The Last of Us Part II teszt

Hét évnyi várakozás után végre folytatásához érkezett Ellie és Joel kalandja, a The Last of Us Part II pedig minden eddigi várakozásunkat felülmúlta.

Minden generációnak megvannak a maguk kiemelkedő alkotásai. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: a The Last of Us első epizódja a PlayStation 3-as korszak magnum opusa volt. Bár Ellie és Joel tortúrája korántsem a játékmenetében sikeredett formabontóra, hanem leginkább dramaturgiájában húzott olyanokat, amiket videójátékokban addig a pontig még nem igazán láthattunk. A 90-es évek közepén megjelenő Crash Bandicoot-al berobbanó Naughty Dog már 2007-ben bebizonyította, hogyan kell egy adrenalin áztatta akció-kaland játékot csinálni (ez volt az Uncharted-széria), aztán jött a hirtelen paradigmaváltás. A csapat egy merőben más projekten kezdett el dolgozni, így jutottunk el a 2013-as Last of Us megjelenéséig, ami műfaji értelemben jócskán eltért a fejlesztők eddigi címeitől. A Santa Monica-i vállalat ugyanis egy sötétebb tónusú elmesélésbe fogott, ahol az akciódús jelenteket felváltotta a történetközpontú elbeszélés, a könnyed poénokat pedig egy posztapokaliptikus világrend minden elképzelhető szörnyűsége. A készítők a túlélőhorror zsáner jellegzetességeit kiválóan ötvözték a The Walking Dead-szerű hangulattal, erre pedig rájön a parádés karakterépítés, ami gyakorlatilag végigkíséri az egész cselekményt. A Naughty forgatókönyvírói lényegében mesterien szőtték végig az első etap narratív fonalát és az a helyzet, hogy mindez a második részre is maximálisan igaz. 

Nagyon fontos, hogy ez a cikk teljes mértékben spoilermentes, így tényleg csak annyit árulok el, amivel némileg keretbe foglalhatóak az előzetesekből látottak. Tehát négy évvel az első fejezet eseményei után járunk, a világ még mindig az ellenszer nélkül terjedő cordyceps gombafaj fertőzése ellen küzd. A Salt Lake City-ben történtek után Ellie, Joel és utóbbi testvére (Tommy) maguk mögött hagyták a szörnyű eseményeket és egy Jackson nevű kisvárosban telepedtek le. A közösség látszólag gondtalanul tengeti az átlagos hétköznapokat; a biztonságot jelentő falakat húztak maguk köré, van elengedő étel-ital, valamint tető mindenki feje felett. Joel végre hosszú idő óta hódolhat zenés hobbijának, Ellie pedig már tinédzserként éli mindennapjait a korszak minden szépségével és nehézségével együtt. A békés időtöltést maximum az borítja fel, amikor a lakók párokba verődve őrjáratoznak, nehogy egy nagyobb horda megközelítse a település környékét, illetve lekapják az útjukba kerülő fertőzötteket.

És jól érzitek, itt jön be egy „de” szócska, amit viszont nem fogok kifejteni. Habár az első látnivalók óta sejthető, hogy fő szál gerincét nem más, mint a bosszú alkotja, ennek ellenére senkitől sem szeretném elvenni ezt a kegyetlen, mégis páratlan élményt azzal, hogy részletekbe bocsátkozom. A minőségről pedig csupán annyit, hogy a stúdió munkatársai újból zseniális módon vezetik végig ezt a nagyjából 25 órás játékidőt. A sztori egyrészről fantasztikusan árnyalja a képet jó és rossz között, ugyanis morális értelemben számtalan megkérdőjelezhető döntést hozunk, sőt igazából az egész cselekmény mozgatórugója vitatható alapokon nyugszik. Persze a The Last of Us világát még mindig farkastörvények uralják, ahol szépen lassan elmosódik a jó és a rossz közötti mezsgye, ahol idővel feltesszük magunkban a kérdést: vajon léteznek-e egyáltalán oldalak? Vagy egyáltalán nincs ilyenről szó és mindenki csak a maga módján próbál túlélni? Számtalan hasonló témaköröket feszeget a szoftver, amiben végső soron mindenki a saját feloldozását keresi, kérdés mindezt ki és milyen áron kaphatja meg.

Persze nem lenne ennyire húsba vágó az elmesélés a megfelelő színészi alakítások nélkül. Troy Baker Joelje újból kiemelkedő színvonalon teljesít, de az a helyzet, hogy show-t ellopja Ellie megformálója, Ashley Johnson. Ahhoz képest, hogy az előző részben mennyire szürkének érződött a színésznő játéka, a folytatásban valami fantasztikusan alakít. Pár percen belül képes végigzongorázni az érzések egész skáláját, hogy aztán az először roppant keménynek és határozottnak tűnő tini lány a szemünk láttára törjön össze, vagy éppen pont fordítva. A színészi előadásmódhoz párosulnak a még mindig vérprofi dialógusok és a kiválóan megírt új karakterek, akik közül a Laura Bailey által eljátszott Abby-t, mint az egyik legfontosabb (mellék)szereplőt emelném ki – legyen elég annyi, hogy egyszerre fogjuk Őt utálni és szeretni, megvetni vagy éppen szurkolni neki. Habár a végigjátszás első harmadában voltak kétségeim a koherens forgatókönyvvel kapcsolatban, mindezek alaptalanok voltak, ugyanis Neil Druckmann nem felejtett el szkriptet írni. A végére minden összeér, minden értelmet nyer, ezzel egy egészen biztosan megosztó történet kerek egészét megalkotva. A központi ív (és ezáltal kulcsfiguráink) sodrása teljesen más utat jár be, mint amire apelláltam, de mindezt a kreatív gárda annyira szívbemarkolóan prezentálja, hogy a játékban látottak biztosan sok beszédtéma alapjául fognak szolgálni a közeljövőben.

A The Last of Us 2 távolról sem egy gyerekmese, ugyanis bármit teszünk, annak véres következményei lehetnek. Legyen szó bármelyik „oldalról” minden egyes akciót reakció követ és ezt a sziszifuszi kört a játék bámulatos (és egyben kegyetlen) realizmusával élhetjük át. Anno már az elődöt sem kellett félteni, viszont itt most csúcsra lett járatva a brutalitás mércéje. Legyen szó egy golyó ütötte roncsolódásról, a különféle vágóeszközök okozta sérülésekről vagy egy baseballütő emberi koponyára mért hatásáról mind-mind gyomorforgató látványt nyújtanak. Aztán ott vannak az átvezető videók, ahol a rendezés nem fél bemutatni a keményebb jeleneteket, de szerencsére azért a készítők meghúztak egy bizonyos határt. Ettől függetlenül Ellie és Joel története erősen tizennyolc pluszos anyag lett, így az edzettebb lelkeknek sem árt felkészülni a következő órákra.

Ebben a világban senki sincs biztonságban, a legváratlanabb pillanatokban törhetnek kedvenceink életére és ennek tudatában az átvezetők többségét bizony fogcsikorgatva fogjuk végignézni. Ha pedig prezentáció, akkor muszáj megemlítenem a motion capture kvalitását – ilyen részletes felvételeket még a Red Dead Redemption sem tudott felvonultatni. A Naughty Dog híres arról, hogy milyen minőségben képes kisajtolni az utolsó cseppet is a korosodó konzolokból, így a legújabb alkotásukkal szintén csodát tudtak művelni. A mimikák, az animációk, a gesztikulációk olyan élethűre sikeredtek, hogy simán megállapíthatjuk egy-egy színész alakításának színvonalát. Itt bizony ténylegesen színészkedi kellett a figurák megformálóinak, nem lehetett félvállról venni a feladatot. Ugyanez a helyzet a helyszínekkel és a tereptárgyak megvalósításával kapcsolatban, ráadásul a tereket kinyitották a készítők, amit óriási látótávolsággal fűszereztek meg. Ebben az epizódban jön leginkább ki, hogy a természet ténylegesen visszahódítja azt, ami az övé volt. Seattle városát gyakorlatilag benőtte a gaz (ami taktikailag szerves részét képzi a harcrendszernek), egyes negyedeket pedig egyszerűen uralma alá hajtott a víz.

Természetesen nemcsak a tájak és a különböző terepviszonyok festenek bámulatosan. A fertőzöttek újból fontos elemét képzik a játékmenetnek, aminek a keretein belül találkozni fogunk ismerősökkel, illetve szembe kerülünk pár, eddig ismeretlen lénnyel is. A horror vonalat egyértelműen ők szolgáltatják, a penészes és elhagyatott épületekben vagy a vaksötét metróalagutakban megbúvó rémségek borzasztóan megkeseríthetik az életünket, hacsak nem jövünk rá az egyes mutánsok elleni taktikára. Persze itt sem (feltétlen) az eltorzult „zombik” jelentik a legnagyobb veszélyt, az embernél ugyanis nincsen nagyobb szörnyeteg ezen a planétán. Az ellenséges csoportok (és háttértörténeteik) szintén parádés részletességgel lettek kidolgozva, akik közül többel szembe fogunk találkozni. A romokban heverő metropolisz utcáit két fél; a militarista FRK és a brutális módszereiről híres szekta a Szerafiták (vagy sebhelyesek) háborúja hatja át. Mindkét oldal más és más berendezkedéssel bír és ehhez hasonlóan különböző szisztémákat követ. Míg előbbi jobb felszerelésekkel rendelkezve próbál minket kifüstölni, addig a másik fél fütyüléssel kommunikál, valamint inkább íjakkal és a test-test elleni harccal igyekszik legyűrni minket. Mindegyikhez máshogy kell és fogunk is viszonyulni, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy bármelyik is megtűri a betolakodókat – Ellie mindkét frakció ellensége lesz.

Aki játszott az előző etappal, annak a játékmenet alapjai ismerősek lesznek. Legnagyobb erőnk a meglepetésben rejlik, ezekre a támadásokra pedig a sűrű aljnövényzet, a lehasalás képessége, valamint a fejleszthető hallásunk fog lehetőséget adni. Érdemes első körben mindig megpróbálkoznunk a csendes gyilkolással, ugyanis a lőszer alig-alig akad, illetve a közelharci fegyverek fejlesztése dettó sok alapanyagot követel. A nyitottabb tereknek hála elcsászkálhatunk Seattle egyes épületeibe némi loot reményében, felszedhetjük más emberek által írt megemlékezéseket, amik sokszor egy-egy széf lelőhelyét, sőt kombinációját rejtik. Érdemes őket felnyitni, mivel elég sok cuccot tartalmaznak, valamint a lőfegyvereinknek extra férőhelyet biztosító kiegészítőkre lelhetünk. A tárgykészítés mellett megmaradt a karakterfejlesztés, aminek különböző ágait (pl. vadászat, túlélés, craft, stb…) a pályákon elszórt könyvekből nyithatjuk ki. Összességében nem árt jól átgondolni, hogy mire váltjuk be a nehezen összekuporgatott kapszulákat, vagy az arzenálunk fejlesztéséhez szükséges csavarokat, mert élet-halál kérdése lehet a jól összerakott felszerelés egy-egy összecsapásban.

A Naughty Dog bátran mer kirívó témákat feszegetni, amivel nincsen semmi baj, ellenben nem biztos, hogy ezzel mindenkinek a kedvére fognak tenni. Ellie leszbikus hovatartozását már legalább az első videók óta tudjuk, de szerencsére a készítők abszolúte nem ezt helyezik előtérbe. Tehát aki ettől fél(t), annak nincs oka az aggodalomra; a főhősnő nemi identitása koránt sincs ízléstelenül tálalva, egy percre sem érkeztem tolakodónak, egyszerűen csak bele van szőve a fősodorba, mint egy mellékes szál. Szóba hoztam már, hogy a szoftver fantasztikusan játszik az érzelmekkel, kifogástalan prezentációval bír, de mi a helyzet technikai értelemben? Ritkán írhatom le, de hála az alkotók maximalizmusának semmi kirívóval nem találkoztam a bő húsz óra alatt, összesen kétszer volt egy-egy textúra hiba, de a 4K felbontás a 30-as képfrissítéssel végig gond nélkül futott. A játék elején lévő töltőképernyő talán picit hosszúra nyúlik, mindazonáltal utána egyel sem fogunk találkozni. A Sony Magyarország jóvoltából létrejöhetett magyar felirat néhány apróbb elírást leszámítva egy igazán minőségi iromány lett, reméljük a közeljövőben még sok hasonlóan nívós fordításnak lehetünk a szemtanúi.

Említettem már a végletekig csiszolt realizmust és szerencsére azt kell mondanom: nemcsak a látványvilág sikerült lenyűgözően, a zenei körítést hasonlóan csak dicsérni lehet. A szokásos témák természetesen felcsendülnek, illetve hallhatunk majd újabbakat, ráadásul ez a minimalista (főleg gitáralapú) hangszerelés zseniálisan teszi hozzá azt a megfoghatatlan pluszt, amit egy-egy szituációban tapasztalhatunk. A két Oscar-díjjal rendelkező, többek között a Narcos: Mexico c. sorozatnak szerzője Gustavo Santaolalla munkája már két pengetése után torkon ragad minket és addig nem ereszt el, amíg az argentin úriember szerzeményei másképp nem döntenek. Joel pedig megtartotta ígéretét Ellie felé, megtanította a lányt gitározni, így nemegyszer fogunk mi is húrokat ragadni, hogy eddig még nem tapasztalt módon eljátszhassunk rajta pár ismerős számot.

A The Last of Us első része hét éve jelent meg PlayStation 3-ra, öt hónappal a japán gyártó jelenlegi gépének debütálásakor. Most hasonló helyzetben vagyunk, nem egész fél esztendővel a pár napja leleplezett PlayStation 5 megjelenése előtt. Véletlen lenne? Nem hiszem. Talán kissé elbizakodottnak tűnhetek, hiszen hamarosan érkezik egy másik exkluzív cím (Ghost of Tsushima), de teljesen biztos vagyok benne, hogy a Naughty Dog játéka lesz ennek a generációnak az egyik legszebben csillogó ékköve. Bár még mindig erősen a látottak hatása alatt állok, bátran ki merem jelenteni, hogy The Last of Us Part II a legnagyszerűbb játéka a Sony aktuális érájának. Mondom ezt úgy, hogy személy szerint nem pont azt a folytatást kaptam, amire számítottam, mindennek tetejében pedig olyan karakteríveket láttam megelevenedni, amikre semmiképp sem gondoltam volna. Talán pont ezek miatt vitathatatlan, hogy számomra egy zseniális sztorit alkotott Neil Druckmann és csapata – kérem szépen, így kell forgatókönyvet írni és játékot rendezni! Ami pedig a PlayStation 4-et illeti, ennél szebb hattyúdalt nem is kívánhatott volna magáénak ez a nagyszerű konzol.

A The Last of Us Part II megvásárlásához kattints ide!

A The Last of Us Part II június 19-én PlayStation 4 platformra jelenik/jelent meg, mi a konzol Pro változatával teszteltük.