Addig jó, amíg a négy fal között csinálják – BÚÉK filmkritika

Egyszerű vígjátékként adják el, de szerencsére átvernek: van itt minden az impotenciától a nem kívánt terhességen és a meztelen szelfiken át a homoszexualitásig. Goda Krisztina érzékenyen nyúlt nagyon kemény témákhoz.

Öregszünk, már rendes titkaink sincsenek – mondja Márk, a macsó fotós a BÚÉK című film elején. Mindenki hazudik – ezt meg Dr. House mondta még jó másfél évtizede. (Bizony, másfél, öregszünk mi is, nem csak a BÚÉK szereplői.) A két mondat csak látszólag mond ellent egymásnak, attól ugyanis, hogy rendes titkaink nincsenek, titkaink még vannak: olyanok, amikkel tönkretesszük magunkat, és, ha kiderülnek, tönkretesszük azokat is, akik elvileg szeretnek minket. Egy “baráti” társaság (az idézőjel jelentőségéért tessék megnézni a filmet) elébe megy a helyzetnek és egy diszkrétnek és némi haveri szívatástól eltekintve illedelmesnek induló szilveszteri vacsorán az egyikük unszolására kiteszik a telefonjaikat az asztalra. A szabály: akit hívnak, kihangosítva felveszi, aki sms-t kap, megmutatja. Akkor is, ha titokban szerelmes abba, aki ott ül mellette, és ez így bármikor kiderülhet, akkor is, ha az apja hívja, hogy ad neki pénzt plasztikai műtétre, akkor is, ha a szeretőjétől kap meztelen szelfit és akkor is, ha a kedvese üzen neki. Akkor is, ha a kedvese vele azonos nemű.

Ahogy sejteni lehet, az izgalmas, de ártalmatlannak induló játékból hatalmas feszkó kerekedik. Írnánk, hogy borul a bili, de nem egy bili borul, hanem nagyon sok, és egyik durvább, mint a másik. Az ország talán legügyesebb filmrendező-iparosa, Goda Krisztina a szokásos figyelemmel és empátiával nyúlt 2018-ban, Magyarországon kemény tabunak számító témákhoz, az eredmény pedig egy a kelleténél egy kicsit kedvesebb és biztonságosabb, de így is okos és üdítő film. Már csak azért is üdítő, mert sokkal, de sokkal rosszabbra számítottunk.

Először is: a BÚÉK (amely nem összekeverendő a pár éve nagy sikerrel bemutatott közösségi dokumentumfilmmel) egy egyszerű remake, az eredetihez képest csak egy kicsit megcsavart (és megszelídített) alapfelállással és történettel. Eredetije a Teljesen idegenek című két éve bemutatott olasz film, melynek nagy trükkje az volt, hogy kőkemény, húsba vágó drámát kanyarított a vígjátéki alaphelyzetből és hangvitelből.

A BÚÉK hű, de szerencsére nem jelenetről jelenetre és sorról sorra hű átirat: az alapötlet ugyanaz, a szereplők majdnem ugyanazok, a tanulság egy kicsit pozitívabb, a hazugságok viszont ugyanolyan csúnyák, kiábrándítóak és tegyük hozzá: ismerősek. Még úgy is, hogy a film szereplői budapesti (a történet kilenctizede egy tágas Margit körúti lakásban játszódik), középosztálybeli, értelmiségi, egzisztenciális gondok nélkül élő figurák, azaz magyar mércével mérve nagyon-nagyon gazdag emberek. Így is tudunk azonosulni velük: a sunyítás, a kegyesnek induló, mégis gyilkos hazugságok és az önzés ugyanis pont úgy működik Budán, gazdagéknál, mint bárhol máshol.

Ha remake készül, a legnagyobb kihívás az, hogyan fazonigazítja az eredetit az író és a rendező az adott ország viszonyaihoz. Pláne necces kérdés ez, ha az eredeti a Teljesen idegenek, amelyben előkerül a törékeny macsóságtól a megcsaláson, az impotencián, a tinikori szexen át a homoszexualitásig minden, az adott ország pedig Magyarország, ahol is, hát, diplomatikusan maradjunk annyiban, hogy volna miről beszélni a fenti ügyekben, de nagyon nehéz. Nehéz, ha egy filmes ki is szeretne állni az olyan alapvető, de errefelé, izé, mérsékelten népszerű értékek mellett, mint hogy a melegek (illetve nem-heterók) pontosan olyan (magyar) emberek, mint a heterók, meg azt is szeretné, ha a filmje sikeres, de legalább nullszaldós legyen. Szóval húzhatjuk a szánkat, hogy Goda Krisztina rendező és Divinyi Réka író simán “lekoppintottak” egy olasz filmet (húzzák is sokan), de a vállalkozás akkor is merész volt, a feladat pedig kemény. Főleg, hogy az olasz film óta Magyarországot is végigszántotta a #metoo, de ez csak még aktuálisabbá teszi a BÚÉK-ot.

Másodszor is: az egész film marketingje a bemutatótól a plakáton át a szlogenig (“Az év vége vígjátéka”) arról szólt, hogy ez egy könnyed, egyszerű vígjáték “a Csak szex és más semmi rendezőjétől”. Nézzétek csak meg ezt a trailert!

Szegény Goda Krisztinát ma is a másfél évtizedes (mondom, öregszünk) Csak szex…-szel azonosítják, pedig csinált azóta sok mindent. Hiába, ekkora hőstett volt az, hogy 2005-ben készített egy magyar filmet, ami úgy vígjáték (abban az országban, ahol a vígjáték, abból is a butábbik, az egyetlen elfogadot közönségműfaj), hogy közben egyszerűen csak jó is.

Szóval felkészültünk a legrosszabbra: egy kasztrált, kilúgozott Teljesen idegenekre, amely a hétköznapi, apró, de attól még mocskos hazugságok boncolása helyett a tévedésekből (elcserélt telefonok) és viccesen ciki helyzetekből (a legrosszabb pillanatokban érkező intim sms-ek és az ezek miatti össze-vissza magyarázkodás) hozza ki az összes poént, a néző pedig ott ül majd, és a szekunder szégyenen kívül más nagyon nem marad neki.

Az egész moziteremben hallható, megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztuk, hogy nem volt igazunk.

A bemutató ugyanis a magyar filmtörténelem egyik legnagyobb átverése (szerencsére): a vígjátékból tényleg dráma lesz. A lassú, különösebb izgalmakat nem ígérő első húsz perc után elkezd átsejleni a mocsok, először csak szivárog, aztán csordogál, végül zubog, aki az egyik pillanatban ítélkezik, a következő pillanatban maga is megsemmisül, a tisztesség és az erkölcs ebben a társaságban csak egy béna, átlátszó álca, amelynek pont annyi esélye van, mint a kint szállingózó hónak a nedves budai utcákon.

A macsó, szexista, a menyasszonyát nyers férfierővel irányító fotós, a saját lepedőakrobatikájával kérkedő, valójában a rettegéstől impotens séf, az önelfogadás-szakértő pszichológus, aki mellplasztikát akar, a látszólag józan, valójában tehetetlen, döntésképtelen nőgyógyász, a frusztrált feleség és a kémiatanár, aki mindenkinek hazudik, csak ne kelljen vállalnia a szerelmét: mindenki megkapja a magáét. Úgy, hogy a film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj és egy-egy jól irányzott, szó szerint gyilkos poént még a legnagyobb dráma közepére is képes beszuszakolni. A film legjobbjai ezek a váratlan és nagyon magyar helyzetek, például, amikor az alaptalanul homoszexulitással “vádolt” séf annyira felhúzza magát a többiek korlátoltságán, hogy hirtelen magára vállalja az ügyet, beleáll a melegségbe és LMBTQ-jogi aktivistává változik; vagy amikor a passzív-agresszív, kispolgári buzizás közepette megszólal a Himnusz, a szegény kis trófeamenyasszony pedig, mi mást tehetne, tisztelete jeléül feláll a székből, a szobában pedig végképp megfagy a levegő.

Kőkemény, életmegváltoztató katarzist és az emberi természet feletti kíméletlen ítéletet azért ne várjunk, mégiscsak barátságos közönségfilm ez; ha valaki keményebb cuccra vágyik az egylakásos-kevésszereplős dráma műfajában, javasoljuk a nagyszerű Ernelláék Farkaséknál című Hajdú Szabolcs-dolgozatot. A BÚÉK egy az első képkockától az utolsóig kimatekozott, by-the-book film, sem a rendező, sem az iró nem engedi szabadjára a színészeit, még a hirtelen felindulásból, közterületen abszolvált szex is szemérmes és visszafogott.

Ez persze nem feltétlenül baj, sőt: így lesz a BÚÉK-ból nagyszerű randifilm. Kockázatmentes, de egy csomó mindenről lehet beszélgetni utána. Mégis: míg a film első harmada (tudatosan) kényszeredett, a közepe (meglepően) kemény, a végére a kötelező végjátéki recept miatt kissé művi lesz, kábé, mint a kültéri jelenetekben szállingózó digitális hópelyhek, vagy az, hogy a BÚÉK alternatív univerzumában szilveszter éjjel tök üres a Margit híd. Nagyon szívesen ideírnám azt is, hogy “vagy az, ahogy a szereplők öltözködnek” (milyen egészséges, fiatal férfi képes magától felvenni egy barna garbót kék zakóval?!), de nem írhatom, mert én rendszeresen járok Budán, és a helyzet az, hogy ott tényleg ez megy.

74030cookie-checkAddig jó, amíg a négy fal között csinálják – BÚÉK filmkritika