Törd fel a kéket! Watch Dogs: Legion teszt
Brexit, big data, Black Lives Matter: az új Watch Dogsban minden előkerül. De maga a játék is jó? Társadalomfilozófiai tesztünkből kiderül!
Fel-alá mászkálok az utcán, alul miniszoknya, felül gépfegyvertől dudorodó katonai dzseki, kezemben a mobilom, önfeledtem hackelem az okosautókat (értsd: az autókat) egy-egy koppintással, ettől azok elkezdenek előre-hátra, jobbra-balra kóricálni. Ez persze abszurd és groteszk jelenetek sorához vezet London utcáin, hullanak a póznák, a kerítések, ha nem vigyázok, a járókelők is, miközben a helyi TEK-ként feszítő magánhadsereg zsoldosai ügyet sem vetve motozzák mellettem az ártatlan bámészkodókat a rohamkocsiknak döntve. Szórakoztató és időnként vicces látvány, ha valakinek erről szól a videojátékok nyújtotta power fantasy, ne habozzon beszerezni a Ubisoft új nyílt világú akciójátékát, a Watch Dogs: Legiont. Én mindenesetre egy percre sem hittem el az egészet.
Jó kérdés, persze, hogy hihetőnek kell-e lenniük a videojátékoknak. A magától értetődő válasz az, hogy nem, de én ezzel vitáznék: én ugyanis hihetőségről beszélek, nem realizmusról, a kettő pedig teljesen más. Egy játék akkor hihető, ha a saját világában következetes és a saját szabályaihoz hű (egyáltalán: vannak neki szabályai), és akkor realisztikus, ha a lehető legpontosabban reprezentálja a fizikai valóságot, bármit is jelentsen ez (mármint a valóság). Ez utóbbi persze eleve vesztes meccs, a hardcore szimulátorokat kivéve nem is próbálkozik ilyesmivel a videojátékipar.
Előreszaladtam, bocsánat, meg eleve nem akartam konyhafilozófiai zavarosban halászni, de ez talán jól illusztrálja, mi a fő baj a Watch Dogs: Legionnel.
Mindenesetre haladjunk sorban. Eleve kész csoda, hogy eljutottunk a harmadik részig: ha emlékeztek (és nyilván emlékeztek), az első epizód az elmúlt generáció talán legnagyobb botránya lett, amelynek köszönhetően mindenki megismerkedhetett a grafikai butítás, azaz downgrade fogalmával. Az adrenalinfűtötte 2012-es E3-as bemutatóhoz képest (és ekkor még a láthatáron sem voltak a mostani konzolok) a kész, 2014-es játék olyan lapos, unalmas és semmitmondó lett grafikailag meg egyébként is, mint egy naplementés stockfotó egy Van Gogh-festményhez képest. Az érthető közfelháborodás ellenére a Ubisoft kiadóóriás rá nem jellemző módon vette a bátorságot és berendelte a folytatást, amely egy meglepően őszinte és vicces, már-már kedves játék lett egy csapat szeretnivaló hülyegyerekről, akik hackeléssel, high-tech kütyükkel és (sajnos) fegyverekkel állítják meg a San Franciscót igába hajtani készülő ctOS okosváros-rendszert és az azt üzemeltető gonosz Blume céget. (Sajnos, ugyanis az egész játék hangviteléhez és a szereplőkhöz, különösen a főhős Marcushoz egyáltalán nem illettek a halálos lőfegyverek – ez egyébként sok-sok videojáték problémája, de ez is messzire vezet, hagyjuk is.)
A második rész nem lett éppen anyagi siker, de odafönt valaki valamiért tényleg hitt a projektben, így most elkészült a harmadik epizód, két nagy csavarral. Az egyik az, hogy ez már kimondottan a jövőben játszódik, méghozzá Londonban, a történet szerint pedig az elnyomó hatalom már győzött is: az első két rész underground hackercsapata, a DeadSec a játék elején a kihalás szélére kerül, a CTos és az Albion nevű magánhadsereg, amelynek a brit kormány az ő végtelen bölcsességében kiszervezte a rendőrség és a katonaság feladatkörét egyszerre, mindenféle kontroll, fék és egyensúly nélkül fasiszta rendőrállamot építi ki éppen. Még koncentrációs táborokra és besúgókra sincs szükségük, ott van helyette a folyamatos, mindenre és mindenkire kiterjedő megfigyelés, a big data, a neural network, a deep learning AI, és az összes ma is ismerős buzzword. A Legion szerint London pár év múlva elég para hely lesz – és sajnos nem tudom azt mondani, hogy „de nyugi, ez csak egy játék”. Erre mindjárt visszatérünk.
A másik nagy, a fentinél is nagyobb csavar, hogy a Legionnak nincs főszereplője: aktuális DeadSec-ügynökünkkel az egész város a játszóterünk, ennek pedig fontos része, hogy bármelyik szembejövő járókelőt meghívhatunk a titkos ellenállásba (amelyről így persze elég nehéz elhinni, hogy titkos, de hát tessék csak szépen felfüggeszteni a kétkedés), majd, ha meggyőztük őket, hogy érdemes az ügyért harcolni, bármikor átválthatunk az ő karakterükre. Ez a koncepció a játék első bemutatójakor hatalmas poénnak tűnt, főleg, amikor a fejlesztők megmutatták, hogy akár egy szövetkabátos néni bőrébe is bújhatunk, és Benny Hill-jelenetekre emlékeztető mozgáskultúrával hajkurászhatjuk a rendőröket. Amikor tehát felfedték, miről szól majd a következő Watch Dogs, egy pillanat alatt nyanyaszimulátorként kezdték emlegetni a játékosok, és úgy tűnt, még a második résznél is viccesebb lesz.
Most, pár nappal a megjelenés után már tudjuk: nem lett az. A fenti, egyébként tényleg működő ötlettel ugyanis két baj van. Egyrészt technikailag kivitelezhetetlen: bár a játék engine-je meggyőzően képes véletlenszerű járókelőket alkotni, valódi személyiséggel egyiket sem tudja felruházni, ahhoz tényleg az kell, hogy a fejlesztők, animátorok, mozgás- és szinkronszínészek maguk dolgozzanak egy-egy karakteren. A szövegek – mert beszélgetni is kell velük – sablonosak, szegény színészek fahangon mondták fel az ezernyi lehetséges mondatot, amelyet aztán a Watch Dogs motorja összefűz, néha még a frekvenciájukat is variálja, hogy az illúzió, hogy ez nem pár tucat színész munkája, hitelesebb legyen. (Nem lesz az.) Minden új jelöltnek van egy-egy szintén sablonos, egy idő után ismétlődő mellékküldetése, amelyet teljesítenünk kell, cserébe ő csatlakozik. A Ubisoftot az utóbbi években rengetegen kritizálták jogosan a nyílt világú játékaikba játékidőpumpaként szuszakolt copy-paste mellékküldetések miatt. A helyzet itt még a szokásosnál is rosszabb: ezek a mellékküldetések adják a Legion egyik fő játékmenetbeli újítását. Elvileg minden beszervezett ügynök saját képességekkel és erősségekkel bír, ám a felhozatal nem túl változatos, a fejlesztők pedig ügyeltek rá, hogy minden szereplő minden küldetést teljesíthessen. Így az egész karakterváltósdinak legfeljebb esztétikai célja és némi poénfaktora van, különösebb értelme nincsen.
Az, hogy mindez hamar unalmassá válik, sajnos csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy nem csak főszereplő nincs, hanem szereplők általában sem: mindenki robotszerűen viselkedik, mozog és beszél. Miközben elvileg egy igazságos, demokratikus világért küzdünk, amelyben kiteljesedhetnek az egyéni szabadságjogok, a világban éppen az egyének nincsenek jelen. Az ötlet tényleg jó volt, a megvalósítás pedig technikai bravúr, a Legionből azonban nagyon-nagyon hiányzik legalább egy, de inkább több hús-vér szereplő, mint a második részben Marcus és a szedett-vedett, elcseszett alakokból álló hackerbandája. Itt legfeljebb egy viccesnek szánt, a szegény ember Wheatley-jeként (tudjátok, a kis gömbdroid a Portal 2-ből) stand upoló AI-t kapunk.
Ez a kettősség az egész játékra rányomja a bélyegét. A világ szinte fotorealisztikus (tényleg gyönyörű az egész, főleg, ha pc-n játsszuk és bekapcsoljuk a sugárkövetést, igaz, az alap Xbox One-on és PS4-en nem csak szaggat, de lehangolóan részlettelen, alacsony felbontású is), a szereplők azonban jellegtelenek, mint ezernyi gumibaba. A történet egészen hihető és valószerű, csak közben idős nénik, ügyvédek, mérnökök és adrenalinfüggő milleniálok durrogtatják benne a gránátvetőt és hackelnek drónokat egy-egy gombnyomással. Komoly témákat érint, majd az egészet elpoénkodja.
Ha rátérünk a fő sztorira, szerencsére könnyű megfeledkezni a fenti problémákról. A Watch Dogs: Legiont egy profi ügynökkel, amolyan kistérségi James Bonddal kezdi a játékos, ám ő a tutorial rész után elég gyorsan, izé, kiszáll a sztoriból. Egy rejtélyes terrorszervezet gyaníthatóan a kormány és/vagy az Albion megbízásából robbantássorozattal sokkolja a brit fővárost, majd természetesen az egészet a DeadSecre kenik. Ebbe a mélyvízbe dobja be a játékost az új Watch Dogs röpke fél órával az indulás után. A legtöbb finomságra nekünk kell rájönnünk, ám ez nem baj, pont annyira fogják a kezünket a fejlesztők, amennyire szükséges. Ha ráéreztünk a játékmenetre, kerületről kerületre elkezdjük visszahódítani London az Albiontól (nagyjából úgy, mint a hasonló témákat feszegető Infamous: Second Sonban), és kiépítjük az ellenálló sejteket, ami szerencsére szórakoztató és időnként egészen lelkesítő feladat.
Néha pedig komolyan drámai. Londont ugyanis nem csak elképesztő odafigyeléssel és részletességgel modellezték a fejlesztők, hanem némi társadalmi érzékenységgel is. Ebben a világban nagyjából mindenkinek elege van a hatalomból, a Trafalgar Square ellenálló hippitábor lett (mint pár éve a ligetvédőké Budapesten), Camden bizarr biohacker-főhadiszállás, az Albion ellenőrzőpontjai, helyőrségei és drónjai pedig mindenhol ott vannak. A ruhák, a kiegészítők, a maszkok egyébként mind fantasztikusak, a jelmeztervezőknél láthatóan elgurult a gyógyszer és ez jól áll a játéknak: ez is erősíti az összeomlás előtt álló, robbanásveszélyes társadalom őrült hedonizmusát, kicsit olyan az egész, mint a francia rokokó a kilónyi rizsporral és a hatalmas, halott madarakkal teletűzdelt kalapokkal. (Ott aztán ugye jött a guillotine.)
A reklámok, a propaganda, a szüntelen járőrözés, de még az autókban hallgatható betelefonálós műsorok is egy szörnyű, de nagyon elképzelhető disztópia képét festik le: benne van minden az elmúlt évekből a Brexittől a Trump-féle alt-right mozgalmon és Boris Johnson bohócnacionalizmusán keresztül az elvetemült összeesküvéselméletekig minden. Nagy kár, hogy csak az eredményt látjuk, az arctalan, azonosító nélküli zsoldosokat, az erőszakszervezet elnyomását, a totális hatalmat. Azaz éppen a lényeg maradt ki: elmesélni, hogyan jutottunk ide. Úgyhogy, aki fél, hogy túlzottan politikai a játék, annak üzenem, hogy ne féljen, ez sajnos (!) nem a Black Lives Matter: The Video Game. De főleg persze azt üzenem, hogy ne féljen a politikától általában. Úgysem tudja megúszni.
A Ubisoft legutóbb a Far Cry 5-ben érintett hasonló politikai felhangokat; ott az ígéretes indulás után végül elengedték az egészet és megelégedtek egy sablonos akciójátékkal. A Watch Dogs: Legionnel egy kicsit tovább ment a kiadó: dicséretes, tisztességes antifasiszta kiállás ez, kár, hogy a fenti hibák miatt ezt is nehéz komolyan venni.
Ha nem derült volna ki, nem azért húzom a szám, miután végigtoltam a Legiont, mert rossz játék. Ellenkezőleg: azért húzom a szám, mert azzal együtt is, hogy végsősoron ez is csak egy újabb Ubisoft-féle nyílt világú akciójáték, van annyira érzékeny és minőségi alkotás, hogy kifejezetten dühös legyek rá a rengeteg kihagyott lehetőség és ziccer miatt.
A Watch Dogs: Legiont itt tudod megvásárolni:
