Gamer, ki erre jársz, vidd hírül: a Total War Saga: Troy nagyon-nagyon jó lett

A háború szörnyű dolog, kivéve, ha a pc-d előtt ülve ereszted egymásra az ókori görög seregeket, mert akkor hatalmas élmény. Total War Saga: Troy teszt.

Nem gondoltam volna, hogy gamer karrierem során valaha jól fognak jönni a magyar szakon eltöltött évek (a kelleténél sokkal több volt belőlük, hagyjuk is), de az istenek végül rám mosolyogtak. Ha mindössze negyven-ötven óráig is tartott, valamelyes megjutalmaztak azért, hogy három év halogatás után végül nekiveselkedtem az ókori irodalom vizsgának. Azt hiszem, négyes lett, mindegy is, a lényeg, hogy miután minden félévben újra és újra nekifutottam, elég sokszor elolvastam az Iliászt, annyira sokszor, hogy tizenöt évvel később, amikor megkaptam a Total War Saga: Troy letöltőkódját, még mindig nagyjából tisztában voltam azzal, hogy ki kicsoda.

Ez pedig kifejezetten jól jött a játék során, a TWS:T (továbbiakban: Troy) legnagyobb húzása ugyanis az, hogy a nyolc játszható (jobban mondva az égből terelgethető) hős, akiket az eposzból már ismerhetünk, külön-külön elmondja a történetet, mégpedig a saját szemszögéből. Ezzel máris sokkal izgalmasabb, fordulatosabb és életszerűbb lesz az egész, ami nem baj, mert Homérosz (bárki is volt ő és bárhogyan is hívták valójában) szövege egyszerre meseszerű és mai szemmel túlbonyolított, istenekkel, oda-vissza ármánykodással és a legkülönfélébb mitológiai összefüggésekkel. Nem hibáztatok senkit, akinek csak a Brad Pitt-féle Trójából ismerős a sztori, ebben ugye Orlando Bloom nem bír az agyával gondolkodni és elrabolja Helénét, Apollón papnőjét, mire rögtön egymásnak ugranak a görög városállamok és tíz évig be sem fejezik a véres háborút. Ahhoz is az kell, hogy lábon lőjék Brad Pittet.

A Troy ugyan érinti ezt, de azt azért elég gyorsan tisztázza: a férfiak nem ezért háborúztak, hanem azért, mert már akkor is nagyon szerettek háborúzni, és ha rá tudták kenni valami nőügyre, akkor bizony rákenték. A Total War-felelős Creative Assembly (akik legfeljebb csak azért tartottak némi szünetet az epikus háborúszimulátor-sorozatban, hogy megalkossák a világ legjobb Alien-játékát, az Isolationt) játékosan és kreatívan nyúl Homérosz dolgaihoz és az antik történelemhez is, és ez nagyon jól áll nekik: a csatamezőkön megjelennek az óriások és a kentaurok is, de nem mint mitológiai lények, hanem mint megtermett, szőrös férfiak, akik legszívesebben le sem szállnának a lovaikról. Megjelennek az istenek is, szerencsére nem közvetlenül: ahogy az eposzban, itt is a háttérből, diszkréten terelgetik az események folyását. Arra azért figyelj, hogy áldozz nekik néha egy-két bikát, még ha az embereid éhen is maradnak.

Előreszaladtunk. A Troy a Total War-sorozat aktuális része, a Saga kitétel pedig szerencsére nem azt jelenti, hogy valamiféle kiegészítővel, vagy felvizezett, félvállról vett epizóddal lenne dolgunk, teljes értékű, gazdag, igényes csomag ez. Aki nem ismeri: egészen részletes és realisztikus háború- és csataszimulátorokról van szó, amely már a kétezres évek elején is azzal keltett feltűnést, hogy a korszak szerény hardverfelhozatalához képest is elképesztő méretű tömegeket mozgatott meg a képernyőn, hogy azok a Gyűrűk ura csatajeleneteit megszégyenítve gyilkolhassák egymást. A kifejezetten pc-re (esetleg Mac OS-re és Linuxra) optimalizált széria a videojáték-történelem egyik leginkább megbízható és kitartó jelensége, meggyőző méretű és teljesen érthetően hűséges rajongótáborral. A Creative Assembly néha ugyan módosít a recepten (és néha elvéti az irányt), a Total War-játékok akkora meglepetést sosem okoznak – és ez jó dolog. Ami a Troyt illeti: nem vétették el az irányt. Sőt, az idei év egyik legélvezetesebb és legaddiktívebb pc-s játéka lett.

Nem gondoltam volna, hogy ezt éppen egy madártávlatból élvezhető stratégiai játékról írom le pár héttel a Last of Us Part 2 és a Ghost of Tsushima után, de mégis leírom: a Troy csodálatosan néz ki. A fejlesztők szerencsére nem törekedtek a százszázalékos realizmusra: a kontinensnyi térkép még a szokásosnál is stilizáltabb, az antik görög vázákat idézik, a háttérben kézzel rajzolt az égbolt, a fog of war pedig papirusz, amely csodálatos effekttel perzselődik, miközben fedezzük fel az új területeket. A csaták szintén gyönyörűek, régen nincs már szó jelzésértékű, üres tájakról, olcsó időjárás-effektekről és takarékos fény-árnyék játékokról, a terep, a katonák és minden egyéb nagy műgonddal kidolgozott, öröm nézni az egészet. Az első egy-két órában szinte mindegy is volt, mi történik a csatamezőn, annyira élveztem a ki-be zoomolást és azt, hogy bármennyire próbálom térde kényszeríteni a jól bejáratott Total War-engine-t, nem sikerül, sem szuperközeliben, sem madártávlatból nem lóg ki a lóláb. Igaz, ennek megvan az ára: a Troy kifejezetten processzorérzékeny játék (mégsem várhatjuk, hogy a GPU-nk mozgasson egyszerre többszáz embert!), ultra fokozaton pedig még egy izmosabb RTX-kártyával sem ajánlott 1440p felbontás felé menni. Szerencsére a játék így is több mint gyönyörű.

Bár kezdőknek ijesztő lehet a csaták mérete és az opcióktól, parancsoktól hemzsegő UI, nem szabad megijedni: a Troyt irányítani, ha nem is egyszerű, viszonylag könnyen tanulható és kiismerhető, a második órában már úgy manőverezed az egységeidet a terepviszonyoknak és az időjárásnak megfelelően, mintha tényleg te lennél Parizs skalpjára pályájó Menelaosz. A helyzet persze bonyolódik, hiszen felváltva kell figyelned a „big picture-t” (azaz a térképet), ahol is a klasszikus „ki színezi ki előbb a saját színére” verseny zajlik, a városknál megállva tudsz toborozni és készleteket feltölteni, a csatamezőn pedig a fő stratégiai csapásirányról döntesz, csata közben pedig kész kis projektvezetőként kell mikromenedzselned a katonáidat. Gondoskodnod kell róla, hogy pihenjenek, hogy megkapják a megfelelő parancsokat, hogy a közelükben legye a moráljuknak kifejezetten jótékony hősöd és így tovább. Szerencsére részletes és szórakoztató a tutorial, amelyben egy Homérosz külsejű és modorú bácsi ad tanácsokat, miközben sűrű nyelvcsapásokkal, bőkezű eposzi jelzőkkel méltatja határozott kiállásod és stratégiai érzéked, ó, az istenek kegyeltje, te acélos-elméjű gamer, te.

Tényleg már csak az hiányzott, hogy hexameterben beszéljen hozzád. Én mondjuk így is annyira fellelkesültem a Troy nagy műgonddal összerakott bevezető küldetésein, hogy egy ponton el is határoztam, hogy ezt a cikket mindenképp időmértékben írom meg. Azért gondolom, nem bánod, hogy ettől inkább megkíméltelek.

Természetesen nem tökéletes játék a Troy: néhol repetitív, a játékmenet pedig itt-ott szembemegy az epikus történettel, amit el szeretne mesélni: a görög belháborúk morális tanulsága kevésbé érvényesül, ha már a végjáték előtt elfoglaltad az egész országot. A városfal-ostromok kifejezetten unalmasak tudnak lenni, a hősök pedig inkább a homéroszi archetípusokat testesítik meg hús-vér karakterek helyett. Pedig el lehetne ezt a történetet mesélni a Brad Pitt, Eric Bana és a csodálatos Brian Cox nélkül is – igaz, Parisz kifejezetten hasonlít Orlando Bloomra.

Sebaj, a Total War Saga: Troy így is az utóbbi évek egyik legjobb stratégiai játéka. Tökéletes első TW-játéknak is, ha valaki úgy érzi, van pár száz órája az ilyesmire; aztán visszamenőleg bepótolhatod a Three Kingdomst és a Warhammer-epizódokat is, azok, ha jól emlékszem, még ennél is egy kicsit jobbak. Arra mondjuk készülj fel, hogy a Homérosz-szerű narrátor nagyon hiányzik majd.

109961cookie-checkGamer, ki erre jársz, vidd hírül: a Total War Saga: Troy nagyon-nagyon jó lett