Call of Duty: Vanguard teszt

Az Call of Duty: Vanguard minden tekintetben az Activision legrosszabb játéka lett, pedig a második világháborús miliő még 2021-ben is egy remek témának bizonyul.

Tisztán látszik, hogy a tavalyelőtt megjelenő Call of Duty: Modern Warfare, majd a később debütáló Warzone elképesztő sikerei alapjaiban változtatta meg az Activision stratégiáját. Már a Black Ops – Cold War esetében is feltűnő volt, hogy sok változáson esik át a nagysikerű széria, viszont a kiadó mérhetetlen mohósága még nem volt olyan szinten észrevehető (hála a szuper hidegháborús hangulatnak és az újszerű történetvezetésnek). Az új, nem sok jóval kecsegtető irány a Vanguard esetében már tagadhatatlan. Persze mindez nem meglepő, látva a szeptemberben futott multiplayer béta minőségét és a rengeteg szállingózó pletykákat a projekt gyatra állapotáról. Sajnos az a helyzet, hogy ezek a híresztelések igaznak bizonyulnak, ráadásul a két hónapja megtapasztalt többjátékos móka óta szinte semmit sem javult a Vanguard állapota, valóban egy félkész játékról van szó, amivel még rengeteg teendője lesz a Sledgehammer Games srácainak.

A történet 1945 áprilisában veszi kezdetét, amikor egy különleges katonákból álló elit alakulat tagjaként éppen egy Hamburgba tartó vonaton tartózkodunk. Az osztag célja, hogy kinyomozza a nácik titkos, Project Phoenix névre keresztelt programját, de a hétpecsétes küldetés kudarcba fullad, amikor elfogják a csapatot és a tagjait az éppen ostrom alatt álló Berlinbe szállítják. A börtönben Hermann Freisinger SS-parancsnok és asszisztense Jannick Richter (Dominic Monaghan) próbálja mindenáron megtörni a fogva tartottakat. A gárda hat tagját közben a számos visszaemlékezésekből fogjuk jobban megismerni, vagy legalábbis ezzel próbálkoztak a forgatókönyvírók. A nagyrészt visszatekintésekből álló Vanguard cselekménye összességében nem lenne rossz, de az öt-hat órás játékidő alatt képtelenség kibontani az egyes tagok motivációját, arról már nem beszélve, hogy valamelyiket is megkedveltesse velünk a forgatókönyv. Ebből adódóan pedig a főszál csapong jelen és múlt között (előbbi gyakorlatilag az utolsó fél órát leszámítva egy helyben toporog), de legalább megjárjuk a híres hadszínterek (pl. Stalingrad, El-Alamein, Midway) nagyját, amik néhány hatásos jeleneten kívül nem igazán nyújtanak emlékezetes pillanatokat.

Nem mondom, hogy a Call of Duty történetei rengeteg mélyenszántó gondolatot próbáltak közvetíteni a célközönségnek, de összehasonlítva a nemrég megjelent Modern Warfare sztorijával nos, zongorázni lehet a különbséget a pályák, a szituációk meg úgy az egész kivitelezést tekintve. Hiába a picit Becstelen Brigantikra hajazó premissza, a szakaszparancsnok Arthur Kingsley és a többi valós történelmi személyről mintázott szereplők egyszerűen semmiféle mélységet nem kapnak. Jóllehet a Sledgehammer trilógiát szán a csapat történetének, ha pedig így nézzük, akkor felvezetésnek egyáltalán nem vészes a Vanguard narratívája, de hát ilyen nyilatkozat nem igazán hagyta el a fejlesztő-kiadó száját. Nagy kár érte, hiszen hiába érezzük lerágott csontnak a második világégés borzalmait, az egyetemes történelem legsötétebb éveiből mindig lehet újat tanulni, vagy éppen újat tanítani a nagyérdemű számára – a Vanguardnak ez most nem sikerült.

Persze tudjuk jól, egy valamire való Call of Duty-epizódot az online móka során ítélünk meg, viszont az idei etap ebben sem képes kiemelkedni. Bármely részét nézzük, gyakorlatilag nulla újítást nyújt a multiplayer, ha pedig megpróbál valami „újszerűt” a játékmenetbe csempészni, az is inkább hat erőltetettnek, mintsem kreatív ötletnek. A bétában tapasztalt hibák nagy része szinte teljesen megmaradt az éles verzióra, tehát például a léptek hangját ugyanúgy össze-vissza fogjuk hallani, aminek következében lövésünk se lesz (haha) honnan fognak minket lekapni. A helyzetet tetézi a természetesen elmaradhatatlan Dead Silence vagy a Ninja perk, a Forward Intelről már nem is beszélve, ami konkrétan megmutatja az újjáéledő ellenfelek pozícióját – mindezt egy online játékmódban vezette be a stúdió, ami teljesen nonszensz.

Annak érdekében, hogy ne csak szidjam a Sledgehammer alkotását, essen szó a Champion Hillről, ami legalább tartogat néhány pozitívumot. Ez gyakorlatilag a Gunfight átdolgozott változata, ami kettő a kettő vagy három a három elleni küzdelmeket ígér, ami gyakorlatilag fel lett dobva a Counter Strike-ból ismert meccsek közötti bevásárlás alapú megoldással. Minden fordulóban tizenkét élettel indulnak a csapatok, extra életet pedig csak egy adott lejátszott meccs után tudunk venni – nyilván az győz, amelyik csapatnak több élete maradt. Talán ennél a játékmódnál a legjobb a pályatervezés, ráadásul a mechanika alapjai miatt lényegében sose fogunk két egyforma meccset lejátszani; néha a türelmes, kivárós taktika lesz a megoldás, máskor az adrenalin fűtötte akció lesz a nyerő.

Mindezt pedig az előző bekezdésben is említett, remekül átgondolt és megtervezett pályák a felelősek. Az összesen 16 térképpel operáló online mód egy része a kampányból lett átemelve, de a készítők végre bevállalták a nagyobb és sokkal nyitottabb helyszíneket. Ebből adódóan horizontálisan is sokkal több helyről állhatunk lesbe (és persze kaphatjuk mi is be a találatokat), ráadásul bizonyos pályaelemek végre rombolhatóak lettek. Nyilvánvalóban ne várjunk Battlefield-szerű pusztítást, a Vanguard esetében leginkább a bedeszkázott elemeket lehet szitává lőni, ami ad valamilyen taktikai mélységet az egyébként borzasztóan pörgős játékmenetnek. Tehát a mechanika ügyes kihasználása kétségkívül megfűszerezi a klasszikus Call of Duty-élményt, de valljuk be őszintén, ez édeskevés az amerikai csapat részéről.

Sajnos minden pozitívumtól függetlenül a Vanguard hemzseg a kisebb-nagyobb hibáktól. Rengeteg összeomlás, képfrissítési gond, főleg a menürendszerben eltünedező karakterek, hiányos animációk, későn betöltődő textúrák hada árnyékolja be az egyébként sem stabil lábakon álló játékélményt. A megújult Gunsmith keretein belül ezentúl tíz különböző kiegészítőt aggathatunk a második világháborús mordályainkra, amiknek nagy része lényegében semmit nem ér, de legalább hosszú órákat kell értük küzdenünk. Hozzá kell tenni, hogy a történet alatt szintén a speckózott csúzlikat találunk majd úton-útfélen, ami engem hosszú percekre képes volt kizökkenteni a hangulatból – nem sűrűn lát az ember dobtáras MP40-et. A helyzetet tetézi a „weapon bloom” nevű mechanika, aminek lényege, hogy a kilőtt golyók nem pontosan ugyanabban a pontban találnak be. Ezzel még nincs semmi gond, hiszen akár reálisnak is tűnhet a jelenség, de nem egy Call of Duty-részben. Hiába a megannyi tartozék a csúzlikra, nem igazán segítenek a pontosabb célzáson, sőt felpattinthatunk olyanokat, amik pont felerősítik a weapon bloom-hatást, így visszakanyarodva a tucatnyi kiegészítőre -, mégis akkor mi értelme van a legtöbbnek?

Talán a látványvilág tekintetében lehet a legkisebb okunk a panaszra. A grafika helyenként gyönyörűen fest, főleg a kampány során csodálatosan duruzsolnak a különböző hangeffektek, az átvezető videók (amik a sztori jó egy óráját minimum kiteszik) pedig egyesen letaglózóan néznek ki.  Ellenben értetlenül állok például a ray tracing hiánya előtt, amikor a tavalyi Cold War kitűnően aknázta ki ezt a technológiát. Jó pont a készítőknek, hogy PlayStation 5 platformon a kampány szépen tartja a 4K felbontás mellett a stabil képfrissítést, továbbá a haptikus visszacsatolást szintén teljesen élvezhetően oldották meg. Nem mondom, simán találunk olyan címeket jelenleg a piacon, ahol az adaptív ravaszok sokkal profibban ki lettek használva, de azért inkorrekt sem szeretnék lenni, hiszen legalább ennél a pontnál nem érezhetjük a világ egyik legnagyobb kiadójának égisze alatt készült játékának félkész állapotát.

Összességében a Call of Duty: Vanguard az eddigi részek legrosszabbul sikerült címe lett, ennek oka pedig egyértelműen az igénytelen, „nem törődöm” hozzáállásban és a végtelen mohóságban keresendő. Egyik fenti hiba sem olyan, amit idővel ne lehetne javítani, de az összecsapott megoldásokkal teli játékmenet, a felszínes cselekmény, a kevés -, de legalább helyenként jól működő – megoldások egyike sem menti meg jelenleg a Sledgehammer csapatának művét. Az Activision pénzéhsége kézzel fogható, hiszen képesek elkérni 24 ezer forintot egy béta fázisban lévő játékra, természetesen mindenféle revízió vagy számonkérés nélkül. Videójáték-ipar, most már nagyon kellenének azok a bizonyos reformok…

A Call of Duty: Vanguardot ide kattintva vásárolhatod meg!

A Call of Duty: Vanguard november 5-én Xbox Series X/S, Xbox One, PlayStation 4, PC és PlayStation 5-re jelent meg, mi az utóbbi platformon teszteltük.

137951cookie-checkCall of Duty: Vanguard teszt