A Ubisoft tökéletesítette az Originsben látott formulát, az ókori Hellászban játszódó Odyssey pedig a leghangulatosabb Assassin’s Creed epizód lett.

A francia kiadó már az Assassin’s Creed: Originssznél se titkolta, hogy a párhuzamosan fejlesztett Odyssey szerepe nem más, mint befejezni azt az átalakulást, amit Bayek, Egyiptomban játszódó kalandja elkezdett. Az előző rész pozitív fogadtatása után egyértelművé vált a folytatás létjogosultsága, így a készítők csupán egyetlen bő évet kaptak a legújabb epizód összehegesztésére. Az Origins játékmenetén tisztán látszódott, hogy a fejlesztők egy jól megkomponált akció-szerepjáték irányába szeretnének elmenni, és bizony ezt a transzformációt a változatlan alapokra épülő Odyssey sikerrel teljesítette.

Az új helyszínt a mítoszok és legendák szülőföldje, Hellász adja, főszereplőnkkel pedig a Peloponészoszi (i.e. 431-től 404-ig tartó) háború kitörésének első évébe csöppenünk bele. A szűk harminc esztendőt felölelő, a Háborúnak is titulált csörtében Athén és Spárta, valamint szövetséges (Déloszi és Peloponészoszi Szövetség) városállamai feszültek egymásnak. A casus belli Spárta részéről több főbb pontra vezethető vissza, de a legfajsúlyosabb Athén egyre rohamos tempóban növekvő hatalmának, és az ezzel járó hegemóniájának megakasztása volt. Zárásként (és tényleg befejeztem a történelemórát) érdekesség, hogy Spárta végül győztesként jött ki a konfliktusból, viszont a töri kedvelők már biztosan sejtik, hogy jön egy „de” szócska, mert nem meglepő módon Spárta szintén Athén hibájába esett. Elkezdtek ugyanis pénzügyi hozzájárulásokat szedni a szövetség tagállamaitól, a felháborodott ex-partnerek érthető módon nem sokat időztek, újabb tusa vette kezdetét. A végső csapást a leuktrai csatában Théba mérte rájuk, ezzel a vereséggel pedig végérvényesen elkezdődött a liga szétesése, majd felbomlása.

Ahogyan az egyiptomi, úgy a görög körítést is lebilincselően sikerült megalkotnia a kanadai divíziónak! A számtalan szigetből álló táj ragyogó látványa, a kristálytiszta Jón és Égei-tenger élővilága, vagy a híresebb épületek (Parthenón, Dionüszosz Színháza, a Rodoszi kolosszus, vagy Odüsszeusz palotájának) valósághű lemodellezése mind-mind szívet melengetően fog hatni az ókori kultúra rajongóinak számára. Bizony, Homérosz eposzából ismert és magát a trójai háborút megnyerő ravasz hős otthonát szintén meglátogathatjuk, hiszen a játék története Ithaka közelében, egészen pontosan Kefalóniá szigetén veszi kezdetét. A szoftver grafikája minden kétséget kizáróan gyönyörű lett, ellentétben a képfrissítés stabilitásával, amire sajnos nem aggathatunk túl sok pozitív jelzőt. Jómagam egy sima Xbox One konzolon teszteltem, de értesüléseim szerint a legjobb PlayStation 4 masinán is súlyos fps ingadozásokat lehet tapasztalni. Ezt a hibát tudjuk be a srácok szűkös időkeretének, mindenesetre reméljük, hogy néhány frissítéssel mindezt orvosolni fogják.

Hősünkkel mondhatni in medias res csobbanunk a cselekmény tengerébe, az első dialógusok és banditák leverése után egy jó pár órás prológus fogja kezdetét venni, ami megtanítja nekünk a mechanikák alapjait. Szerencsére karakterünk kilétéről se felejtkeztek el a forgatókönyvírók, akinek előéletét visszaemlékezések formájában fogjuk megismerni, sőt a felvezetés utolsó szakaszában megkapjuk első megbízásunkat. Miután elfogadtuk a feladatot, utunk egészen a háború által sújtott Megarába vezet, ahol a „Wolf of Sparta” névre hallgató katonai vezetőt kell megkeresnünk. A rettenthetetlen harcos személyének kilétét nem árulnám el, legyen elég annyi, hogy egy kimondottan érdekes felütéssel kezdődik az első fejezet, illetve összességében bátran elmondható, hogy egy kellemes tempójú, valamint jól átgondolt sztorival találjuk szembe magunkat. Csupán egyetlen dologba tudok belekötni, ugyanis valamelyest leül a játék első egyharmada, viszont utána megkapunk mindent, ami egy görög drámára jellemző.

Újdonság, hogy a sorozat történelmében először választhatunk két karakter között. Ahogyan Bayek, úgy Kassandra és Alexios szintén szerethető személyiséggel lettek felruházva, sőt (esetemben) Kassandra egy életvidám, – zsoldos hivatásához híven pedig – kimondottan cinikus jellemmel bír. Kétségkívül az Origins egyik legnagyobb erénye a szerepjátékos elemek integrálása volt, ezek természetesen megmaradtak, sőt esetekben további polírozáson estek át. Eszközeink, páncélzataink színezése/szintezése, a The Witcher 3-hoz hasonló küldetésrendszer átültetése, de példának okáért a lootolt holmikkal való adás-vétele vagy a szett-bónuszokkal járó páncélok megszerzése szintén az új irány RPG-vénáit erősítik. Mindennek fejében a görög területek gazdag nyersanyag-lelőhelyeként funkcionálnak; érceket bányászhatunk, fákat vághatunk ki – összegyűjtésükkel pedig fegyvereinket erősíthetjük meg.

A minden eddiginél nagyobb szabadságot és választási lehetőséget kínáló résznek eddig csak a felszínét kapargattuk, főszereplőnk nemének kiválasztásán kívül lényegében minden párbeszéd opció alapú lett, így diskurzusunk függvényében, akár az aktuális küldetés végkimenetelét is befolyásolhatjuk. Ha döntési opciók, akkor meg kell említenünk, hogy a fősodor számos ponton állít válaszút elé, így nem kevesebb, mint kilenc lezárást nyithatunk meg. A főszál során számos párkapcsolatot alakíthatunk ki, a görög kultúrában természetesnek vett homoszexuális irányba minden gond nélkül elmehetünk, viszont túl nagy mélységet azért ne várjunk ettől. Egyébként ez az első olyan Assassin’s Creed fejezet, amiből kimaradnak a címszereplők tagjai, ugyanis a Testvériség, Bayekkal együtt még gondolatban se voltak, amikor az Odyssey mitológiai vonásokkal átitatott cselekménye bő négyszáz évvel az Origins előtt kezdetét vette.

Az Odyssey egyik legérdekesebb újdonsága az „Exploration mode”, ami gyakorlatilag rákényszerít minket az óriási terep felfedezésére, ugyanis ebben a beállításban játszva térképünk csak a kisebb tennivalókat jelzi néhány kérdőjel kíséretében, a küldetéseket (vagy azoknak folytatását) már nem feltétlen. Tehát a soron következő állomás megtalálásának érdekében kénytelenek leszünk a megbízóktól kapott információkra, valamint idegennyelv-tudásunkra hagyatkozni. Természetesen eltévedni ezúttal sem fogunk, sasunkat bármikor irányításunk alá vonhatjuk, Ikaros pedig kiváló segítségként fog szuperálni a környék felderítése és célpontjaink beazonosítása céljából.

Az Orignis se volt tartalmi szűkébe, viszont ennyi tennivalóra álmaimban se számítottam. A hatalmas, régiókra osztott térképen elképesztő mennyiségű feladatunk lesz; számkivetett banditák által uralt területeket szabadíthatunk fel, kincsek után kutatva romokat és barlangokat járhatunk be, tekercseket gyűjtögetünk és tetszés szerint vadon élő állatokra vadászhatunk, miközben tucatnyi mellékszál keresztezi utunkat. Minden nagyobb városban találunk időkorlátos küldetéseket, de hajónk fedélzetén szelve Görögország bámulatos vizeit szintén kaphatunk pár érdekes teljesítésre váró missziót. Visszatértek az előző részben megismert arénák, de a nehezen legyűrhető fejvadászokkal úgyszintén meg fog gyűlni a bajunk.

Bevezetésre került ugyanis a nemezis-rendszer, ami egyfajta lebutított verziója a Shadow of Mordorban látottakéhoz. Ha galád módon elkezdünk gyilkolni vagy a tengeren kalózként háborgatjuk a kereskedelmi bárkákat, akkor egy GTA-hoz hasonló körözési rendszer lép életbe, ahol egyszerre – büntetésünkhöz mérten – több fejvadász eredhet a nyomunkba. A sztori keretein belül valamilyen szinten beleszólhatunk a háború menetébe, az ellenséges nép magas rangú képviselőinek levadászásával és értékes katonai célpontok felgyújtásával folyamatosan gyengíthetjük Athén vagy Spárta táborát, míg végül egy hatalmas csatában megszerezzük az adott terület feletti kontrollt. Ez konkrétan a fenti hajtóvadászat miatt fontos, mivel bizonyos számú baka (vagy civil) leölésével bűntetteinkért villámgyorsan vérdíjat kapunk a fejünkre. Ilyenkor két lehetőség áll előttünk; egyrészt mielőtt megtalálnak, felkereshetjük és megölhetjük a ránk eresztett bérgyilkosokat, vagy a térkép megnyitásával egyszerűen kifizethetjük büntetés összegét.

Minden egyes mithios (zsoldos) külön nevet, arcot, valamint egy rövidebb történetet kapott, teljesítésükért pedig mindig különleges tárgyak üthetik a markunkat. Ha harcba szeretnénk velük bocsátkozni, akkor nem árt felkészülnünk, első körben érdemes elolvasni a róluk szóló leírásokat, ahol többek között erősségeikről-gyengeségeikről informálódhatunk. Minél hamarabb győzzük le az aktuális rosszakarót, annál jobban járunk, hiszen egyáltalán nem jó móka, ha küldetés közben erősítés gyanánt nyakunkba kapjuk őket, ráadásul a sikeres összecsapásokkal lehetőségünk adódik, hogy mi lehessünk Hellász legendás fejvadásza.

Ha ráérősen és mindent felfedezve szeretnénk haladni, akkor készüljünk fel, mert az Odyssey bizony nem egy laza tizenöt órás mese. A világ rengeteg titkot rejt magába, többek között a bérgyilkosokon kívül leszámolhatunk a „Cult of Kosmos” névre hallgató misztikus szektával. Néhány tag valós kiléte igazi csemegeként fog szolgálni, de az így kapott ruha-kollekciók szintúgy megéri velük a vesződést. Nemcsak utalásokkal találkozhatunk, hanem számos mitológiai lénnyel (pl. a Medúzával) is összeakaszthatjuk Alexios sűrű szakállát.

Az előző részhez hasonlóan szinte minden mozdulatunkkal tapasztalatot szerzünk. A szintlépésekért kapott pontokat pedig a három kaszt (bérgyilkos, harcos és vadász) elérhető aktív és passzív képességeire oszthatjuk el. A harc jó pár ponton változott, de a leglényegesebb, hogy Leonidász király törött lándzsája már-már emberfeletti képességgel ruház fel bennünket. Pajzzsal sajnos nem rendelkezhetünk, de ellenségeinket könnyű szerrel megfoszthatjuk tőle, hiszen a legendás spártai dárdája könnyűszerrel áthatol rajtuk. Bár az Originsben bevezetett pajzsnak búcsút kellett mondanunk, ezúttal kitéréseink és kontratámadásaink kapják a főszerepet, ügyes használatukkal pedig a megnyitott aktív képességeinket tölthetjük.

Adta magát, hogy a 300 című filmből ismert talpalás is a repertoár részéve kellett, hogy váljon. A harc során maximum négy közelharcit és négy távolságit használhatunk, amik a fent említett módon újratöltési időhöz kötöttek. Látványos és a végigjátszás egy adott pontjáig élvezetes a dárdával, törőkkel, kardokkal, buzogányokkal való hadakozás, viszont egy idő után azon kaptam magam, hogy unatkozom. A játékot normál fokozaton játszva már az erősebb egységek is relatíve sok élettel rendelkeznek, így a hárításokra-kitérésekre kiélezett harcosom sajnos picit egyhangú lett. A francia kollégák valószínű nem véletlenül tettek bele ennyi megszerezhető képességet, illetve a néhány igencsak meglepő megoldás dettó feldobja a játékmenet, ilyen például, hogy az éppen kilőni készülő nyílvesszőnket bármikor meggyújthatjuk a legközelebbi fáklya segítségével.

Mivel az Odyssey játszótere nagyrészt szigetekből áll, így evidens, hogy a hajózás sokkal nagyobb szerepet kapott, a Black Flag óta tökéletesre csiszolt elem ráadásul tökéletesen illeszkedik a játékmenetbe. Az Adestria fedélzetéről nyílzáporral, dárdákkal vívhatjuk meg tengeri csatáinkat, az így meggyengült hajókat felnyársalhatjuk, vagy kedvünk szerint megcsáklyázhatjuk. Megfelelő mennyiségű nyersanyaggal rendelkezve hajónkat bármikor fejleszthetjük, minél magasabb szinten csónakázunk, annál több hadnagyot tudunk toborozni, a maximum négy főt számláló tisztjeink pedig extra képességeket adnak folyamatosan úszó erődünknek és annak legénységének. Szinte bárkit át tudunk állítani az oldalunkra, ehhez csupán egy jól irányzott kábító ütést kell a kiválasztottra mérni.

Hiába a megannyi hasonlóság, az Assassin’s Creed: Odyssey egy kiváló játék lett! Láthatjuk, hogy az alapok megmaradtak, de a régi és az új szerepjátékos mechanikák flottul működnek, a történetvezetés a főszereplővel együtt szintén a helyén van, a tökéletes élmény érdekében pedig már csak azzal a néhány frusztráló technikai bakival kellene valamit kezdhetniük a készítőknek. Összességében a Ubisoft hibátlan döntést hozott a görög körítéssel, ha a kultúra és a mondavilág rajongója vagy, akkor számodra az Odyssey kötelező választás lesz.

Az Assassin’s Creed Odyssey október 5-én PC, Xbox One és PlayStation 4 platformokra jelent meg, mi Xbox One konzolon teszteltük.