XCOM: Chimera Squad teszt – egy női hangon beszélő kígyó az új kedvenc videojáték-szereplőm
Teljes értékű játék az új XCOM-epizód, hiába kerül harmad annyiba, mint egy „rendes” cím. Már csak ezért is kötelező – meg azért is, mert nagyon jó.
Körökre osztott.
Mióta az eszemet tudom (azaz nagyjából huszonöt éve), azóta temetik ezt a kifejezést, pontosabban a stratégiai és taktikai játékok ezen alműfaját. A kilencvenes évek elején konkrétan nem volt menőbb az X-COM-nál, soha nem izgultam játék közben még annyira, mint amikor a párpixeles földönkívülieket kellett levadászni egy okosan összeállított kommandós alakulattal az akkor még UFO: Enemy Unknown című játékban. Az X-COM: Terror from the Deep címet kapott folytatást pedig már csak az akkori szemmel nézve hátborzongató bevezető kisfilm miatt is megérte elindítani újra és újra, a játékmenetről nem is beszélve. Angolul nem tudtunk, próba-szerencse alapon tapasztaltuk ki a parancsokat, képességeket, fejlesztettük a felszereléseket, gyászoltuk az elhullott csapattagokat, az pedig, hogy igazi, 3D-s (!) földgömböt forgatva tudtunk küldetést választani, végképp kúl élmény volt, tényleg úgy éreztük, hogy rajtunk múlik a bolygó sorsa.
Aztán jött a Warcraft, a Command and Conquer és a Total Annihilation, a pc gaming szaksajtó (haha!) pedig évekig attól volt hangos, hogy itt a jövő, a real time stratégia az igazi, a többi meg maradjon csak meg a flanelinges öregembereknek és a menthetetlen geekeknek. Aztán, ahogy 2000 körül, mint minden más, átkerült ez a műfaj is 3D-be, és az előre megrajzolt, pixeles figurákat felváltották a poligon modellek, végképp úgy tűnt, hogy a sakk és a go hagyományainak büszke folytatóinak befellegzett. Minket is berántott a valós idejű őrület (tényleg, kinek kell a Civilization, a Heroes of Might and Magic és persze maga az X-Com?!), aztán, ahogy nőttünk fel, csak-csak elkezdtünk igazi nosztalgiával (és jó adag hiányérzettel) emlékezni a körökre osztott játékokra. Egyszerűen hiányzott az érzés, hogy nem a reflexeinkre kell hagyatkoznunk, inkább az eszünkre, arra viszont nagyon: az X-Com játékokban ugyanis volt időnk kitalálni, hogy milyen eszközökkel és stratégiával megyünk bele a legkülönbözőbb helyzetekbe, cserébe tényleg részletesen és minden problémamegoldó képességünket latba vetve kellett kitalálnunk.
Ilyen értelemben az X-COM sorozat az életre nevelt. Vagyis nevelt volna, ha a felnőtté válás kritikus szakaszában el nem engedjük a látványosabb, de felszínesebb szórakozásért. Ma már belátom, hogy kár volt.
Akárhogy is, a nosztalgiánkkal nem voltunk egyedül, és a sokadik konzolgeneráció csúcsán a Civilization-felelős Firaxis Games piacra dobta az eredeti újragondolt és persze sokkal látványosabb, ám annak örökségét és játékmenetét méltó módon őrző XCOM: Enemy Unknownt. Kiderült: nem csak ők (és én), hanem játékosok milliói voltak kiéhezve a körökre osztott ufós-lézerfegyveres taktikára. Az XCOM újra élt, sőt: sikeres lett.
Egyik dolog követte a másikat, a lényeg, hogy, most itt van nekünk a Chimera Squad alcímű epizód, amire tényleg nincs jobb szó, mint ez: epizód. Teljes értékű játéknak ugyanis óvatosan neveznénk (ezt szerencsére az ára is tükrözi, jelenleg mindössze 20 euró a Steamen), de szerencsére jóval több, mint egy DLC, már csak azért is, mert önállóan is letölthető és játszható. Sőt, bár az alaphelyzet a 2016-os XCOM 2 továbbgondolása, maga a sztori önállóan is élvezhető, és a játékmeneten is változtattak annyit, hogy mégiscsak hívhatjuk önálló játéknak. Méghozzá kifejezetten jó önálló játéknak. Ha mindehhez az árát is hozzávesszük, kimondhatjuk: kötelezően beszerzendő játéknak.
Persze, ha egy jól bevált és évtizedekig csiszolgatott rendszert megbolygatnak, abból ritkán sül ki jó dolog, de a Chimera Squad szerencsére e ritka kivételek egyike. A rajongók ezt olvasva talán a hajukat tépik, de az a helyzet, hogy nagyon is jól működik, hogy mostantól nem mi nevelhetjük-terelhetjük kommandósaink életének (és esetleg halálának) alakulását: tizenegy készen kapott csapattaggal kell dolgoznunk, mindannyiuknak saját jelleme, karaktere, gyári fegyvere és páncélja és főleg: különleges tulajdonságai vannak. Nem csak jellemük van, hanem hangjuk is: kifejező, jól eltalált, még a csata közben is egymásnak folyamatosan beszólogató hangok ezek, a könnyed humor és a szuper casting (kedvencemnek, a kígyószerű földönkívüli Torque-nak például vidám női hangja van) a kilencvenes évek akciófilmjeire emlékeztet. A csapatunkat persze viszonylag szabadon szerelhetjük fel és fejleszthetjük, de az alaptulajdonságoktól eltérveni nem nagyon tudunk majd: a medic mindig medic marad, a lövész lövész és így tovább.
Ha ez nem elég (és, ha a hardcore rajongók eddig nem kaptak szívrohamot, majd most fognak): adott az is, hogy milyen sorrendben követik egymást a szereplők egy-egy körben. Sőt: a hagyományos, teljes körökre osztott rendszertől is elbúcsúzhatunk, inkább egyszerű fordulók vannak, egyszer a mi egyik szereplőnk lép, aztán az egyik ellenfél, majd a csapatunk egy másik tagja és így tovább. A sorrend ráadásul adott, azon csak némi trükközéssel, különleges képességek (Prepare, Team-up) felhasználásával változtathatunk. Az eredeti játékoknál egy kicsit életszerűbb, amúgy igazságos és izgalmas rendszer ez, könnyű megszokni.
Már csak azért is, mert az összetűzések helyszínét ezúttal nem bonyolult, szerteágazó és terebélyes pályák adják, hanem kisebb belső és külső terek, amelyek ráadásul még kisebb részekből állnak. A csaták gyorsak, pörgősek és pont olyan hirtelen érnek véget, mint ahogy kezdődtek, szinte olyan az egész, mint egy westernfilm: hosszú felvezetés, feszültségteremtés (hála az egyszerűen, rajzokkal és szövegbuborékokkal prezentált, de egészen megkapó történetnek), majd villámgyorsan kirobban és le is pörög az erőszak, aztán kezdődik minden előről. Minden egyes tér (hangár, raktárhelyiség, bázis és így tovább) körül el kell helyeznünk az embereinket, meghatározva, hogy ki töri át az ajtót, ablakot, falat (breach), és hogy ezek után milyen sorrendben hatolnak be. A lehetőségek sajnos végesek, nincs meg az a szabadság, amit a korábbi XCOM-okban megszoktunk, de nem akkora érvágás ez, és szépen illik az egyszerre felpörgetett és leegyszerűsített játékmenethez. Egy-egy pálya két-három ilyen gyors összecsapásból áll, és már tovább is álltunk; sokszor maradt bennem hiányérzet, örültem volna, ha tovább taktikázhatok egy-egy menetben, de ez inkább azt jelzi, hogy milyen (jó értelemben) addiktív a játék. Mindenesetre jobb így, mintha unatkoztam volna.
Említettük a történetet, amelynek helyszíne City31, ahol törékeny békében élnek idegenek, hibridek és emberek, egészen addig, amíg túszul nem ejtik, majd meg nem ölik a (földönkívüli) polgármestert. A tét „csak” a város egyben tartása, nem a világ megmentése, de ez nem baj, sőt, kifejezetten üdítő az utóbbi helyett végre a politikai és diplomáciai machinációkat felgöngyölíteni, szimatolni a terroristagyanús szervezetek körül, akik vallási vagy egyéb fanatizmusból döntenék a rendszert, és (mivel már a játék elején is az egész városból szemezgethetünk a küldetések közt) figyelni arra, hogy egy kerületet se hanyagoljunk el, illetve, ha rajtaütünk az ellenfélen, ne legyenek civil áldozatok. Ennek a rendszernek hála alkalma nyílik a Chimera Squadnak, hogy társadalmi kérdésekről is értekezzen, igaz, nem túl hosszan és mélyen, de visszaköszönnek a mi post-truth világunkból is ismerős témák, és ez nagyon jól áll neki. Véresen komolyan persze ezzel együtt sem veszi magát; tényleg olyan az egész, mintha a Men in Black találkozna bármelyik zsarus sorozattal a 80-as évekből.
A Chimera Squad az év meglepetése: bár szentségtörésnek tűnhet, hogy így átvariálták az XCOM ismerős rendszerét, és itt-ott ki is lóg a lóláb, mégis működik az egész, nem is akárhogy. Egy teljes árú játék egyharmadáért több tartalmat, hosszabb és mélyebb kampányt kapunk, mint amiről álmodhattunk, és bár az egészről ordít, hogy sem annyi pénzt, sem annyi időt nem szántak rá, mint egy „igazi” folytatásra, a játék minden, csak nem összecsapott. (Eltekintve a valóban idegesítő technikai hibáktól a furcsa kameramozgástól az egészen konkrét lefagyásokig, és túllépve azon, hogy a grafika 2020-as szemmel közepeske.)
Az pedig, hogy leegyszerűsítették és könnyítették a játékmenetet, nyilván teljes joggal zavarja a hardcore rajongókat, cserébe bátran ajánlható azoknak, akik még nem mertek belevágni a körökre osztott taktikai játékok műfajába. Ironikus, hogy az a legutóbbi (a történetben tehát a legelőrébb járó) XCOM epizód/spinoff a legalkalmasabb arra, hogy belevágjunk, de nem számít. Ha végigtoltad, egész biztos, hogy többet akarsz majd. Folytathatod például az eredeti, 2012-es reboottal.
A sorozat korábbi darabjait itt találod:
