Eskü, nem vagyok pszichopata, de vérengzést így még nem élveztem – Rage 2 teszt

Ez meg mi?! – gondoltam a Rage 2 első bemutatóját látva: egyszerűen nem hittem el, hogy most, a kétségbeesett profitmaximalizálás korában megjelenik egy folytatás, amit senki sem várt és senki sem kért. Na, talán ez lesz az! – gondoltam a Rage 2 második bemutatóját látva, amely azt ígérte, amit legközelebbi rokona, a Far Cry-sorozat sosem tudott teljesíteni: a totális, kontrollálatlan, zabolátlan és végtelenül szórakoztató őrületet. Végigjátszottam és most megmondom, bejött-e.

Akadnak legendás évek a videojáték-piacon, ezek általában egy-egy új, forradalmi konzol megjelenéséhez kötődnek, ilyen volt ugye 1985 (a NES és a Super Mario Bros.), 1996 (a legjobb Playstation-címek), 2001 (Xbox, Halo) és így tovább. A legjobb év azonban az volt, amikor nem jelent meg új konzol, “csak” a legjobb játékok a már meglévő (és határozottan öregecskedő) hardverekre: ez volt 2011. Érvelni fölösleges is, elég csak pár szó: Skyrim, Dark Souls, Portal 2, Batman: Arkham City, Deus Ex: Human Revolution, a merész, kísérletező L.A. Noire és az összes előző játékot lazán leköröző (komolyan!) Rayman Origins. Igen, ez mind nyolc éve volt, és igen, ilyen öregek vagyunk.

Mégsem a fenti fantasztikus címek között kell keresgélni 2011 év igazi meglepetését. Az ugyanis egy félig-meddig elfeledett, egyszerű, butácska, ám szépen polírozott lövöldözős játék, a Rage volt. Megjelenése pedig azért döbbenetes, mert megtörtént a lehetetlen: az eredeti Doom és Quake fejlesztője, az id kiadott (id Software – szerk.) egy közepes játékot. Ez addig elképzelhetetlen volt.

A Rage persze szokás szerint technológiai bravúr volt: ha mérföldkő nem is, a programozózseni John Carmack (azóta lelépett ő is, inkább rakétákat fejleszt) aktuális találmánya, a megatextúra kissé lassan streamelő, de messziről nézve életszagú és az akkori konzolokon is akadásmentes grafikát és játékélményt nyújtott, a történet azonban unalmas, a szereplők semmilyenek voltak, az apokalipszis (amelyet ezúttal egy Földbe csapódó meteor okozott) utáni környezet pedig addigra már mindenkinek a könyökén és az összes testnyílásán jött ki. (Rád nézek, Borderlands!) A kritikusok el is könyvelték látványos, technikailag érdekes, de mérsékelten szórakoztató és egyáltalán nem eredeti játékként, amelynek legemlékezetesebb része John Goodman szinkronhangja.

Aztán tavaly a semmiből hirtelen (szó szerint) berobbant a folytatás – pontosabban az első részhez csak lazán kapcsolódó, ezúttal teljesen nyílt világú továbbgondolás – bemutatója, amelyet elsőre még annak is nehéz volt hová tennie, aki emlékezett bármire az előző részből. Tekintve, hogy ők voltak többségben, maradjunk annyiban, hogy a Rage 2 erős ellenszélben indult a mezőnyben már a megjelenés előtt is.

Pár biztató jel azért akadt, például az, hogy az egészet a megfáradt, de szórakoztató Just Cause-szériára (remélhetőleg végleg) ráunt Avalanche Studios fejlesztőcsapat készítette, a technikai kivitelezésbe és a játékmenet polírozásába pedig besegített az id, amely a 2016-os Doommal nem csak azt mutatta meg, hogy még létezik, hanem, hogy az alapító tagok nélkül is brillírozik. Az Avalanche egyébként is letett már az asztalra egy meglepően jó Mad Max-játékot, úgyhogy különösebben messzire sem kellett menniük. Annyira nem, hogy a Rage 2 konkrétan jobb Mad Max-játék lett, mint milyen a Mad Max című játék volt.

A megjelenést felvezető előzetesek pedig egyre ígéretesebbek voltak, a végére az egész sokkal inkább hasonlított egy bediszkódrogozott Far Cryra (amellyel eleve az a bajunk, hogy nem elég vad, pedig igény az volna rá), illetve a Mad Max Fury Road című film látványvilágára és fékevesztett tempójára, mint az eredeti Rage-re, ám ezt senki sem bánta. Az utolsó bemutató például olyan őrült, önironikus agyrém, hogy annak ellenére azonnal felkerült a legjobban várt játékok listájára, hogy a fejlesztők korábban kerek perec megmondták: komoly történetre senki ne számítson. Vagy bármilyenre. Engem pedig semmi nem tántorít el jobban, mint ha egy (single player) játék magasan tesz a saját történetére. Mármint nyilván nem várom egy ilyen szándékoltan túltolt és vicces játéktól, hogy Last of Us vagy God of War akarjon lenni, de könyörgöm, még a Doom is képes volt tartani egy koherens és, ha beleássuk magunkat, meglepően mély narratívát, amely legalább annyira szólt a démonok szétláncfűrészeléséről, mint magáról a videojáték-iparról. Hátha telibe trafálnak most is, nem?

A helyzet az, hogy nem, de ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ne lenne érdemes játszani a Rage 2-vel, sőt! Csak hát az van, hogy így 40 óra játék után beszpídezett Far Cry helyett sokkal inkább egy olyan Far Crynak tűnik, amely némi gyorsítóval a szervezetében lendületesen kocsmatúrázni indult a bulinegyedbe, ám sajnos rájött, hogy nem bírja már úgy, mint régen, a harmadik rövid után kidőlt és utána már csak sörözgetni volt képes, azt sem sokáig.

Pedig milyen jól indult! A Rage 2 nem sokat tököl holmi expozícióval és karakteralkotással. Elmeséli, hogy vágta haza a Földet a feltrite nevű szuperértékes fémet hordozó meteor (amelyekből azóta is hullanak alá kisebb darabok), még jó, hogy a becsapódás előtt szuperbunkerekben hibernálva elbújt az emberiség kiválasztott része. Mint kiderült, félig-meddig túlaggódták a témát, hiszen nem halt meg mindenki, igaz, aki megúszta, az vagy szedett-vedett hordaként vagy az Authority nevű elnyomó, militarista szervezet tagjaként harcol a mutánsokkal és egymással, vagy, izé, maga is mutáns. Ezek után a mai esélyegyenlősítő trendeknek megfelelően választhatunk, hogy férfi vagy női karakterrel játszunk-e (különösebb jelentősége nincsen, legfeljebb annyi, hogy hősünk elég sokat dumál) és bele is csapunk a közelébe egy oktatópályaként is funkcionáló intenzív csatajelenetben. Hogy mennyire veszi komolyan magát a játék, arról sokat elmond, hogy a gyors ütemben felbukkanó mellékszereplőket igazi kimerevített, B-filmes inzertekkel mutatja be a történéseket folyamatosan narráló főszereplőnk, hogy aztán ezeket a mellékszereplőket pár percen belül brutálisan le is mészárolják. Az is sokat elmond, hogy ez a megoldás ugyanúgy lehet az alkotók szándékos ironizálása, mint nemtörődömsége.

Aztán szerencsére elég hamar megszerzünk mindent, ami a harchoz kell, ez pedig jó hír, mert micsoda harc ez! Fegyvert elsütni nem volt ilyen jó érzés a három éves Doom óta, ezzel pedig elég sokat mondtunk. Minden tölténynek, sörétnek, gránátnak, rakétának, BFG-sugárnak (bizony, a Doom legendás fegyverét sem hagyták ki) és az ellenfeleket jó esetben lefejező wingsticknek ereje és súlya van, minden találat (és mellétrafálás) a játékoson múlik, minden fegyver minden tüzelési módja átgondolt, kiegyensúlyozott, az ellenfelek pedig nem nagy stratégák ugyan, de képesek együtt mozogni, csapatban gondolkodni, vissza- és fedezékbe vonulni, ott nehezítik meg a dolgod tehát, ahol csak tudják, ez pedig jó hír. A Rage 2 így még közepes fokozaton is komoly kihívás, ez pedig üdítő a “press x to win” korában. Segít, hogy a változatosan felszerelt és felöltözött ellenfelekről darabokban esnek le a páncélok, számít, hova és milyen irányból támadunk, a fejleszthető különleges képességeinknek hála pedig nem csak ócska közhely az “egyszemélyes hadsereg” kifejezés, hanem a Rage 2 alapélménye, a lehető legjobb értelemben.

Innentől kezdve – tényleg nem hittem, hogy valaha leírom ezt a mondatot – nem is érdekelt a történet, és a jelek szerint a fejlesztőket sem. Három mérsékelten szórakoztató (na jó, a saját tenyésztésű mutánsán lovagló őrült tudós elég jó arc) szereplőnek kell a bizalmába férkőzni (természetesen csak általunk abszolválható küldetések teljesítésével, hiszen senki más nincs, akit el lehetne küldeni), hogy együtt megkezdhessék a végső offenzívát a főgonosz Cross tábornok ellen. Ő körülbelül a nagyon szegény ember Thanosa, csak éppen robottestben.

Egyszer sem úgy ültem le a Rage 2 elé tehát, hogy meg akartam volna látni, merre halad a sztori. Inkább úgy, hogy hosszú napom volt, rám fér egy kis agyzsibbasztó kikapcsolódás, és soha nem éreztem, hogy az időmet fecsérelném. Még úgy sem, hogy a játék a kezdeti lendület után elég hamar lebuktatja magát és kiderül, hogy ez is csak egy copy-paste küldetésekkel teleszórt nyílt világ, és mint ilyen, elég hamar önismétlővé válik: banditafészkek kipucolása, versenyek (a játék egyetlen ellenjavallt része, a járművek ugyanis konkrétan és szó szerint súlytalanok), meteoritkráterek gondozása (fegyverrel), Authority-állomások elpusztítása és így tovább. Az egészre ráhúztak egy kissé túlbonyolított fejlesztési rendszert: nyersanyagok, pénz, a már említett feltrite nevű kristály, tervrajzok és egyéb rejtélyes hozzávalókkal turbózhatjuk a fegyvereinket, képességeinket, mindegyiket külön képesség-fa mentén, és persze mindegyik gyűjthető cserealapanyag másra jó. Mire elkezdtem átlátni, pont véget ért a főküldetés.

Mindez egyébként csöppet sem olyan fárasztó, mint ahogyan hangzik félig azért, mert az egész játék dicséretesen rövid (30-40 óra, ha nagyon maximalisták vagyunk), félig pedig azért, mert maguk a helyszínek még így is változatosak, a készítőknek pedig szerencsére fontosabb volt véletlenszerű, őrült eseményekkel telepakolni a térképet, mint kimaxolni annak méretét.

Külön ki kell emelni a jelmezeket: a nem játékos karaktereket annyira őrülten és stílusosan öltöztették, hogy abból egy egész posztapokalitpikus tavaszi-nyári kollekció kijönne, ki is jött, hiszen a Kotaku konkrétan körbefotózta az egészet.

Nem hallgathatjuk el viszont, hogy a fejlett konzolok (Xbox One X, PS4 Pro) csak Full HD felbontásban futtatják az egyébként csodás játékot, cserébe atombiztos 60 fps-t kapunk, ez pedig nagyon fontos: a Rage 2 az a játék, ahol az alapkonzolok fele annyi képfrissítése fele akkora élményt is jelent.

A Rage 2 szó szerint kettészakított: a pár hónappal ezelőtti érdeklődésemhez képest egyrészt üdítő meglepetés, minden percét élveztem. Faék egyszerűségű, de öntudatos, buta, de szórakoztató, hangos, mozgalmas, szép power-fantasy kicsiknek és nagyoknak. A pár héttel ezelőtti elvárásaimhoz képest azonban csalódás: őrült játékot vártam, de sajnos nem őrült, csak egy darabig úgy tesz, mintha az lenne. Így is szeretettel emlékszem azonban rá, még ha nem is túl sokáig. Persze az is lehet, hogy egy-egy nehéz nap után még évek múlva is visszatérek hozzá.

A Rage 2 ugyanis a világ legjobb középszerű játéka.

A játékot megveheted Xbox One-ra, Playstation 4-re és PC-re.

85160cookie-checkEskü, nem vagyok pszichopata, de vérengzést így még nem élveztem – Rage 2 teszt