Nyíltság és türelem kell a Wallace és Gromit alkotóinak első videojátékához, de ha megtiszteled vele őket, maximálisan meghálálják. A festményszerű 11-11: Memories Retold igazi csiszolatlan gyémánt. Bemutatók tucatjai ömlenek a Youtube-ról havonta. Leleplező kis videók, elképesztő színvonalon renderelt cinematic trailerek, játékmenet-bemutató kisfilmek, hangos, bombasztikus, puskaropogásra és robbanások hangjára vágott, vagy éppen hogy rejtélyes, éppen csak a lényeget nem mutató mozgóképes kontent minden mennyiségben, így, a karácsony közeledtével különösen sűrűn. Nem hogy lépést nem tudunk tartani, de néha úgy érezzük, kiégünk, annyi mindent akarnak ránk tukmálni az egymással versengő játékfejlesztők, kiadók, akik mind azt ígérik: az ő címük lesz az, amiről egy gamer sem maradhat le, a next big thing, amiről mindenki beszél majd. És akkor megjelent a 11-11: Memories Retold című játék trailere, amit olyan érzés volt megnézni, mint bekapni egy falat kenyeret egy nagyon-nagyon hosszú éhezés után: végre! Szóval tényleg elhittük, amit a fejlesztők ígértek: hogy egy különleges eljárásnak hála ennek a játéknak minden képkockája olyan lesz, mint egy impresszionista festmény. Ám nem csak ezért véstük be a todo-listánkba a Memories beszerzését, hanem azért is, mert a játék fölött a Digixart Entertainment mellett a Wallace és Gromit-sorozat (meg még egy csomó szuper gyurma alapú animációs film) készítői, az Aardman Animations bábáskodott, akik nem csak a videojáték-iparba kóstoltak bele ezzel életükben először, hanem a sötét és komor témákba és hangulatokba is, amelyekben az első világháború bővelkedett. Az az első világháború, amely amúgy méltatlanul elhanyagolt terep a videojátékokban, legutóbb a jól sikerült Battlefield 1 mesélte el meglepően pátoszmentesen és érzelmesen a legdurvább ütközeteket (hogy aztán a többjátékos módban szabadon őrjönghessünk a szokásos logikátlan, örvénylő káoszban), előtte pedig a Valiant Hearts című cuki, rajzfilmszerű, ám a felszín alatt nagyon is komoly és komor mese szólt a Nagy Háborúról, amiről akkor úgy gondolták, minden további háborúnak véget vet. (Spoiler alert: nem vetett véget.)

Uncanny valley

Egyébként sok hasonlóság akad a Valiant Hearts és a Memories Retold között: mindkettő meseszerű, de nagyon is realista alapokon nyugvó eszközökkel mesél, a történet pedig több szálon fut. Az Aardman játéka (illetve nem is tudjuk, minek nevezzük, de erről később) persze ambiciózusabb, hiszen ismeretlen terepen jár: készült már festményszerű videojáték, de olyan, amelyik az első pillanattól az utolsóig ilyen elszántan szeretne hasonlítani a valódi festmények látványvilágára, még biztosan nem. A kérdés, sikerül-e: az azért a biztató előzetesek ellenére is világos volt, hogy nem egy nagy költségvetésű, több száz ember által évekig fejlesztett stúdiócímmel lesz dolgunk, inkább egy formai kísérletről komoly művészi ambíciókkal. A válasz szokás szerint nem egyszerű, de abban azért megegyezhetünk, hogy inkább sikerült, mint nem, bizonyos szempontból pedig ezerszer jobban, mint amire számíthattunk. Essünk túl a hervasztó részen. Ha megfosztjuk az ecsettel felvitt olajrétegtől, a 11-11: Memories Retold egy egyszerű, harmadik nézetes, lineáris kalandjáték, két főszereplővel, akiknek nézőpontja fejezetenként változik, egy ponton túl pedig mi válthatunk köztük bármikor, hogy együtt oldják meg a háborús környezetbe oltott feladványokat. Ezek a feladványok egyszerűek, csak egy megoldásuk van, nem dolgoztatják meg különösebben sem az ember agyát, sem a reflexeit. Az animáció sablonos, egyszerű, itt-ott bugos, szóval, ha nem lenne festményszerű, szügyig gázolnánk az uncanny valley-ben. Akcióról szó sincs, nincs lövöldözés, harc, lopakodás is alig. Most pedig beszéljünk arról, mi ez a festménymizéria, és aztán arról, hogy miért kötelező mégis végigjátszanod a Memories Retoldot.

Új szabályok

Hogyan és miért akarná szimulálni egy játék, hogy úgy néz ki, mint egy festmény? Ráadásul nem is akármilyen, hanem az első világháború idején egyébként is aktuális impresszionista stílusú: lazán, nagy lendülettel felhelyezett ecsetvonások, amelyek legalább annyit megmutatnak a képből, mint amennyit elfednek. A jeleneteket – a környezetet, az arcokat, a tárgyakat – inkább sejteti, mint konkrétan ábrázolja a Memories Retold, amely szerencsére nem egyszerű, festményt imitáló textúrákat vagy a képre utólag ráhúzott szűrőt használ: az ecsetvonások furcsa, de hatásos részecskerendszerként burjánzanak mindenen, amit éppen megjelenít az ezért felelős engine. Az összhatás néhol kicsit furcsa, itt-ott kilóg a lóláb, ám ha egyszer megszokta a szemünk (és a központi idegrendszerünk) az új szabályokat (tehát azt, hogy ne akarjunk mindent látni, és azt, hogy minden izgő-mozgó ecsetvonásokból áll), az élmény felejthetetlen. A Memories Retold képi világa ugyanis éppen abban erős, amiben az impresszionista festészet is az volt: a színekben és a fény és az árnyék játékában. Minden képnek, minden beállításnak mélysége van, az ágyúk narancssárga villogása, a bunkerek résein beszűrődő napfény, a nyugodt pillanatokban az előttünk elterülő óceán szinte könyörög azért, hogy gyönyörködjünk benne; az egyébként nem túl hosszú játékidő harmadát az tette ki, hogy néztem a képernyőt, csak úgy, tét nélkül, ezt pedig még a hatalmas költségvetésű játékoknak sem sikerül. A festményhatás nem olcsó trükk, amivel igyekeznek berántani a játékosokat, hanem komoly szerepe van: a játék a (mérsékelten megbízható) emlékekről szól, amelyek sokkal inkább az érzéseket, a színeket, a körvonalakat őrzik, mint az apró, fotorealisztikus részleteket. Így lesz a Memories Retold jól összerakott videojátékból műalkotás.

Frodó a fronton

A fejlesztők egyébként ügyesen és élelmesen használták ki, hogy a festményeffektnek hála nem kell részletesen kidolgozniuk mindent, érződik, hogy spóroltak a Memories Retold vizuális polírozásán, cserébe arra figyeltek, ami igazán érdekelte őket: a történetre. Azaz arra, hogyan boldogul együtt két nagyon különböző figura: egy éppen hogy felnőtt, botcsinálta, de tehetséges kanadai fotós fiú és egy középkorú német mérnök, aki a fiát keresi. Ha ez nem lenne elég, ők ketten hivatalosan ellenségek, akik összezárva találják magukat a frontvonal borzalmai közepette. A meseszerű narráció ellenére nagyon is felnőtt és összetett történet a Memories-é, amelyben mindenki esendő, senki sem fekete-fehér, nincs egyértelműen jó és rossz szereplő, és főleg: senki sem ártatlan. Még Harry és Kurt sem, annak ellenére, hogy mindketten jó emberek. Naná, hogy a két szerepet olyan színészekre kellett bízniuk, akik mindezt elviszik a hátukon: így csatlakozott a stábhoz Elijah Wood (Gyűrűk ura, bár ezt senkinek sem kell mondanunk) és Sebastian Koch (A mások élete művésze). A 11-11: Memories Retold az a fajta játék, amely bár korántsem tökéletes, és ha az ember a hibákat keresi a kontrollerrel a kezében, hát találhat bőven, de mégis megérdemli a sikert. Mi tényleg drukkolunk neki. Nem csak azért, mert tényleg élveztük, hanem mert érdekes és bátor kísérlet ez, amely, ha bejön, arra bátorítja majd a fejlesztőket, hogy még több pénzből engedjék még inkább szabadjára a fantáziájukat. Nem csak te érdemled meg tehát, hogy megvedd és végigjátszd, hanem ők is – elvégre pont az ilyen csiszolatlan gyémántoktól fejlődik a videojáték nevű művészeti ág. A játékot itt vásárolhatod meg: PC-re; Playstation 4-re; Xbox One-ra.