Kérem vissza a pénzem, ez a gép túl jó! – Canon M6 Mark II teszt

Nagyjából tíz éve az életem a fotózás, művelem minden nap, tanulok valami újat minden héten és elkap az alkotói depresszió minden hónapban; aztán összeszedem magam és kezdem előről, vagy hát, ha úgy vesszük: folytatom tovább. Tíz év után még mindig csak a felszínt kapargatom, ez a csodálatos ebben: az ember megtanulja a technikai oldalát, ezzel képes önállóan is szép képeket alkotni, egy idő után pedig megunja a szép képeket, először nézni, aztán csinálni, sőt magát a szépséget is megunja, megy egyre mélyebbre a mocsokba, a káoszba, az abszurdba, míg végül ott találja magát hajléktalanszállókon, nincstelen szegénytelepeken, drogelvonón, kőbányai utcák sarkán. Egyre kevésbé számít a gép, a technika, a lencse, a blende, a megapixel, a sorozatlövés sebessége és a zaj mintázata 3200 ISO fölött; tudja jól, hogy nem ettől lesz élet a képekben, hanem. És akkor eljön az a pillanat, amikor az ember rájön a visszavonhatatlan igazságra: dokumentarista fotós lett, és ez már így is marad; azaz sokkal nagyobb mélységekbe és magasságokba száll majd, mint bármilyen más műfaj művelője (ezzel persze nem beszólni akarok az eksüvő- és rendezvényfotósoknak, respekt oda is), gazdag viszont nem lesz soha.

Ezt csak azért írtam le, mert a MediaMarkt kölcsönadott egy fantasztikus cserélhető objektíves, tükör nélküli gépet azzal, hogy fotósként írjak róla technológiai bemutatót, mutassam be a fícsöröket, a funkciókat, ecseteljem az előnyöket, térjek ki a hiányosságokra, szóval klasszikus teszt legyen, ne annyira személyes. Ez bármilyen más termék esetén természetes lenne, de ha tesztelendő fotómasinát adnak egy fotós kezébe, akkor ezzel az elvárással kicsit bajban lesz. Egy fotósnak a fényképező ugyanis mindig személyes ügy.

Azért persze megteszem, amit tudok, de nehéz elrugaszkodni attól, hogy mennyire kézre álló és könnyed szerkezet a Canon M6 Mark II. Ez csak félig dicséret: az a helyzet ugyanis, hogy egyszerűen túlságosan könnyű, túlságosan egyszerűen és magától értetődően készíti el a képeket. Annyira, hogy ez akár hátrány is lehet, bármilyen furcsán is hangzik. Kifejtem majd, de először lássuk magát a gépet!

Amely szerencsére gyönyörű: elegáns, de nem hivalkodó, egyszerű, funkcionális és semmilyen erőltetett retroelem nem található rajta. Én a nagy tükörreflexes gépekhez szoktam, tehát meglepően kicsinek tűnt (ahhoz képest, mennyi funkció fér bele), aki a mobilfotózásról lépne szintet, annak nagynak tűnhet. Ilyen időket élünk, eltűntek a mércék és léptékek. Az érzékelő lapka APS-C méretű, tehát a „profi” (bármit is jelentsen ez 2020-ban), full frame vázak szenzorának kétharmada, a lencsék gyújtótávolságát tehát canonosan 1,6-tal kell szorozni. 32 megapixeles, ami a nem-full-frame MILC kategóriában abszolút csúcs, és elkényezteti a videósokat is: akár 120 képkocka/másodperces FullHD felbontású mozgókép, 4K-ban pedig 30 fps sebességben rögzít, akár fél óráig is (!), méghozzá a szenzor teljes szélességében. Eleve kész csoda, hogy nem melegszik túl a processzora, és ha a képminőséget és a felülre 180 fokban kihajtható kijelzőt vesszük, kimondhatjuk, hogy a Canon elkészítette a tökéletes YouTuber-gépet.

Akármilyen bizsergetőek a fenti sorok, nem hallgathatjuk el azt, amilyen nincs az M6 Mark II-nek: átnézeti elektronikus keresője. Azaz a konkurens (és hasonló árú) gépekkel ellentétben kizárólag a hátoldali LCD-kijezlőn vezérelhetünk, exponálhatunk és végezhetjük az utómunkát, nincs „belenézős” lencse. Ez főleg a magamfajtákat (akik tükörreflexes gép mellett, vagy simán ahhoz szokva használják a Canon MILC-ét) zavarja majd, őket is csak pár napig, a képernyő ugyanis van olyan részletes, kontrasztos, színhelyes és reszponzív, hogy nem is igazán hiányzott a kis kereső. Meg kellett szokni és kész. Sőt: utcafotósként kifejezetten jól jött ez, hiszen a képernyőt matatva sokkal diszkrétebben és észrevétlenül tudtam fotózni (ez persze etikailag és jogilag némileg kérdéses szitu, fotóművészetileg viszont felszabadító), míg, ha a fél szememet becsukva kukkolok a gépen át, azonnal kiszúrnak. Ha persze a kedves felhasználó mindenáron ezzel vagánykodna, külön megvásárolható és egyszerűen a dedikált papucsába csúsztatható a kereső, sőt, sok helyen eleve azzal csomagolva árulják a gépet; az összhatás ugyan kevésbé elegáns, mint a koknkurenciánál (egyszerűen látszik, hogy utólag pakoltuk rá a keresőt), de így is meggyőző hipszterfotós lehet, akinek erre van ingerenciája.

Ezen túl még egyvalamit találtam, amibe bele tudok kötni – vagyis tudnék, ha nagyon akarnék. A gépváz markolata kifejezetten kicsi (igaz, legalább van neki), igazán nem lett volna nagy tervezői macera mélyebbre, vaskosabbra venni. Kényelmes és stabil a fogása, mégsincs meg az a bizonyos „benne akar maradni a kezemben” érzés, amelyet más gyártók ebben a kategóriában eltaláltak. Ez persze ne tartson vissza senkit, a gép jellemzői ugyanis bőven kárpótolják a hentestenyerű fotósokat is.

Az M6 Mark II-őt az alap kitobjektívével próbáltam, amely egy 15-45 milliméteres, átlagos fényerejű, „kicsúszós” lencse. Éppen túl nagy, hogy pancake objektívként hivatkozzunk rá, de így diszkrét, igaz, műanyag, azaz szakadó esőben inkább ne vegyük elő, de a bajonett-csatlakozás és maguk a lencsék kitűnő minőségüek. A kép éles, a színek pontosak, torzítás, kromatikus aberráció és vignettálás ügyében kifejezetten jól teljesít. A legnagyobb látószög ráadásul 35 milliméteres rendszerben 24 milliméteresnek felel meg, ami kifejezetten jó. (A szintén APS-C méretű tükörreflexes gépeknek 18 milliméternél kezdődik a kitobjektívek, azaz full frame rendszerben 29-nél, a MILC ezt simán veri.) Mivel a lencse fényereje se nem fix, se nem erős, a mélységélességgel visszafogottan játszhatunk – az előtér és a háttér trendi életlenítéséhez drágább objektívekre lesz szükségünk. Utcafotóra viszont tényleg tökéletes az egész, és mivel ez utóbbi téma érdekel a leginkább, az M6 Mark II-vel ápolt kapcsolatom egyszerre volt harmonikus és szenvedélyes, igaz, nagyon rövid. (Nem azért, mert szakítottunk, hanem mert elszakították tőlem. Nehéz a tesztelő élete!)

A technikai áttekintés után térjünk rá a lényegre, azaz arra, ami napjainkban eldönti, érdemes-e beruházunk bármely kütyüre vagy sem: hogy milyen érzés használni az M6 Mark II-őt. Ahogy a fentiekből sejthető, nagyszerű, sőt: zavarbaejtően nagyszerű. A képminőség a full frame tükörreflexesekkel vetekszik, hiába tűnik nagyon soknak a 32 megapixel egy ilyen méretű szenzorra, a kép nem esik szét, éles és részletgazdag marad nagy érzékenységen is. Különösebb technológiai áttörés nem érkezett ezen a téren az utóbbi öt évben, így senki se várjon csodát, de az mégiscsak kisebb varázslat, hogy a sokak számára lélektani határt jelentő 6400 ISO-nál is bőven használható képek születnek: a zaj ugyan jelen van, de mintázata tolerálható, jpeg-ben fotózva ugyan mossa kissé a képet az automatikus zajszűrés, RAW üzemmódban azonban csodásan szűrhető kézzel, és a dinamikatartomány is meggyőző: a töksötét, bebukott részek simán menthetőek, és még a beégett fehérekből is képes voltam előcsalogatni a részleteket.

Ez persze csak a történet egyik fele, tudjuk jól, hogy egy fényképező az autofókuszrendszeren is bukhat – és ez az a terület, ahol a Canon brillírozik. A Dual Pixel nevű rendszer nem marketinglózung: az, hogy a szenzor pixelenként két-két diódára küldi a beérkező fényt mikrolencsék segítségével, tényleg garantálja, hogy a váz eltalálja az általunk kijelölt fókuszpontot, félhomályban is minimális hibaaránnyal. A megoldás nem a leggyorsabb, amit valaha láttam (bár ez csak a megszállott sportfotósoknak lehet szempont, hiszen így is nagyon sebes), de messze a legmegbízhatóbb, és ez hatalmas szó. Természetesen minden létező AF-mód közül választhatunk az egyszeres fókusztól a folyamatoson át a tárgy követéséig, sőt, arc- és meglepően magabiztos szemfelismerő funkció is akad, azaz a portrék mindig ott élesek, ahol élesnek kell lenniük, még nagy fényerejű lencsékkel is – és persze akkor is, ha az alanyunk mozog, például közeledik felénk.

A Canonnak még egy nagy fegyverténye van, a sorozat sebessége: normál üzemmódban másodpercenként 14 képet is rögzít RAW-ban (!), igaz, a buffer így érhető módon két másodperc alatt betelik. Akad egy 30 képkocka/másodperces burst mód is, amely (szintén érthető módon) nem használja ki a teljes szenzort, hanem erősen levágja a képszéleket, hogy bírja memóriával. Technológiailag lenyűgöző megoldás, igaz, én nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor szükség lenne rá, és nem elég a „lassabb” 14 képkockás funkció.

A végeredmény? Egy gép, amely kis híján magától fotóz. Na jó, ez persze túlzás, de még sosem éreztem magam közelebb ehhez az utópiához. (Vagy inkább rémálomhoz?) A Canon M6 Mark II úgy használható kompromisszumok nélkül profi munkákra is (persze a megfelelő objektívekkel), hogy hogy az egészet egy barátságos, kézre álló, már bocsánat: hülyebiztos vázba és menürendszerbe csomagolták. Egészen borzongató érzés volt, hogy nem egyszerűen mindig pontosan azt csinálta, amit kértem tőle: sokszor jobban tudta, mit akarok, mint én.

Mindez pedig eléggé zavarbaejtő egy ilyen öregsulis fotósnak, mint én. Egy amerikai tesztben azt hozták fel a Mark II fő pozitívumaként, hogy „végre nem kell foglalkoznod sem az expozícióval, sem a fókusszal, sem semmivel, csak lősz és megvan a kép”. Könyörgöm, az expozíció és a fókusz nem valami fölösleges macera, szükséges rossz, hanem a fotózás maga! Mi lesz a következő, komponál is helyettünk?!

Tudom-tudom: oké, boomer. Azt hiszem, csak az a bajom, hogy ilyen technológiáról mi még álmodni sem mertünk, amikor elkezdtünk fotózni az 5-6 megapixeles őskövületeinkkel. Elképzelni sem tudom, hol tartanánk most, ha akkor egy ilyen gép lett volna a kezünkben. Ahogy azt sem tudom elképzelni, ez a generáció mire lesz majd képes az M6 Mark II-vel. Irigylem őket.

A Canon EOS M6 Mark II-őt kitobjektívvel és elektronikus keresővel itt vásárolhatod meg.