Hatalmas szörnyeket mészárolunk, aztán cicák főznek ránk – Monster Hunter World: Iceborne teszt

Megérkezett pc-re az elmúlt évtized egyik legjobb játékának Iceborne DLC-je, ami az elmúlt évtized egyik legjobb kiegészítője. Kipróbáltuk, és most nem tudunk lejöni róla.

Ma már természetesnek tűnik, hogy a Monster Hunter World 2018 egyik legjobb játéka – sőt, valójában a legjobb, csak ezt valahogy kevesen merték kimondani a God of War és a Red Dead Redemption 2 vészjósló árnyékában –, a megjelenésekor azonban mindenkit totális meglepetésként ért, hogy egy addig hordozható Nintendo-konzolokon népszerű sorozat mennyire jól működik a mostani csúcsgépeken. Főleg úgy, hogy a játék a nevével ellentétben nem lett szolgáltatás-alapú osztott világú multiplayer őrület vagy MMORPG, egyszerűen annyit tett, hogy hatalmas, nyílt világot adott a játékosok kezébe, csodás grafikával, menő felszerelésekkel és ijesztő (és kellőképpen gyilkos) szörnyekkel.

És persze a játékmenet. Ó, az a játékmenet! Azon ritka műalkotások egyike, amelyeknél képtelenség megragadni, hogy miért fantasztikus az egész (főleg mindenért), egyszerűen csak tudjuk, hogy az és kész. Papíron persze eleve nagyon jól hangzik, hogy szexi, óriási (vagy éppen villantós) páncélba bújtatott, középkori fegyverekkel felszerelt, tápos hősökkel eredhetünk sosem létezett, óriási dinoszauruszok nyomába, hogy többfázisos, akár órákig (a játékban pedig egyenesen napokig) tartó ütközetben győzzük le őket, a belőlük nyert alapanyagokból fejlesszük magunkat és kezdjük elölről– ám mindez nem lett volna elég. Még úgy sem, hogy az ütközetek közt, a játék hub-világában cuki macskák sütnek-főznek nekünk (ez utóbbit azóta is hiányolom az azóta megjelent összes többi játékból). A MH:W azonban szó szerint mindent a fején talált, az irányítás, a csata, az apró feedback, ahogy a fegyverünk neuralgikus pontot talál el, a változatos, tényleg folyamatosan meglepetést okozó szörnyek és a már említett csodás világ… nem kell ragoznom, na.

Még úgy is imádtam, hogy a fejlesztők elkövették azt, amelyre nagyon kevés esetben van bármilyen mentség: magasról tettek a sztorira, úgy, ahogy van. A MH:W a John Carmack-iskolát követte (tudjátok, a Doom fejlesztője mondta: a játékokban a történet olyan, mint a pornófilmekben, jó, ha van, de senkit sem érdekel), ennek megfelelően a sztori közhelyes volt, egyszerű és ürügy-jellegű. Visszatér egy ősi sárkány, le kell győzni – nagyjából ennyi. És még így is az évtized egyik legjobb játéka lett, egyszerűen annyira addiktív volt, a szó jó értelmében.

Egy évre rá megjelent az Iceborne nevű kiegészítő, amelyet most volt alkalmam kipróbálni PC-n. Eddig csak a hírét hallottam, arról pedig sokat elmond, hogy egészen biztos voltam benne, hogy önállóan is működő, standalone kiadásról van szó, nem egy egyszerű DLC-ről. Pedig nem, az Iceborne-hoz mindenképp szükség van az alapjátékra, ez nagyon fontos, ha valaki (ez után a cikk után remélhetőleg: mindenki) úgy döntene, beszerzi. Sőt, nem csak birtokolni kell az eredetit, hanem befejezni is, méghozzá egy legalább 60-as szintű Vadásszal. Ebből már sejthető, hogy az kiegészítő tovább emeli a szintet, a megszerezhető legjobb felszereléseket és a téteket. Sokkal tovább.

Ettől függetlenül a hírnév jogos, egyáltalán nem egyszerű kiegészítő ez (ezt a DLC-zést akkor ezennel hagyjuk is), hanem önálló, a saját lábán álló, teljes értékű játékról, már-már folytatásról; nagyjából mondjuk olyanról, amilyen a Destiny 2 lett az első részhez képest. Ugyanaz, csak még több és még jobb.

A történet itt is elintézhető egy-két mondatban, igaz, mintha egy kicsit mélyebb és érzelemdúsabb lenne, mint az alapjátéké, bár ezzel sokat nem mondtunk. A kontinensen hirtelen egyszerre mindenhol megszólal egy furcsa dal, amit még furcsább vándorláshullám követ, a Bizottság tehát vizsgálódni kezd. Hamarosan felfedeznek egy új, hófödte kontinenst (igen, ez a havas kiegészítő, pont úgy, mint a szintén nagyszerű Horizon: Zero Dawn majdnem-folytatása, a Frozen Wilds). A Vadász (ezek lennénk mi) és a csak Handlerként futó segítő-mindenese hamarosan földrengésekre lesz figyelmes, amelyet, jól sejtettétek, egy új Őssárkány okoz. Az írók egy merész húzással a Handlert tették meg főszereplővé, a Vadász „csak” a játékos karaktere; ebben a húzásban nagyszerű narratív lehetőségek lettek volna, amelyeket persze épp csak megkapargattak, nem használtak ki: mégiscsak azért vagyunk itt, hogy szörnyeket öljünk.

A szörnyek viszont szerencsére nem okoznak csalódást. Az ismerős arcokat a lehető legjobb helyeken és időben sütik el, az új lények (szám szerint huszonöt!) pedig merészek, meglepőek és izgalmasak, mint annak idején: egy kicsit is unalmas sincs köztük, ami nagyszerű teljesítmény a fejlesztő Capcomtól. Egy kicsit talán túl nagy a hangsúly a fajokon és az alfajokon, a játék úgy dobálózik a taxonómiai besorolásokkal, mintha minimum a teljes Wiki-oldalt próbálná bemagoltatni velünk, ez pedig a tapasztalt játékosoknak is egy kicsit fárasztó lehet, de annyi baj legyen. A szörnyek persze sokkal keményebbek, annyira, hogy egy 60-as szintű karakternek esélye sincs, a kezdet tehát mindenkinek nehéz lesz, még annak is, aki az alapjátékot már csukott szemmel játszotta. Szerencsére hamar vihetjük a kovácshoz az új alapanyagokat, a jó hír pedig, hogy az Iceborne leggyengébb felszerelései is simán verik az alapcsomag legdurvább lootjait, tehát hamar újra nyeregben érezheted magad.

Szó szerint nyeregben: a kiegészítő talán legnagyobb újdonsága a Clutch Claw, egy lasszó és egy szigony szerelemgyereke, amellyel egy pillanat alatt a szörnyek hátán (vagy tetszőleges testrészén) teremhetünk. Ez annyira hasznos és kézre álló, hogy őszintén szólva el is felejtettem, milyen volt a vadászat nélküle. Az eddig leírtak egyébként egy rajongónak sem okozhatnak meglepetést, hiszen a konzolokra már tavaly szeptemberben megjelent az Iceborne, úgyhogy az, aki tűkön ülve várta, nyilván már rég túl van rajta, többször. Most azonban megjelent pc-re is, így maradjunk abban, hogy a cikk fenti részével azokat szeretnénk meggyőzni, akik még nem vágtak bele: érdemes. Főleg, ha ezen az új platformon próbálnák ki. A PC-s port ugyanis szerencsére nagyon jól sikerült, nyoma sincsen a Batman: Arkham Knight-féle fiaskóknak, vagy a Red Dead Redemption-szintű problémáknak.

Ez a változat egyszerűen csak működik és kész, többé-kevésbé hibátlanul. A felbontás természetesen szabadon választható, ezernyi beállítással bíbelődhetünk, és a legjobb, hogy még akkor is nagyon jól fut egy középkategóriás videokártyán, ha minden csúszkát feltornászunk, de a 4K felbontással azért bánjunk óvatosan! A hó élethűen viselkedik, ránk tapad, nyomot hagyunk benne és így tovább, a fények, a növények, minden olyan, amilyennek 2020-ban lennie kell. Melegen ajánljuk természetesen az opcionális, 40 gigabyte-os (!) textúracsomagot is, a különbség határozottan szembetűnő. Csak arra figyeljünk, hogy SSD-ről futtassuk a játékot, ellenkező esetben folyamatosan küzd majd a gépünk, hogy menet közben betöltse a textúrákat, ami elég kiábrándító látványt hoz magával.

De főleg arra készüljünk fel, hogy a MO:W és az Iceborne kiegészítő egy tényleg nehéz játék; persze nem úgy, mint a From Software remekművei, hiszen sokkal kevésbé büntet és frusztrál. Egyszerűen egy igazi kihívás, ami nem fogja az ember kezét és nincs „press X to win”. Ha azonban elkapjuk a ritmust és ráérzünk a vadászat örömére, kész flow-élmény az egész. Ezt azért nem sok játék mondhatja el magáról az elmúlt évtizedből.

101051cookie-checkHatalmas szörnyeket mészárolunk, aztán cicák főznek ránk – Monster Hunter World: Iceborne teszt