Kész, ennyi volt, nincs több mentséged: muszáj belevetned magad a Yakuza őrült világába. Megjelent a harmadik remaster, azaz (majdnem) teljes a kép. Vajon mit gondolt a Sega? A Yakuza-sorozatnak az ötödik rész megjelenésére erős kultusza lett, nem csak Japánban, hanem szerte a világon – még úgy is, hogy az összes játék nyelvileg és kulturálisan is menthetetlenül japán. Hiába a hosszúra nyúló, szövevényes, teleregény-szerű, sokszereplős maffiasztori, hiába a PlayStation 3-mércével sem éppen csúcs grafika vagy a repetitív harcrendszer, a hardcore játékosok imádták és zabálták az egészet, minden furcsaságával és hibájával együtt – köztük mi is. Ahogy megírtuk, a sorozat a negyedik részre egy kicsit elfáradt ugyan, de még így is a videojáték-történelem megismételhetetlen teljesítményei közé sorolandó. Az ötödik részre ehhez képest három évet kellett várniuk a nyugati játékosoknak, a kiadó ugyanis ennyi idő után hozta el nekik a japán megjelenéshez képest. Szóval tényleg érthetetlen: vajon mit gondolt a Sega? Akárhogy is, a Yakuza ötödik része megérkezett 2012-ben Japánba, 2015-ben világszerte, most pedig megkaptuk a remastert is PS4-re. Essünk túl a kötelező tisztázandón: kapunk bármilyen hozzáadott értéket az obligát felbontás- és képfrissítés-növekedésen kívül az eredeti változathoz képest? Semmit a világon. Érdemes ennek ellenére beszerezni akkor is, ha rongyosra játszottuk annak idején? Még jó! Yakuzából ugyanis sosem elég, és ez különösen igaz az ötödik részre. Az ötödik rész ugyanis – ellentétben például Japán másik üdvöskéjével, a Resident Evillel – úgy lehelt új életet a szériába, hogy a gyengeségeit elhagyta, az erősségeit pedig tovább fokozta. Ez a sorozat talán legjobb darabja, igaz, főleg azoknak, akik játszottak az előzményekkel, vagyis képben vannak. A teljes műélvezethez ugyanis nem csak az elengedhetetlen, hogy tudjuk, ki kicsoda, hanem az is, hogy érzelmileg kötődjünk a szereplőkhöz, ahhoz meg, nincs mese, le kell nyomnunk az előzményeket, másképp nem megy. Még szerencse, hogy azok remasterelt változatait már hónapokkal ezelőtt piacra dobták. Furcsa volt megkaparintani az ötödik részt annak idején. 2015 végén már mindenki csak nosztalgiából játszott a PlayStation 3-mal, akkor már ugyanis több mint két éve piacon volt a most éppen hattyúdalát éneklő PS4. E sorok írójának például a szekrényből kellett előrángatnia és szó szerint leporolnia a harcedzett konzolt, hogy játszhasson a Yakuza 5-tel, szerencsére ez pont az a játék, amiért érdemes volt. A Yakuza 5 két évig készült: azt hinné az ember, a fejlesztőknek nem kell ennyi, hiszen összeszokott csapatként már hatalmas rutinjuk van. Mégis kellett és szerencsére meg is adták a módját: a játék engine-t váltott, a grafika tehát még szebb, a világ még részletesebb és látványosabb lett, igaz, a játékmenet senkinek nem okozott meglepetést (és ez egy jó dolog). A belefeccölt munka azonban nem csak ebben sejlik át, hanem a történetben is: öt játszható szereplő nézőpontjából követhetjük a minden eddiginél szövevényesebb történetet, hogy a végén egy jól irányzott dramaturgiai húzással összeérjenek a szálak. Ráadásul minden szereplő stílusa teljesen más, az egész játék annyira változatos, hogy csak kapkodja a fejét az, aki csak a fősztorira koncentrál. Minden szereplő szála egy-egy teljes értékű játékot fed le, az is 40-50 óráig tart, ha csak végigrohanunk a játékon, ha pedig megadjuk a módját, akkor simán ellehetünk vele 100 órán át is úgy – és itt a lényeg –, hogy egy percig sem unatkozunk. Az öt szereplő nem csak öt történetet jelent, hanem öt nagyon különböző helyszínt is. Mindegyiket Japán egy-egy valós városáról modellezték, méghozzá olyan részletességgel, hogy valódi turistának érezhetjük magunkat Japánban – igaz, nem jó ötlet ezzel a játékkal megspórolni a repülőjegyet. Spoilerezni igazán nem szeretnénk, ezért csak megemlítjük, hogy az egyik karakterrel vadászni indulunk, ebből egy hosszas küldetéssorozat alakul, az ilyesmi pedig minden open world videojáték átka a Far Crytól a GTA-ig. Itt azonban nagyon ügyesen megoldották, az állandóan változó időjárásnak és a nagyszerű irányításnak hála határozottan izgalmas az egész. A legnagyobb meglepetés mégsem ez, hanem az, hogy mennyire élveztük Haruka történetszálát. A korábbi epizódokból megismert kislány itt már kamasz, és az az álma, hogy popsztár legyen. Utcai verekedés és fegyverrel való fenyegetőzés helyett tehát táncos-éneklős minijátékok sorozata az övé, egy sor különösen bizarr epizódban pedig a sorban álló rajongókat kell elbűvölni egy asztal mögött úgy, hogy egyikükre sem szabad túl sok időt pazarolni, különben jön a biztonsági őr. Hátborzongató, vicces és nagyon-nagyon szórakoztató az egész. A főszereplő – ha van ilyen – természetesen a korábbi játékok hőse, Kazuma, aki ezúttal taxisofőrként próbál érvényesülni, persze nem sokáig: hamar bekopogtat bűnöző múltja. Egyébként is ez a Yakuza 5 legnagyobb erőssége: ahogy halad a sztori, egyre több lehetőségünk nyílik mindenféle tét nélkül, a történettől szinte függetlenül átélni a szereplők mindennapi küzdelmeit. Autóversenyzés, taxizás, a saját celeb mivoltunk menedzselése, vadászat – mind jól eltalált és izgalmas játékmód, még úgy is, hogy a történetre csak minimális hatással van. Megszeretjük a szereplőket, kötődni kezdünk hozzájuk és a végefőcím után sem felejtjük el őket – hány játék mondhatja ezt el magáról az utóbbi tíz évből? Ahogy a fentiekből is kiderül: a Yakuza 5 furcsa játék – többnyire a szó lehető legjobb értelmében. Ezzel együtt ez az epizód is megöregedett, és nem mindig jól, ezen pedig a remaster sem segít. Türelem és kitartás kell hozzá, például az esetenként 20 perces (!) átvezető animációk miatt, amelyek ne is akarjunk átugrani, különben mindenről lemaradunk. Grafikailag sincs a helyzet magaslatán ez a Yakuza, ezt persze nem szép dolog egy nyolcéves játék orra alá dörgölni, de a helyzet az, hogy 2012-sem volt a helyzet magaslatán. A karakterek mozgása az utcán furcsa, merev, a dialógusok pedig kifejezetten lehangolóak. Hatalmas a kontraszt az open world pillanatok és az átvezető animációk közt: ekkor a szereplők megtelnek élettel, mozgásuk, mimikájuk teljesen hiteles (úgy, hogy szerencsére sosem akar fotorealisztikus lenni), a színészi játék pedig tényleg olyan, mintha egy nagyon jól sikerült sorozatot néznénk. Szándékosan hagytuk a végére a harcrendszert, amely a sorozat eddigi legjobbja és legvéresebbje. Még mindig kissé repetitív és primitív az egész (főleg mai szemmel, az Arkham-játékok és a PS4-exkluzív Pókember után), de az újrafazonírozott animációknak és különleges képességeknek hála minden ütésnek és rúgásnak súlya van, a „kivégzések” pedig annyira lendületes vágás és az érzékletes hangeffetek miatt annyira durvák, hogy a zsigereinkben érezzük a repedő csontokat és az egyéb traumákat. Az utcai verekedések ezúttal nem elhúzódó, kellemetlen és amúgy jelentéktelen tevékenységek, hanem, ha ügyes az ember, másodpercek alatt eldőlő, izgalmas küzdelmek sorozata. Nem való mindenkinek a Yakuza-sorozat, de most, hogy megjelent három korábbi rész is remasterelve, tényleg csak azt tudjuk mondani, hogy, ha gamer vagy, ne halj meg úgy, hogy nem adtál nekik egy esélyt. Pár gombnyomással beszerezheted őket egészen olcsón, úgyhogy tényleg nincs több mentséged.