézzük a képet. Van, amelyik jobban bírja, az IPS-panelek például enyhén oldalról is a legjobb arcukat mutatják, a VA- és a régi TN-panelek viszont tényleg csak akkor élvezhetőek, ha közvetlenül szemből nézzük és nem fészkelődünk túl sokat. A Samsung ugyan szép eredményeket ért el QLED-paneljeivel, de ezt a kompromisszumot azért itt is meg kell kötnünk, ha ezen modellek közül választunk.

Itt jön a képbe az OLED

Az az OLED, amely a QLED-del és a többi hangzatos, többé-kevésbé hatásos, de mégiscsak a megszokott LED-technológiára épülő megoldásokkal szemben tényleg megszünteti a fenti problémákat – képminőségi ügyében pedig az összes többi tévét megeszi reggelire. Tényleg. Nem túlzunk. Nem szeretnénk túlragozni a technológia ismeretetését, legyen elég annyi, hogy az OLED O-ja az organikusra utal, azaz egy különleges szerves vegyületet tartalmaznak a pixelek, amelyek feszültség hatására meghatározott színű és erejű fényt bocsájtanak ki. Itt a lényeg: maguk a pixelek világítanak, nincs szükség háttérvilágításra. Ez a megoldás ismerős lehet a legalább középkategóriás mobiltelefonok kijelzőiről, azok is csodás színeket, tökéletes feketéket produkálnak tűélesen, igaz, ott már AMOLED-nek vagy Super AMOLED-nek hívják. Szóval elég, ha abban maradunk: képzeld el a mobilod képét egy legalább 140 centis átmérőjű kijezlőn! Mindez azt jelenti, hogy az OLED-tévék tökéletes feketéket produkálnak a háttérvilágítással ellátott LED-tévékre jellemző glórák nélkül. Ami fekete, az fekete, ami fényes, az fényes, akkor is, ha közvetlenül egymás melletti pixelekről beszélünk. Egy csillagos, éjszakai égboltott ábrázoló képen a csillagok fényesek, az égbolt sötét, nincs átmenet, nincs hiba. Egy jól kalibrált OLED-képernyő ráadásul tökéletes színhelyességgel adja vissza mindezt, ha a kép forrása lehetővé teszi, akkor HDR-színmélységgel, 4K-ban. Nagyon fontos, hogy
az összes, ma forgalomban lévő OLED-tévé (legalább) 4K-s felbontású éstámogatja a valódi, aktív HDR-t.
Utóbbi az élénkebb és természetesebb színekért, átmenetért és magasabb fényerőért felel; a jó HDR-kép szabályosan lemászik a képernyőről, annyira élethű. Ez már csak azért is fontos, mert egyre több eszköz és tartalomforrás használja, a játékkonzoloktól bizonyos YouTube-videókon és UHD Bluray-lemezeken át a Netflix és az Amazon Prime saját tartalmaiig. (Ez a kettő érhető el itthon, azért emeljük ki őket.) Arról nem is beszélve, hogy a tartalomtól függetlenül az OLED-tévék betekintési szöge is szinte tökéletes, azaz a színek, a kontrasztok oldalról nézve is pont olyanok, mint előről, legfeljebb akkor tapasztalható némi fényerő-visszaesés, ha extrém szögből tekintünk a képernyőre. Extrém szögből márpedig nem azért tekintünk rá, hogy nézzük, ami rajta van, hanem azért, hogy gyönyörködjünk benne: mivel háttérvilágítás nem szükségeltetik, az OLED-tévék általában elképesztően vékonyak, vékonyabbak, mint a mobiltelefonod, tényleg elképesztő. Ha fontos az esztétika, nem tudsz majd vele betelni. Mindez azt jelenti, hogy a szórakoztatóipar történetében először leírhatjuk azt a mondatot, hogy
egy jól kalibrált OLED-tévén konkrétan szebben néz ki egy 4K-s film, mint a moziban.
Már ha legális forrásból származik, persze. Ezek után nyilván teljes joggal merül fel a kérdés: miért nincs akkor mindenkinek OLED-tévéje? Lássuk a leggyakoribb indokokat – amelyeknek egy része tévhit.

Nagyon drága

Nem igaz. „Csak” simán drága. Az OLED-technológia pár éve még a csúcskészülékek sajátja volt, azokat célozták meg vele, akik tényleg hajlandóak akár egymillió forintot is kiadni a lehető legjobb képminőségért. Mostanra azonban annyira hatékonnyá vált a tömeggyártás (hála az LG megoldásainak – ők akkora egyeduralkodók egyébként, hogy még a rivális márkák is tőlük veszik a paneleket, amelyeket aztán saját készülékeikben építenek), hogy egy OLED-tévé most már simán csak annyiba kerül, mint a jobb LED-modellek. Ez év első felében például 380 ezer forint körüli összegért árulták a tavalyi év legjobb tévéjének kikiáltott, 55 collos LG C8-as modellt, és az idei változat is hasonló sorsra számíthat pár hónapon belül. Ez persze egy átlagos magyar háztartás büdzséjéhez képest még mindig hatalmas összeg, félreértés ne essék – de a lényeg, hogy ma már szó nincs arról, hogy milliókat kellene fizetni az élményért.

Nem elég fényes

Attól függ, mit jelent az „elég fényes”. Az OLED-képernyők hagyományosan nem annyira fényerősek, mint a hasonló áru LED-tévék. A fényerő márpedig két helyzetben kell: fényes szobákban (tehát, ha nappal tévéznénk, függönyök nélkül, besütő nap mellett) és HDR-tartalmakhoz. Egy jobb Samsung QLED-modell például akár kétszer olyan fényes, mint egy OLED. (Cserébe, ahogy már említettük, kontraszt és betekintési szög ügyében kenterbe veri az utóbbi.) A helyzet azonban az, hogy egy jobb, 8-900 nit maximális fényerejű OLED bőven elég mindenhez, tényleg csak akkor kell több, ha nagyon-nagyon sok a háttérfény a szobában. Ha van függöny, amit elhúzhatunk, ha betűz a nap, máris jól teljesítenek – este és éjszaka pedig verhetetlenek.

A kép egy idő után beleég a kijelzőbe

A leggyakoribb – és papíron valóban horrorisztikus – OLED-ellenes érv az úgynevezett burn-in, azaz beégés jelensége. Ennek lényege, hogy a kijelző szerves molekulái egyszerűen „megjegyzik” az állandó vagy visszatérő képi elemeket, mint a tévécsatornák logója, a videojátékok információs sávja, vagy akár maguk az emberalakok, ha mondjuk állandóan híradót nézünk. A jelenség valóban létezik, ám a mai modelleket már finoman fogalmazva mérsékelten fenyegeti. A gyártók egyrészt észrevétlen, de hatásos trükkökkel előzik meg a bajt (ilyen a képernyő rendszeres, apró elmozdítása, amit a néző egyébként sosem szúrna ki, illetve az automatikusan felismert logók halványítása), másrészt a mai modellek már jóval ellenállóbbak, mint akár a 4-5 évvel ezelőttiek. A RTINGS techcsatorna tesztje alapján legfeljebb az találkozhat beégéssel, aki hónapokon keresztül egész nap ugyanazt a tévécsatornát nézi, vagy ugyanazzal a videojátékkal játszik – ez pedig, lássuk be, elég életszerűtlen felvetés. Ám, ha tudod magadról, hogy az új tévéd főleg arra lesz jó, hogy „a háttérben mindig menjen valami”, vagy Fortnite-, esetleg PUBG-megszállott vagy és semmi mással nem játszol majd, akkor valóban: az OLED nem neked való. Nem szerencsés továbbá pc-re kötve, monitorként használni: bár a képminőség alapján ez a tökéletes fotós-videós kontentgyártó panel, a beégés miatt ezt tényleg nem ajánljuk. Két hónapja vagyok boldog OLED-tulajdonos (ha valakit érdekel: egy 55 colos LG C9-ről van szó), és elmondhatom, hogy nem kamu a hype, tényleg mindent, de mindent hoz, amit papíron ígér. Filmek, sorozatok, játék, képnézegetés: felbontástól és forrástól függetlenül minden tartalom a lehető legjobb arcát mutatja. Két ponton tudok csak belekötni: sötétszürke, azaz éppen-hogy-nem-fekete kép egyenletessége nem az igazi, nagyon kicsit „maszatos”, de ezzel a hagyományos LED-tévék is küzdenek, méghozzá nem csak ebben a színtartományban. A másik, hogy abban az esetben, ha majdnem a teljes képernyőt (ha jól tippelem, legalább a 80 százalékát) nagyon fényes kép teszi ki, a készülék hirtelen önhatalmúlag csökkenti a fényerőt, hogy megregulázza az energiafelhasználást. Ez ugyan csak nagyon ritkán látható (és zavaró), de azért muszáj volt megemlítenem. Főleg azért, hogy mondjak valami rosszat is. Mert egyébként tényleg azt üzeni a tévé, hogy csodálatos korban élünk.