Beújítottad a legmenőbb tévét, vettél UHD-lejátszót, meg persze a legújabb filmeket, az élmény pedig… izé, semmi extra. Elmagyarázzuk miért, ahogy azt is, mi a teendő, és végül azt, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Hölgyeim és uraim, láttam a jövőt, és a jövő csodálatos, tűéles, színes, kontrasztos, a tökéletesség határait súrolja, ahogy mondani szokták. Úgy hívják: 8K, és te is bármikor megláthatod, ha elmész a legközelebbi Media Martkba. A Samsung például büszkén mutogatja új, a jelenlegi csúcstévéknél négyszer részletesebb felbontású QLED csúcsmodelljét, van is mire büszkének lenniük, elég csak egy pillantást vetni arra a képminőségre. Másfélmillióért a tiéd is lehet – ennyiért megéri, és ezt teljesen komolyan gondoljuk. (Nyilván úgy, hogy pont van másfélmilliód tévére.) Kár, hogy sem film, sem tévéadás, sem videojáték nincs rá, ha lenne is, a jelenlegi adatátviteli technológiák (értsd: kábelek) úgyis képtelenek lennének lépést tartani az elképesztő bitráta-igénnyel, szóval maradjunk abban, hogy ez még tényleg csak a jövő, és beszéljünk arról, ami most, 2019-ben igazán számít, például azért, mert a történelemnek ezen a pontján mondhatjuk ki először, hogy éppen ez a szabvány: a 4K. Hívják Ultra HD-nak vagy UHD-nak is, a lényeg, hogy 3840 pixeles széleségű és 2160 pixeles magasságú kijelzőkről és tartalmakról beszélünk. Ennyi képpontot már minden kicsit is komolyabb tévé képes megjeleníteni, és szerencsére minden komolyabb játékkonzol, pc, streaming szolgáltatás (Netflix, Amazon Prime) is rendelkezik 4K-s tartalmakkal, a már nevében is árulkodó UHD Blu-Ray lejátszókról nem is beszélve. Azaz a 8K-val ellentétben képesek is leszünk kihasználni a tévénk képességeit. A gyártók és forgalmazók marketingesei legalábbis ezt állítják, és szavaik igazságtartalma szokás szerint nagy, százszázalékosnak azért nem mondanánk. Járjunk tehát utána: tényleg 4K az a 4K? Egyáltalán, mitől lesz valami 4K, ha nem attól, hogy ráírják? És főleg: szükséged van egyáltalán a 4K-ra?

A csalódásos Pókember

Maradjunk a filmeknél. Az egyéb alkalmazások (videojátékok, desktop szoftverek) külön cikket érnének (és érnek is majd). Szóval, beújítottál egy rajos 4K-s tévét, hazaviszed, felállítod, összekötöd, amit össze kell kötni, bekapcsolod és várod a csodát. Mivel filmőrült vagy, lelkesen keresgélsz a Netflixen, az Amazonon (persze gondoskodtál előre a megfelelő előfizetésről, ugye?), illetve beizzítod a vadiúj UDH Blu-Ray lejátszódat is, hogy végre moziminőségben élvezhesd kedvenc filmjeidet. Jó előre beszereztél pár filmet is, újakat, amelyek látványosak is és jók is, hogy legyen min tesztelned, ilyen például a legutóbbi Tomb Raider, a Kong: Skull Island, vagy a Pókember: Hazatérés, elvégre nyilván ezek a mostanában készült cuccok a legjobb minőségűek, nem? (Ha nem újítottál be, gyorsan csapj le erre a csodálatos LG OLED-tévére, vagy, ha drága, akkor erre a szintén nagyszerű Sony-modellre! Ha belépő szintű UHD Blu-Ray lejátszóra vágysz, ez a te készüléked… Vagy egyszerűen vegyél egy Xbox One S-et, abban eleve van.) Szóval elindítod az első 4K-s filmet vagy sorozatot, az eléd táruló látvány pedig… izé, egész jó. De ennyi. Oké, látszik a különbség, igen, King Kong szőrszálait egy kicsit jobban meg lehet különböztetni a Full HD-s változathoz képest, és a Lara Croft dekoltázsán csorgó izzadtságcseppeket is meg tudnád számolni, ha meg akarnád. Ám, ha őszinte akarsz lenni magaddal (márpedig az akarsz), be kell, hogy valld: nem dobtál egy hátast. Arra számítottál, hogy a különbség ég és föld lesz, kábé, mint a VHS és a DVD, vagy a DVD és a sima Blu-Ray közt – a technológia indokolná. Mégsem az. Nos, van egy jó hírünk és egy rossz. A rossz az, hogy nem állítottál el semmit, tényleg nem akkora a különbség. A jó az, hogy nem vagy egyedül a csalódottságoddal. Sőt, van még egy jó hírünk: lehet, hogy ez az egész így van jól, ahogy van. De tulajdonképpen mi is van? Hogy megfejtsük, nem úszol meg egy kis történelemórát.

Muszáj?

Még egy kicsit maradj velünk, légyszi! Szóval. Bár a számítógépes trükköket a hetvenes évek óta használ a filmipar (igaz, csak a Jurassic Park óta kötelező telepakolni velük a nagy költségvetésű produkciókat), az egészen új, hogy magukat a filmeket is digitális kamerára rögzítik. Volt némi átmeneti időszak, amikor még hagyományos, 35 milliméteres filmet használtak, de a fényelés (ekkor kapják meg végleges színeit, fényerejét a képkockák) már digitálisan történt, ahogy a külön elkészített számítógépes trükköket is digitálisan vasalták rá a filmszalagra. Az első ilyen film a Cohen testvérek által rendezett Ó, testvér, merre visz utad?, a leghíresebb pedig a Gyűrűk ura-trilógia. Az alkotók hihetetlen szabadságot kaptak a digitális technológiával, gyakorlatilag úgy húzták a szín- és fehéregyensúlyt, a tónusokat, az expozíciót, a szaturációt és így tovább, ahogy csak akarták – sokan túlzásba is estek, ekkor kezdődött, hogy minden film jellegzetesen és természetellenesen kékes, vagy zöldes, vagy sárgás volt, esetleg ebben a sorrendben. Innen logikus lépés volt, hogy ha az utómunka digitális, nem ártana, ha maga a nyersanyag, tehát a felvett jelenetek is azok lennének. A digitálisan rögzített filmekre akad pár ezredfordulós példa (ilyen a 28 nappal később vagy a Michael Mann-féle Collateral, érdemes megnézni őket: zajosak, szétesnek, rossz minőségűek, mégis működnek), a technológia azonban csak 2010 után jutott el addig, hogy a digitális kamerák elkezdték felvenni a versenyt a celluloidszalaggal. A hagyományos film ugyanis egészen másként (sokak szerint a mai napig jobban) viselkedik, mint a digitális képérzékelő lapkák: iszonyatos felbontással (pontosabban, pixelek híján: részletességgel) bír, a kevés fényben használt érzékenyebb film szemcsés lesz, nem zajos, megőrzi a részleteket és gyönyörűen rögzíti a mozgást. A filmipart kiszolgáló mérnököknek tehát hatalmas munkájukba került, hogy legalább megközelítőleg olyan digitális képet produkáljanak, mint a film, és amit a stúdiók vállalnak a nézők előtt. Szokás szerint a Netflix törte meg a jeget: a Kártyavár volt a világ egyik első (de mindenképpen a legsikeresebb) 4K-ban sugárzott, és tényleg csodás minőségű tévés tartalma. Az évről évre fejlődő kameráknak (mint a profi filmesek által használt Red és Phantom, de ma már minden komolyabb mobil és fényképező is tud 4K-ban rögzíteni) hála ma már tényleg ott tartunk, hogy pár őrültet (mint Christopher Nolan) kivéve senkinek eszébe sem jut filmre forgatni. A digitális mozgókép, olcsóbb (például nem fogy a celluloid), egyszerűbb, hatékonyabb és sokkal könnyebb rajta az utómunka. A „nagy” filmes kamerák akár 8K-ban is rögzítenek, hogy a művészeknek legyen mozgásterük a fényelés és a trükkök összefűzése során.

Akkor miért nem néznek ki úgy a filmek, hogy kiszúrja a szemem az összes apró részlet?

A helyzet az, hogy az, hogy ráírják egy lemezre azt, hogy 4K, csak annyit jelent, hogy 4K-s felbontást tárolni képes formátumban hordozza a filmet/sorozatot, nem azt, hogy ki is használja azt a felbontást. Általában az a helyzet, hogy nem használja ki. Ennek nagyon egyszerű oka van: valódi 4K-s filmet készíteni annyira drága lenne, hogy még Hollywoodnak sincs rá pénze. Vagyis lenne, csak nem éri meg nekik. Hiába rögzítik a filmet 4K-ban (vagy akár 8K-ban, vagy a kettő körüli mutáns formátumok valamelykén; az új Szárnyas Fejvadászt például 3,4K-ban vették fel), a vágás és az utómunka, azaz a fényelés és a trükkök összefűzése már egy 2K-s, azaz a hagyományos, Full HD felbontásnál csak egy kicsit nagyobb felületen történik. Egyrészt ez az a felbontás, amelyen a mai hardvereken kényelmesen dolgozhatnak az utómunka-művészek (itt ugye teljes filmekről beszélünk, nem pár perces YouTube-videókról), másrészt pedig maguk a külön megalkotott és előhívott (renderelt) számítógépes trükkök is 2K-s felbontásban érkeznek. Mégpedig azért, mert a mai 3D-s trükkök annyira bonyolultak és annyira közel állnak a fotorealisztikus fény-árnyék hatások, textúrák, részecskerendszerek és ilyesmik illúziójához, hogy még egy erre szakosodott stúdió szerverparkját is megizzasztják – igen, 2K-ban is. Csak egy apró példa: a Jégvarázs című Disney-klasszikus egy-egy képkockáját (amely a másodperc 24-ed részéig látható) 30 óráig hívta elő a Disney szerverparkja. Nem eddig készült egy-egy képkocka, hanem eddig tartott, amíg a gépek (szám szerint négyezer) egyáltalán előhívták, amit a 3D-s művészek előkészítettek. Azaz a Jégvarázs egy másodperce 720 óráig készült. Ha 2K helyett 4K-ban renderelték volna, a folyamat négyszer annyi ideig tartott volna, tekintve, hogy az utóbbi felbontás négyszer annyi pixelt tartalmaz, mint az előbbi. Erre pedig még a Disneynek sincs pénze és ideje. A tanulság: az összes digitális utómunkával készült és 4K-s Blu Ray-en kiadott film felbontása közelebb áll a hagyományos Full HD-hez, mint a valódi 4K-hoz. Igen, az animációs filmek is – sőt, a fentiek miatt azok különösen. Hollywood persze próbál bűvészkedni: óvatosan növelik a felbontást, hogy látványosabb legyen a végeredmény, de ne menjen rá a gatyájuk is, illetve mesterséges intelligencia, deep learning és hasonló mágikus eljárásokkal felskálázzák a kész, 2K-s videót 4K felbontásúra. Ez ugyan új részleteket nem csalogat elő, de élesebbé és tisztábbá teszi a képet.

Akkor nincs is értelme az egésznek?

Ezt egy szóval sem mondtuk. Ha valódi 4K-s filmélményt akarsz, nem kell messze menned – inkább csak vissza az időben. Könnyű elfelejteni ugyanis, hogy nem mindig így készültek a filmek. A régi, 35 milliméteres (hát még a 72 milliméteres, vagy éppen IMAX-formátumú) filmtekercsek ugyanis annyi részletet tartalmaznak a mai napig, hogy, ha megfelelő kezelésben részesítik őket, bőven képesek kihasználni a 4K-t. Ha tehát filmeket veszel, nem teheted meg, hogy ne vásárolj meg legalább egy nagy gonddal, odafigyeléssel és lehetőleg az eredeti alkotók felügyelete alatt digitalizált alkotást. Ha csodát akarsz látni tehát ne, az új csili-vili filmekben keresd, hanem például A gladiátorban, a Ryan közlegény megmentésében, vagy a Forrest Gumpban. Érdemes próbálkozni a mai, de valamiért (például Christopher Nolan rendező kedvéért) mégis filmre forgatott alkotásokkal, mint a Sötét lovag-trilógia, az Eredet és a Csillagok között. Ha már csillagok: a legszebb 4K-ra konvertált film, amit valaha láttunk, még ezeknél is sokkal régebbi. A korát évtizedekkel (képminőségben is) megelőző, 70 milliméterre forgatott, 1968-as (!) 2001 Űrodüsszeiáról van szó. Ha van megfelelő tévéd és lejátszód, tartozol magadnak azzal, hogy beszerzed – már csak azért is, mert maga a film is fantasztikus.

De várjál már, az irodában a Zoli esküszik, hogy nála sokkal szebb az UHD-s Venom, mint a sima Blu-Ray-es! Hazudik?

Semmiképpen nem akarjuk Zolit hazugsággal vádolni, úgyhogy maradjunk annyiban: lehet, hogy arról van szó, hogy neki HDR-kompatibilis tévéje van, neked meg nincs. A HDR, azaz High Dynamic Range, azaz nagy dinamikatartománnyal bíró formátum lényege, hogy sokkal több színárnyalatot tartalmaz, azaz megfelelő kijelzővel sokkal több részlet, nagyobb fényerő és erősebb kontraszt megjelenítésére képes, mégpedig úgy, hogy a nagyon fényes részek sem olvadnak teljes fehérségbe (égnek be) és az árnyékos részek is részletesek maradnak. Ezt körülírni lehetetlen: látni kell. A 4K-s Blu-Ray lemezek nagy előnye, hogy ebben a formátumban tartalmazzák a videót (sőt, ez az igazi előnyük, nem a felbontás), ha tehát nagy műgonddal utómunkázták a filmet és HDR-tévéd van, jogosan várhatod a csodát. A csapda legfeljebb az, hogy valódi HDR-tévére van szükség, és csak attól egy tévé sem lesz az, hogy ráírják. Jelenleg összevissza (illetve jobbára sehogy sem) szabályozzák, hogy mely tévé érdemli meg a pecsétet és melyik nem; ennek sajnos a felhasználónak kell utánanéznie. Az igazi HDR-tévé panele tíz bites (a legtöbb tévéé nyolc, az olcsóbb HDR-tévéké is, ők szoftveresen emulálják a HDR-hatást, több-kevesebb sikerrel), fényerejük legalább 800, de inkább 1000 nites és ügyesen bánnak a háttérvilágítással. Az egyszerűség kedvéért: minél drágább egy tévé, annál nagyobb eséllyel HDR-es, az 55 collos méretben 300 ezer forint körül már nem nagyon nyúlhatunk mellé. Az összes OLED- és QLED-modell HDR. A jellemzők jó esetben fent vannak a gyártó honlapján, rosszabb esetben a displayspecifications.com-on kell bogarásznod.

Akkor mégis moziba kell járni filmet nézni?

Az a vicc, hogy nem! A szórakoztatóipar történetében először állt elő az a helyzet, hogy lehetőségünk van bitről bitre ugyanazt a filmet nézni otthon, mint amit a moziban látnánk. Ott ugyanis pont ugyanazt a 4K-s HDR-videót vetítik, mint amit lemezen megvehetünk később. Sőt: nem egyszerűen ugyanazt a filmet nézhetjük otthon, hanem ugyanazt a filmet nézhetjük otthon – még jobb minőségben. Egy megfelelően kalibrált, a sötét árnyalatokat tökéletesen visszaadó OLED-tévén ugyanis konkrétan jobban néz ki egy 4K-s film, mint a moziban. Filmszínházba (többet kellene használnunk ezt a szót, nem?) tehát ma már tényleg csak azért érdemes járni, hogy emberek között, popcornnal zörögve, hatalmas vásznon nézhessünk filmet. Nem a képminőségért. Hogy mi a tanulság? Hát az, hogy bohóckodhatunk mi itt pixelekkel és színárnyalatokkal, az átlagnézőt alapvetően hidegen hagyja az egész: jó neki az a film 2K körüli felbontásban. És tudod, mit? Igaza van. Vagy fogalmazzunk úgy: egy film sem lesz jobb attól, hogy négyszer annyi pixelből van. Úgyhogy engedd el ezt az egész témát, dőlj hátra és élvezd őket!