Szubjektív Canon R6 teszt

Egy eddig kizárólag tükörreflexes fényképezőkkel dolgozó, sajtófotó-díjas fotós, Neményi Márton kezébe adtuk a Canon MILC egyik gépét, az R6-ot, két általa választott objektívvel. Két hét alatt olyan érzelmi és kreatív hullámvasúton ült, amin ő is meglepődött. Vállaltan szubjektív tesztünk első része, az általános bemutató és a nála ilyenkor borítékolható filózás következik. (A folytatás egy kimerítő streetfotó-válogatás és élménybeszámoló lesz pár napon belül, ne menjetek sehova!) Át is adjuk neki a szót.

Egy gyors, személyes disclaimer az elején: sosem dolgoztam MILC géppel, csak tükörreflexes vázakkal, azokat szoktam meg, azokban szereztem rutint, és talán – nyilván teljesen alaptalanul – egy kicsit idegenkedtem is a tükör nélküli cserélhető objektíves gépektől. Talán azért, mert a kezdeti gyermekbetegségek jártak a fejemben. Így aztán amikor a MediaMarkt nagylelkűen felajánlotta, hogy kölcsönad egy csúcskategóriás full frame modellt, kissé hezitálva fogadtam el. Nem azért, mert nem volt kedvem fotózni vele, vagy nem bíztam abban, hogy élmény lesz használni. Ellenkezőleg: attól tartottam, hogy túlságosan is nagy élmény lesz használni. A végén még kiderül, hogy nekem is szükségem van a MILC nyújtotta funkciókra, az pedig kinek hiányzik, nem igaz? Annyi minden elromlott az elmúlt másfél évben, nem akartam, hogy még a tükörreflexes felszerelésembe vetett hitemnek is annyi legyen. Aztán amikor kiderült, hogy bármilyen objektívet kérhetek hozzá, és arra is rábólintottak, hogy a kölcsönidőszakot kissé kitolva, fővesztés terhe mellett kivigyem magammal Barcelonába, nem tudtam nemet mondani.

Így töltöttem együtt az elmúlt két hetet egy Canon R6 vázzal és egy 24-70 milliméteres, fix F2.8-as fényerejű, illetve egy 85 milliméteres, F1.2-es (!!!) lencsével, és most, hogy visszaadtam, szinte fizikailag érzem az űrt a szívemben. Nincs mese, kell egy nekem is. Így jártam. Addig is elmesélem, milyen volt az elmúlt két hét.

Ez a cikk, ha eddig nem derült ki, mélyen szubjektív: egyrészt nem laboratóriumban vizsgáltam a gépet, hanem a való életben, olyan helyzetekben, amelyekbe fotósként egyébként is előszeretettel hajszolom magam, azaz dokumentarista és streetfotókat készítettem, plusz pár portrét. Másrészt tele az internet szigorú, objektív teszttel, hiszen a kereken egymillió forintos váz már több, mint egy éve a piacon van; én egyszerűen csak szeretném elmesélni, milyen érzés fotózni vele profi (értsd: ebből élő) fotográfusként. Az érzésen túl arról is lesz szó, mit tud a gép valójában, és hogy milyenek lettek a képek. Szóval számok is lesznek bőven.

Mit kell tudni az R6-ról?

Az R6 egy 20 megapixeles full frame (tehát teljes 35 milliméteres kisfilmes méretű) szenzorral ellátott cserélhető objektíves, tükör nélküli gép. A 20 megapixel 5472×3648-as felbontást jelent, a legrövidebb záridő 1/8000 ezred másodperc, sorozat üzemmódban pedig akár 20 képet is lő másodpercenként. Az érzékenység ISO 100-ról indul és 102400-ig állítható. A váz rázkódáscsökkentővel rendelkezik, ezzel akár 8 fényérték előnyre is szert tehetünk a nem stabilizált vázakhoz képest. Ahogy a MILC-eknél általában, itt is szinte végtelen számú autofókusz-pont közül választhatunk a szigorúan egy pontra fókuszálástól a kiterjesztett, zónás, félautomata megoldásokon át a teljes automatikáig, akár arc- és szemfelismerő funkciót is használhatunk; ez, mint látjuk majd, a MILC-ek egyik fő vonzereje, és itt is fantasztikusan működik, akár folyamatos fókuszkereső, azaz szervó üzemmódban is. A váz ráadásul kártyával, akkumulátorral együtt is csupán 680 gramm, azaz egy profi tükörreflexes váz kétharmada.

Milyen érzés használni az R6-ot?

Mielőtt kézbe vettem, élénken élt bennem az a MILC-ekkel kapcsolatos (a jelek szerint elavult) előítélet, hogy valamiért még a profi vázak tervezői is gyűlölik az emberi kezet: túl kicsi a markolat (ha egyáltalán van), és úgy általában véve feláldozzák az ergonómiát a méret, a súly és a retrós, vagy éppen a nagyon is kortárs, letisztult design oltárán. Az R6 szerencsére nem ilyen. A markolat éppen megfelelő, még az én hosszú ujjaimba is belesimult, a váz pedig könnyű, kiegyensúlyozott, minden funkciógomb és tárcsa kézre áll. Még úgy is, hogy ezekből – szerencsére – van bőven.

A másik neuralgikus pont az volt, hogy vagy a kijelzőt használom, vagy az átnézeti keresőt. A „baj” az, hogy nem tudtam elképzelni, hogy képes leszek valaha is egy kijelzőt szuggerálva és taperolva fotózni, én bizony keresőfetisiszta vagyok, a kereső ráadásul legyen optikai, nehogy már a fél szememet behunyva, a hátoldali lencsébe meredve is egy kisméretű LCD-kijelzőt kelljen néznem! Ez bizony tényleg nehézséget okozott… húsz egész percig, addig tartott, amíg megszoktam ezt a hibrid rendszert, hogy a helyzetnek megfelelően vagy a kijelzőn komponáltam és állítottam expozíciót, vagy a keresőn, amelyet a váz a beépített szenzornak hála automatikusan és késlekedés nélkül aktivált, és kapcsolta ki közben a képernyőt. (Persze ez is állítható.)

Bár elsőre furcsa volt a „valódi” (bármit is jelentsen ez), pentaprizma és tükör által vetített kép helyett egy digitális kijelzőt nézni, szerencsére a pixelsűrűség és a képminőség is megfelelő, nem volt természetellenes az összhatás. Ami nagyon meglepett, pedig számíthattam volna rá, hogy nem statikus képet mutat, hanem folyamatosan változtatja a fényerőt, ahogy félautomata módban (ebben használtam ugyanis) a fénymérés alapján állítgatja az expozíciót, így nem kell „odaképzelnem” a kész képet, mint a DSLR esetén, hanem már a keresőn keresztül is többé-kevésbé a végeredményt látom. Nem minden helyzetben, de sokszor hasznos funkció a csúcsfényre mérés: ha a tárgy előtt vagy mögött több a fény, mint a tárgyon, és potenciálisan kiégne a kép azokon a helyeken, az R6 képes úgy exponálni, hogy ezek a képrészletek még „beleférjenek” a dinamikatartományba, azaz véletlenül se égjenek be, úgy is, ha ennek az az ára, hogy maga a tárgy alulexponált lesz. Azt ugyanis úgyis ki lehet emelni az utómunka során.

Ehhez jön a villámgyors fókusz: manuális állítás esetén már a kijelzőn és a keresőn is vizuális jelek segítik, hol van éppen a fókuszmező, az autofókusz pedig villámgyors és bárhova állíthatom. A tárgyat magától igyekszik követni, ha úgy szeretném, akkor is, ha mozog, közeledik, távolodik, akkor is, ha én mozgatom a vázat, mindezt meggyőző hibaszázalékkal. Külön csodálatos az automata szemre fókuszálás: ha talál egy arcot, villámgyorsan oda állítja az élességet, ha az arcon szemet is, akkor oda. Több arc esetén választhatok. Aki fotózott már spontán utcai portrét nagy fényerejű lencsével, az tudja, mennyire idegesítő, ha hibázik a rendszer, de már attól is kiakad a perfekcionista fotós OCD-je, ha az írisz helyett a szempillákra, vagy ne adj’ isten a szemöldökre fókuszál a gép. Itt erről szó sem volt: mindenkit azonnal megtalált és tartotta a fókuszt, ha szervó módban használtam.

Milyenek maguk a képek?

Azért ez sem elhanyagolható szempont egy fényképezőteszt során, még ha az szubjektív is, igaz? Írnám, hogy a képek remekek, az R6-ban egyszer sem csalódtam, és nem is hazudnék, de tudom, hogy nem úszom meg ennyivel. Haladjunk tehát a hagyományos szempontok szerint, vagyis azok szerint, amelyek a műértő digitális fotósok számára neuralgikus pontok.

Felbontás

Ez egy elég nagy elefánt a szobában az R6 esetében: egy profi, milliós váz 20 megapixellel? Ezt így hogy?! A helyzet azonban az, hogy a Canon mérnökei pontosan tudták, mit csinálnak. Egyrészt bármit is sugalljanak a 100 megapixeles okostelefonok marketinganyagai, 20 megapixel szinte mindenre elég. „Szinte” alatt azt értem, hogy ha óriásplakátra, A2-esnél nagyobb papírra fotózunk, át kell gondolnunk a helyzetet, minden mást megoldunk az R6-tal. Már csak azért is – és erről valahogy kevés szó esik –, mert a részletgazdagság legalább olyan fontos, mint a felbontás, ez utóbbi pedig a szenzor mögötti képfeldolgozó algoritmusokon és az objektív rajzolatán, élességén múlik. (Az objektíveknek is van felbontásuk ugyanis, még ha nehezebben is számszerűsíthető, mint a szenzoré.) E tekintetben pedig az R6 jelesre vizsgázott. Mindkét lencse, a 24-70 és a 85 milliméteres tökéletesen részletgazdag volt még a legtágabb blendével is, egy kicsit lerekeszelve pedig a éppen annyi részlet volt a készített képeken, mint amilyeneket a 45 megapixeles DSLR-em készít. Szóval felbontásügyben azt üzenem annak, aki azt gondolná, 2021-ben nem elég a 20 megapixel:

de, elég.

Zajszint

A digitális fotózás történelme tulajdonképpen a mérnökök harca a képzajjal. Én is emiatt aggódtam a legtöbbet, hála annak, hogy valahogy úgy alakult, hogy a fotósok is előszeretettel ítélkeznek a „zajos” képek felett. Aztán elmúlt – mármint az aggódás. Az évek során nem csak megszoktam a zajt, amely pont annyira része a digitális fotográfiának, mint az analógnak a szemcse, de meg is tanultam használni: a sötétben készült, nagy érzékenységet igénylő képeken bizony ott lesz, nincs mese, úgyhogy mostanában meg sem próbálom elrejteni, annak úgyis csak részletvesztés lesz a vége.

Az R6 zajkezelése az átlagosnál valamivel jobb, hála éppen annak, hogy „csak” 20 megapixelt oszlattak szét egy full frame szenzoron, és nem mondjuk 50-et. Ezen túl a Digic X processzor is szépen teszi a dolgát, a Photoshopról nem is beszélve. 6400-as ISO-nál kezdett kissé küzdelmes lenni, de még ekkora érzékenységnél is bőven közölhető képek születtek, sőt, 8 ezren is. Nehéz elképzelni, hogy ennél nagyobb érzékenységre szükségem lehet, főleg ilyen fényerős lencsékkel és a vázba épített rázkódáscsökkentéssel, de még 12800-on sincs veszve minden.

Dinamikatartomány

Az elmúlt tíz évben – khm – más márkájú géppel fotóztam, és nem is bántam meg, hogy abban a táborban kezdtem építeni a felszerelésemet, de a dinamikatartomány miatt mindig irigykedtem a Canon-felhasználókra. Főleg arra gondolok, hogy az előnézeti képen látszólag menthetetlenül kiégett képrészleteket is vissza lehet varázsolni a hisztogram megfelelő szegletébe utómunkával, méghozzá úgy, hogy a részletek is kirajzolódnak, nem egyszerűen világosszürkét kapunk ott, ahol addig fehér volt. Az R6-os ebben is verhetetlen. Az alulexponált képek javítása, az árnyékos részek kiemelése nagyjából úgy néz ki, mint a többi csúcskategóriás kép esetében: ISO-értéktől függően 1-2 fényértékkel gond nélkül fel tudjuk húzni a fotóinkat. A lehúzás már kényesebb téma, de a nyers fájlok így is rengeteg információt tartalmaznak, sokkal többet, mint amit elsőre látunk, amikor Lightroomba importáljuk őket.

Az eredmény: teljesen mindegy, hogy egy félhomályos klubban fotóztam, vagy töksötét kocsmában, vagy éppen a kora délutáni tengerparton, az R6-tal a kezemben sosem kellett azon gondolkodnom, hogy mi lesz, ha egy kicsit alul-vagy felülexponálom a képet. Illetve úgy általában sem kellett sokat gondolkodnom, vagyis egy csomó nehézség, amely korábban élet és halál kérdése volt, egyszerűen eltűnt a képletből ezzel a géppel. Ez persze jól hangzik, és nagyszerű érzés is volt, ám közben zavarbaejtő is… és van is ebben némi egzisztenciális fotósdilemma, hogy ne lenne.

A dilemma

Elsőre biztosan hülyén hangzik, de az R6 nem egyszerűen jó gép, hanem sokszor túl jó is, legalábbis eleinte így éreztem. Megmagyarázom. A fotózás: méricskélés, matekozás, kompromisszumok. A fény – és annak hiánya – pont annyira dolgozik ellenem, mint nekem. Meg kell találni a fókuszt, eltalálni a kompozíciót, kiválasztani a látószöget, a mélységélességet, figyelni, hogy a záridő/érzékenység aránya a megfelelő legyen, azaz ne áldozzuk be a mozgási élességet a zajmentesség oltárán és fordítva. És ezen túl ott van ugye az is, hogy nem ártana, ha a kép szólna is valamiről, mondana is valamit, lehetőleg valami mélyet, vagy legalábbis nem túl szájbarágósat. Ha dokumentarista fotós az ember, akkor minderre egyszerre egy-két másodperce van, ha fotóriporter, vagy streetfotós (esetleg ebben a sorrendben), akkor inkább egy-két tizedmásodperce. Nagyon nehéz, a rutinnal pedig az önmagam felé támasztott elvárásaim is nőnek, tehát könnyebb sosem lesz, nem csoda, ha a legtöbb fotós úgy van vele (még ha ezt nem is híreszteli), hogy ha öt-tíz kockából egy használható, öt-tíz használhatóból egy jó, és száz-kétszáz jóból egy fantasztikus kép jön ki, az már nagyszerű arány.

Az R6-tal a kezemben egy csomó mindenre nem kellett figyelnem. A fókusz automatikusan az arcokra ugrott, képes voltam komponálni fókuszkeresés közben is, a szokásosnál kevésbé kellett figyelnem a záridőre, hiszen ott volt a zseniális rázkódáscsökkentő, a nagy dinamikaátfogású szenzornak hála pedig belefért egy-két fényérték tévedés, még magas ISO érték mellett is. Amennyire megkönnyítette a dolgom, éppen annyira vette el azt, amitől számomra fotózás a fotózás: a vért, az izzadságot, a könnyeket. Egészen odáig, hogy egy ponton tényleg elgondolkodtam, hogy ezek a képek az én képeim-e még, vagy legalábbis félig a gép alkotja-e őket helyettem. Ez így leírva és utólag persze nevetségesnek tűnhet, de akkor és ott komoly fejtörést okozott.

Aztán aludtam rá egyet, és eszembe jutott, hogy amikor elterjedt a digitális technológia, sok az analóg világban szocializálódott fotós azt mondta, a digitális fotó nem is fotó, ezek a gépek annyira az ember keze alá dolgoznak, hogy elveszik az alkotás örömét. Akik még köztünk vannak ezek közül a fotósok közül, azok már digitálissal dolgoznak. (Jó, kivéve talán példaképemet, a fantasztikus Benkő Imrét.) Szóval alighanem a MILC-cel kapcsolatos ellenérzéseim is alaptalanok. Így aztán félretettem ezt a valószínűleg csak a fejemben létező dilemmát és próbáltam élvezni, hogy ötből most már nem egy kép sikerül jól, hanem három-négy. Mire pedig vissza kellett adnom az R6-ot, rájöttem, hogy nem az alkotást magát veszi át a gép, hanem egyszerűen átvállalja a macerás részét – és ennyivel több hely marad nekem és a kreativitásomnak.

Ez persze egy kicsit ijesztő is: ha egy R6-oshoz hasonló gép van az ember kezében, fotózás közben nem a technológia határaival szembesül, hanem a sajátjaival. Ez persze kemény arculcsapásként érheti a hozzám hasonló dinoszauruszokat, mégis kár lenne kihagyni: ettől fejlődik az ember.

Szóval mindenkinek ajánlom az R6 nyújtotta élményt. Csodálatos utazás volt, a szó mindenféle értelmében.

A Canon R6 vázat itt tudjátok megvásárolni.

A cikkben szereplő képeket teljes felbontásban (utómunkával) itt tudjátok megnézni, letölteni.