Bérgyilkolni indultam, helyette megtaláltam életem házát: Hitman 2 teszt

Hatalmas, összetett, izgalmas és szorakoztató a 47-es ügynök új kalandja, amiből kis híján semmit sem láttam, annyira beleszerettem az első epizód helyszínébe. Azért végül sikerült túllendülnöm rajta. Kritika az elmúlt évek legjobb lopakodós játékáról. Hitman 2 teszt minimalista építészettel és kortárs képzőművészettel.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon ritkán vagyok képes izgulni egy videojátékon. Mármint konkrétan izgulni, tudjátok, amikor felmegy a pulzus, kitágulnak a pupillák, az ember önkéntelenül megfeszül és előredől a kanapén, ujjai kifehérednek, úgy szorongatja a kontrollert. Sem a hatalmas robbanások, bombasztikus setpiece jelenetek, sem a drámai (ám kiszámítható) fordulatok, sem a fegyveres-terepmintás macsóskodás nem hoz már lázba, elfáradtam talán, vagy megöregedtem, vagy tényleg az van, hogy régen minden jobb volt. (Hogy érthető legyek: az eredeti, 1996-os Quake közben még nagyon sokat izgultam, a mostani, 2018-as Call of Duty közben egyszer sem. Azóta persze nagyjából ugyanannyi ránc és kiló jött rám, ahány év eltelt, cserébe pont annyival kevesebb a pattanásom.)

A Hitman 2-őt viszont egész egyszerűen végigizgultam. Komolyan, az elejétől a végéig szinte egy perc sem telt el úgy, hogy nem feszültem be, dőltem előre, szorítottam a kontrollert. (Talán csak a játékmenethez képest amúgy teljesen érdektelen történetet taglaló átvezető képsorok alatt volt némi megérdemelt nyugalom.) Hogy miért alakult így, nem tudom, de úgy tűnik, a jól összerakott lopakodós-feladatmegoldós műfaj az utolsó, ami képes zsigeri izgalmat okozni; ilyenek voltak a Thief– és a Dishonored-játékok, vagy a nagyszerű, két dimenziós (!) Mark of the Ninja. Meg persze a lassan húsz éves Hitman-sorozat (izé, franchise, ahogy manapság mondják), amelyen két éve nyomott egy reset gombot (rebootolta, ahogy manapság mondják) a dán IO Interactive, az új, immár sorszám nélküli Hitmant pedig a mai trendeknek megfelelően epizodikus formában tálalták. A Hitman olyan is lett, amilyennek egy viszonylag nagy költségvetésű dán játékot képzelünk: hűvös, gyönyörű, egyszerű, de közben részletgazdag és furcsán vicces.

Az utóbbi nagyon fontos, ha a Hitmanről beszélünk, főhőse, a címbéli bérgyilkos ugyanis egy megtermett, vörös nyakkendős, pengeszájú és szigorú tekinteű kopasz arc, aki, hogy még könnyebben beleolvadjon a környezetébe (haha!), egy bazinagy vonalkód-tetkót visel a tarkóján, amelyet valamiért a sorozat 19 éve alatt képtelen volt eltüntetni, pedig egy profi tetoválóművésznek biztosan lenne ötlete a felülvarrásra. A csak Agent 47 néven futó főhős (főgonosz?) ráadásul totál amnéziás, semmire sem emlékszik a múltjából, az ebből fakadó identitásválságot pedig folyamatos, egy rejtélyes kormányközi szervezet kedvéért abszolvált öldökléssel kompenzálja.

Amit mondani akarok: ha egy fejlesztőcsapat ezt az alapfelállást megpróbálja komolyan venni, azzal egyúttal a játék halálos ítéletét is aláírják. Szerencsére az IO-nak ez eszébe sem jutott: az új Hitman egyszerre ironikus, vicces, úgy, hogy a feladatok, a pályák, a lehetőségek (értsd: a gyilkoláshoz biztosított eszköztár) és a nem-játékos szereplők viselkedése és reakciói nagyon is komolyak és hatalmas kihívást jelentenek még könnyű fokozaton is. A kettő szerencsére nem feszül egymásnak, sőt: remekül kiegészítik egymást, így nem csak a bérgyilkolászás, hanem maga a pályákon flangálás is örömteli, a kiontott vér mennyiségétől függetlenül lelkifurdalás-mentes és ahogy az elején már megállapítottuk: izgalmas.

Miután a 2016-os Hitman mindenkinek nagyon tetszett, a folytatás elkerülhetetlen volt, ahogy az is, hogy ne nagyon változtassanak a már bevált recepten. És el is érkeztünk a Hitman 2-höz, amely pontosan olyan lett, amilyennek vártuk: pont, mint az előző, csak még több, még jobb, még részletesebb, szebb, magabiztosabb és viccesebb. Sokkal inkább Hitman 1,5 (vagy Hitman: második évad) lett, mint igazi folytatás, de nem baj, sőt: ez, még ha biztonsági játék is, a lehető legjobb húzás volt a csapat és a Warner Brothers kiadó részéről. A legnagyobb különbség, hogy ezúttal az egész csomagot megkapjuk egyben, nem kell az újabb epizódokra (értsd: pályákra) heteket-hónapokat várnunk.

Az előző rész izgalmai után természetesen epekedve vártam, hogy belevessem magam a hatalmas, életszerűen viselkedős szereplőkkel és tömegekkel benépesített, csodásan kivitelezebb pályákon való ártatlan csínytevésekbe, amelyek jó esetben a célszemélyek halálával végződnek. Igen ám, csakhogy ahogy kellemes hangú női összekötőm bedobott az első pályára, rögtön ott is ragadtam. Menthetetlenül.

Pedig viszonylag ártalmatlanul kezdődött: egy új-zélandi tengerparton, éjszaka. Ha már itt tartunk: Nézzétek csak ezt a partszakaszt! A szélfútta fövényt! Az apró szemcséjű, gyönyörűen kidolgozott homokot! A felhőket és a holdfényt! Így kell kinéznie egy videojáték-tengerpartnak 2018-ban!

A bajok ott kezdődtek, amikor megláttam a villát. A helyzet ugyais az, hogy mindenem a minimalista, egyenes vonalakkal dolgozó, letisztult skandináv építészet. Sokan nem szeretik, tudom – vannak, akik azt mondják, túl steril, lélektelen, ők azok, akik a régi pesti épületeket bírják a nyikorgó padlókkal, az ötméteres belmagasságokkal, “ezeknek legalább története van”, ilyen szövegekkel jönnek, hát egészségükre! – engem azonban megvett kilóra. Nézzétek már ezt az épületet, az isten szerelmére!

Ahogy megláttam, tudtam, hogy ebben a csupaüveg és -beton csodában akarok élni.

Ha már üveg: nézzétek ezt a tükröződést! Ez ráadásul igazi tükröződés, látszik benne a változó táj (és még mi is), nem az a kamu megoldás, amivel a fejlesztők még ezzelen a high-tech technológiai háttérrel is ki szokták szúrni a szemünket. A három dimenziós kavicsos felület és a fények csak hab a tortán.

Bejutni nem volt nehéz: találtam egy csavarhúzót, rögtön tudtam, hogy csak rövidre kell zárnom a garázsajtó zárját (így is tettem) és voilá! Ezeket a szerencsétleneket már így találtam, esküszöm, nem én voltam! Nem mintha bántam volna: feltételeztem, hogy ezek után nincs itthon senki, én pedig nyugodtan beköltözhetek.

Bejött, én pedig boldogan foglaltam el az új házamat. Csodás, tágas konyha várt, nagyszerű terepe lesz a hedonista házibuliknak!

Tudjuk jól: egy luxusvilla csak annyira jó, amennyire a fürdőszobája. Ez pedig egy nagyszerű fürdőszoba. Kád nincs, de kinek kell, ha ekkora a zuhanyzó?! És nézzétek azd a designer lámpát! Nem való mindenkinek, tudom, de nekem nagyon bejön!

Vannak festmények is, egy csomó festmény! Úgy tűnik, az előző tulaj a hatalmas méretű sötét, baljós, konceptuális kortárs képzőművészetet kedvelte. Hát, én aztán nem tiltakozom! A kanapé mondjuk nem tetszik, azt majd szerintem felrakom a Vaterára.

Ez itt a dolgozószobám. Azt hiszem, semmit sem kell mondanom. (Nézzétek azt a kilátást!)

Na jó, a hálószoba már egy kicsit sok, mintha David Lynch és H. R. Giger közösen tervezték volna. A képet dobom ki először, hát ki akarná, ha ez lenne az első és az utolsó dolog, amit naponta meglát?!

Sajnos azonban az a helyzet, hogy a Hitman 2 villájába legfeljebb beköltözni nehéz, benne maradni nem annyira. Előbb-utóbb muszáj volt megtalálnom a titkos szobát, ami elindította az igazi küldetést: a ház egy pillanat alatt megtelt a főgonosz testőreivel és persze magával a főgonosszal. Nem volt mese, meg kellett szabadulnom mindtől, hogy nyugodtan flangálhassak tovább, ennek azonban az volt a kellemetlen mellékhatása, hogy sikerült a küldetés, azaz nem volt mese: végig kellett játszanom a többi epizódot.

Amelyek mellesleg egytől egyig szuperek: Miami, Mumbai, Románia (!) és a többi pálya pontosan olyan, amilyennek ígérték, annyira összetett, nagy és annyi a lehetőség, hogy szinte könyörögnek azért, hogy kétszer-háromszor is újrajátsszam őket, amit én boldogan meg is tettem, és éreztem, hogy még ezek után is tartogatnak meglepetéseket. Arról nem is beszélve, hogy egy kiegészítő küldetésben még Sean Bean is feltűnik. (Nem fogjátok kitalálni: szokás szerint meghal szegény.) Mindenkinek ajánlom tehát, aki a szavak legszorosabb értelmében tartalmas és izgalmas szórakozásra vágyik: a Hitman 2-nél jobb játékot nem talál.  A csomag ráadásul tartalmazza a teljes első részt (!), tehát egy játék áráért bepótolható az egész. Csak szabadidő, az kell hozzá: ezzel kell fizetnünk a felhőtlen játékélményért.

Most viszont megyek vissza a villámba, na, akkor sziasztok, majd még beszélünk vagy valami!

A Hitman 2-őt itt tudod megvásárolni Playstation 4-re, itt pedig Xbox One-ra!

72560cookie-checkBérgyilkolni indultam, helyette megtaláltam életem házát: Hitman 2 teszt