Csipszet, kólát elő: ha bemászol ebbe a vadászgépbe, 15 óráig biztosan nem jössz ki!

Hatalmas meglepetés az Ace Combat 7: Skies Unknown. Évek óta nem szórakoztunk ilyen jól, az élményt pedig egy repülős játéktól vártuk a legkevésbé. Teszt.

Szerencsére tudunk beszélni az Ace Combat 7-ről anélkül, hogy beszélnénk a sorozat korábbi részeiről. Nem tudunk azonban beszélni róla anélkül, hogy ne beszélnénk előtte Michael Bayről. A világ legamerikaibb rendezőjének filmjeit kényelmés és kifizetődő megvetni és letudni annyival, hogy bugyuta, igazi karakterek, a hiteles érzelmek és a valódi dráma helyett a nézőt akcióorgiával a székbe szegező, kiszámítható mozik ezek, komoly embernek nincs keresnivalója az Armageddon, a Fegyencjárat meg a Transformers közelében! A helyzet azonban az, hogy Michael Bay minden tiszteletet megérdemel, függetlenül attól, hogy eltartott kisujjal szemléljük-e munkásságát, vagy habzó (és popcornnal teli) szájjal vetjük bele magunkat a primitív, de intenzív szórakoztatásba, amit a veterán akciórendező kínál. Mi természetesebben ez utóbbit javasoljuk.

Michael Bay ugyanis pontosan tudja, mitől működik egy film, akkor is, ha az alapötlet, majd maga a sztori is úgy baromság, ahogy van. Gyors, hatékony expozícióval él, a szerethető szereplőket képes egy-két gesztussal és mondattal bemutatni, megadja a lendületet, a motivációt, nem rabol el a nézőtől egy percet sem, hogy rátérjen a lényegre: a száguldásra, az ütközésekre, az egy másodpercnél elvágott bombakábelekre és persze a minden lehetséges helyzetben bevetett, lassítva, több szögből mutatott robbanásokra. Nem csoda, hogy Bay a kilencvenes években volt csúcsformában: akkoriban a világ és vele együtt a filmek is sokkal egyszerűbbek voltak, a néző pedig könnyebben felfüggesztette a kétkedését és elfogadta, hogy Bruce Willis a két kezével robbantja fel az aszteroidát az utolsó pillanatban (én legalábbis még moziban láttam az Armageddont és egy olyan hangot sem hallottam a nézőtéren, hogy “ne már, ilyen nincs is!”), hogy Nicholas Cage átizzadt atlétájáról ne is beszéljünk.

Michael Bay mellé nyilván idekívánkozik szegény Tony Scott neve is, már csak a Top Gun okán is, és akkor most végre rá is térhetünk az Ace Combat 7-re.

Akinek ugyanis a fentiek egy kicsit is jól hangzanak, esetleg bizsergető nosztalgiát érez már csak a filmcímek említésére is, az tartozik magának annyival, hogy megveszi az Ace Combat 7-et és elkezd vele játszani. Ennél többet nem is kérünk, nincs is rá szükség: ha elkezdesz vele játszani, akkor már végig is játszod, ez hétszentség. Akkor is, ha nem szereted a repülőszimulátorokat, vagy még sosem játszottál ilyesmivel (megértenénk, ritka madár ez manapság), esetleg egyáltalán nem érdekel a téma. Az Ace Combat 7 ugyanis nem is igazi szimulátor, hanem egy csodásan összerakott, látványos, izgalmas és – bármilyen meglepő – sodró történettel ellátott hősies akciójáték, ami pont annyira szól a repülőkról, mint a Szelíd motorosok a motorokról: vannak benne, de tökre nem ez a lényeg!

Az Ace Combat-sorozat történelmi tettet hajtott végre a videojáték-piacon. Képes volt a kilencvenes évek közepén konzolos hardverre ültetni és kontrollerre optimalizálni a repülés élményét, amely egészen addig a pc gamer master race kiváltsága volt. Addig konzolon legfeljebb Star Fox adta meg ezt az élményt. Ha már itt tartunk, a Nintendo játéka sokkal közelebb áll az Ace Combathez, mint bármelyik “komoly” pc-s szimulátor, a japánok repülős sorozata ugyanis hiába vonultat fel valódi gépeket (és olyan kitalált, kísérleti modelleket, amelyek akár valódiak is lehetnének), meg sem próbál realisztikus lenni, illetve csak úgy, hogy a játékélmény attól izgalmasabb legyen és ne bonyolultabb. Mondunk pár példát:

  • A gépágyú sosem fogy ki és sosem melegszik fel;
  • Ha a földbe vagy a tengerbe a zuhanunk, a gépünk némi sérüléssel ugyan, de egyszerűen visszapattan
  • Végtelen üzemanyagunk van;
  • A felszállás és a landolás pofonegyszerű, a játék konkrétan a megfelelő helyzetbe állít előtte, nem is értjük, miért hagyták ezeket benne.

Ami viszont van:

  • Elképesztően látványos és a játékmenetre komoly hatással bíró felhők és időjárás-effektek;
  • Pofonegyszerű, “intuitív, illetve, ha kihívásra vágyunk, “profi” (de még mindig nagyon egyszerű) irányítási mód;
  • Repülős játékban szinte példátlanul részletes domborzat és épületek;
  • Feltűnően ügyes gépi ellenfelek.

Az Ace Combat azóta is a látványos és szórakoztató arcade repülős játékok ősatyja, ráadásul epizódról epizódra egyre szebb lett (még az eredeti Playstationön is), a harmadik rész környékén egészen komoly történetet kapott, és még a negyedik-ötödik rész is all-time klasszikus lett. A hatodik részt is szerették a játékosok, az azóta eltelt évtizedben azonban megtört a kreativitás, a japán fejlesztők csak úgy ontották magukból a lélektelen és fantáziátlan rebootokat, spin-offokat, folytatásokat. A biztató bemutató videók ellenére komoly volt a veszély tehát, hogy a hetedik epizód is megy a levesbe.

Az eddigiekből kiderült, hogy nem ment, sőt: úgy tért vissza a gyökerekhez, hogy közben ízig-vérig 2019-es játék lett. A történet még mindig a korábban megismert alternatív univerzumban játszódik, ahol a Földet egy nagy kontinens, az Usea teríti be, itt próbálja őrizni a törékeny béként a két föderáció: az Osea és az Eusea. (Tudom, nem segítenek a hasonló nevek.) Elsőre kissé túlzsúfoltnak tűnik az egész, főleg, hogy a játék folyamatosan váltogatja a nézőpontokat és vele a történetszálat (úgy, hogy a játékos végig Trigger, a békefenntartó erők szótlan pilótája bőrében marad), de egy-két küldetés után mindenki képbe kerül, onnantól pedig nem csak szükséges töltelék a történet, hanem egészen komoly motiváló erő. A nagyon japános melodráma és a sok-sok pátoszos Fontos, Komoly Mondat közepette ugyanis olyanra képes, amire kevés játék: eléri, hogy izguljunk a szereplőkért. Például azért, mert semmi sem fekete-fehér: minden oldalnak megvannak az aljas húzásai, bűnei, túlélői és hősei. A maga fontoskodó emelkedettségében (nem szándékos szóvicc!) is meglepően jól működik az egész; nem véletlenül jöttünk Michael Bay-jel a cikk elején.

A meglepő különben is a legfontosabb jelző az egész játékra. Hiszen míg papíron pont azt nyújtja, amit a sorozatot egy kicsit is ismerők várnak tőle, olyan műgonddal és odafigyeléssel pakolták össze a játékmenetet, a grafikát, a zenét, a történetet és az egyes küldetések íveit, hogy maga az élmény nem csak szórakoztató, de van olyan mély és addiktív, hogy tényleg nehéz abbahagyni. És ha sikerül is – mert például hajnali három óra van és másnap, izé, aznap fél nyolckor kell kelni -, alig várja az ember, na jó: alig várom, hogy folytassam. Ezt pedig tényleg nem vártam egy repülős-lövöldözős játéktól.

Az Ace Combat 7 ráadásul nem lövi el a trükkjeit az első egy-két órában. Annyira nem, hogy a játék eleje a legunalmasabb rész (egyáltalán nem unalmas, hanem a többihez képest a legunalmasabb!), az eleve magasra pakolt lécet utána csak egyre feljebb tolja, minden egyes küldetés tartogat valamit, amivel még a veterán rajongókat is meglepik. Elég hozzá annyi, hogy például rég izgultam ennyit lopakodós, radarok és fényszórók közt osonós küldetésen, ami tényleg váratlan, tekintve, hogy egy repülőben ültem közben.

Az Ace Combat 7 egyetlen gyenge pontja a felbontás. Az alapkonzolokon bőven Full HD alatt fut a játék (Xbox One-on konkrétan 720p-n, a látvány ennek megfelelően lehangoló), az pedig külön szomorú, hogy hiába célozza be a 60 fps-et, a teljesítmény össze-vissza inog, a mozgalmas csaták közben 30-40 közt (Playstation 4-en inkább 40-50 közt). A felturbózott konzolokon kicsit jobb a helyzet: stabil 1080p-s felbontást és majdnem stabil 60 fps-t kapunk, igaz, HDR-színeknek nyoma sincs, pedig a sötétkék ég és a csodásan kidolgozott felhők szinte könyörögnek érte. Fantasztikus viszont a PSVR-kényeztetés: három, az alaptörténettől független, a régi epizódokra visszakacsintó küldetést kapunk a VR-sisakhoz. Rövidek, szemet és gyomrot próbálóak (ez a műfaj sajátossága, a VR-optimalizáció egyébként példás), azaz főleg arra jók, hogy utána azt kívánjuk: bár az egész játékot végigtolhatnánk így, de ne legyünk telhetetlenek!

Már csak azért se, mert az Ace Combat 7 tényleg nagyszerű játék, az elejétől a végéig feszült, érdekes és jó értelemben véve érzelmes, és szerencsére nem kell hozzá repülős múlt: szimpla akciójáték ez, nem igazi szimulátor. De ez egy cseppet sem baj, az Armageddont sem azért néztük meg, hogy megtanuljunk olajat fúrni, és a Fegyencjárattal sem kerültünk közelebb a börtönök szociális dinamikájának megértéséhez.

“Az év játéka”-díjat valószínűleg sehol sem hozza majd el az Ace Combat 7, de csak azért, mert “az év játéka”-díjaknak és a tizenöt-húsz órás, felhőtlen (ez sem direkt volt!) és üresjáratok nélküli szórakozásnak bizony egyre kevesebb közük van egymáshoz.

Az Ace Combat 7: Skies Unknown című játékot itt tudod megvásárolni PS4-re, Xbox One-ra és pc-re.

77140cookie-checkCsipszet, kólát elő: ha bemászol ebbe a vadászgépbe, 15 óráig biztosan nem jössz ki!