Ezt a cikket rekordsebességgel írtam meg, hogy mehessek vissza játszani – Chivalry II teszt
Elöljáróban szeretnék figyelmeztetni mindenkit: ez a cikk nem egy mélyreható, részletekbe menő kritikai elemzés lesz a Chivalry II-ről, kitérve az újdonságokra és fejlesztésekre (illetve rosszabb esetben butításokra), amelyeket a készítők az első részhez képest eszközöltek, kitekintéssel a konkurens középkori közelharci csataszimulátorokra (értsd: Mordhau). Akkor írnék ilyet, ha a fent említett játékokat hónapokig toltam volna a lehető legtöbb osztállyal és játékmódban, ám ez (most már kijelenthetem: sajnos) kimaradt az életemből.
Én ugyanis megrögzött és menthetetlen egyjátékos arc vagyok, Campaign a középső nevem, ha lenne tetkóm, az egy teljes mellkasos Single Player felirat lenne, gót betűkkel, vastagon. Engem, köszönöm szépen, hagyjanak békén holmi team deathmatchekkel, battle royal őrületekkel, de még co-op raidekkel is, jó nekem egyedül, cserébe történetet, drámát, feszültséget, humort szeretnék. Így aztán (kétségbeejtően régóta tartó) felnőtt életem során multiplayer cím közelébe sem mentem. (Csak hogy értsétek: más emberekkel utoljára a Quake-kel játszottam, méghozzá akkor, amikor megjelent: 1996-ban.)
Tudom, tudom:
Oké, boomer.
Jogos.
Hogy akkor miért pont én írok a Chivalry II-ről? Azért, mert a home office-ban tolt kilenctőlötig melóban, a karantén egy pontján egyszer csak ráfüggtem a Mordhau-játékosok által készített YouTube-videókra. Nem tudom, hogyan történt, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy elképzelni sem tudok viccesebbet egy eleve poénosra vett játék mémvideóinál, ami a legabszurdabb őrületet örökített meg, amit emberi lények csak létre tudnak hozni. Ilyenekre gondolok:
Az egészet persze a Torn Banner fejlesztőcsapat Chivalry című játéka alapozta meg; 2012-es megjelenésekor kiderült, hogy az emberiségnek (értsd: az internetnek) igenis szüksége van egy egyszerre véres és vicces, sztori, egyjátékos mód és mindenféle egyéb sallangtól mentes, anatómiailag ugyanakkor egészen pontos középkoricsata-szimulátorra. Hibátlannak nem volt nevezhető a játék, de hamar megtalálta az azóta is hű közönségét. Ebbe „zavart be” hét évvel később a Mordhau, amely még precízebb, szimulátorszerűbb játékmenetet és a kornak megfelelő grafikát igért, úgy, hogy közben az egész végtelenül vicces volt. (Láttatok már lant-serpenyő összecsapást?)
A Torn Banner közben persze nem ült a babérjain, lelkesen fejlesztette a folytatást, és szerencsére nem zavartatták magukat a Mordhau megjelenése miatt: csak ezért se nem siettették, se nem tolták el a folytatás kiadását. Most pedig megjelent a Chivalry II, amely előtt keményebb feladat áll, mint az első rész előtt: nem csak az előd által magasra tett lécet kell megugraina, de a Mordhau által még magasabbra tett lécet is, úgy, hogy közben éppen elég újdonságot mutat be ahhoz, hogy közönséget és közösséget építsen. Akár úgy, hogy átcsábítja a riválisokat.
Akárhogy is, a számtalan (és rosszabb napjaimon újranézett) Mordhau-videók után természetes, hogy habzó szájjal vetettem rá magam a Chivalry II-re, azzal, hogy eleget néztem, köszönöm szépen, most már csinálni is akarom! Egy héttel, több száz liter kiontott vérrel (ennek jó része persze a sajátom volt), levágott végtaggal és fejjel, csapatközpontú és free for all csatával maga mögött kijelenthetem, hogy hülye voltam, hogy eddig nem próbáltam ki… még úgy is, hogy közben nem csak a játékról, hanem magamról is tanultam egy-két dolgot, és nem mindegyik kellemes.
A legfontosabb: semmilyen előképzettség, de még az első rész ismerete sem szükséges ahhoz, hogy belevesd magad az új Chivalryba. A fejlesztők mindet megtettek azért, hogy az újoncokat se riasszák el, inkább egy szórakoztató és vicces tutoriallal (élén a középkor Sergeant Hartmannal, aki levegővétel nélkül aláz az egész folyamat során) sajátíthatjuk el az alapokat. Ezek az alapok azonban riasztóak lehetnek: négyféle szabadon variálható és irányonként változó támadási mód, erős támadás, védekezés, időzített, védekezés, riposzt, csoportos kivédés, félreugrás és persze ezek végtelen variációban összeláncolható kombinációja… Mindezt úgy, hogy az ellenfél mozdulataira tizedmásodpercek alatt reagálni kell. És az ellenfelek a tutorial után, ne feledjük, bizony emberi játékosok lesznek, jó eséllyel sokkal nagyobb tapasztalattal a hátuk mögött.
Nincs mese: a tutorialt újra és újra le kell játszani, ha azt szeretnéd, hogy kezdőként esélyed legyen. Szerencsére rendelkezésre áll egy offline gyakorlópálya, szabadon választott csatamezőkkel és elnéző attitűddel (értsd: bénán) harcoló botokkal. Aztán bemerészkedsz az első „valódi” csatába és rájössz, hogy még így sincs esélyed.
Alighanem fél másodperc alatt csapja le a fejed egy FckNoobs69 nevű játékos, miközben nyílvesszők záporoznak rád, ki tudja, honnan, a háttérben pedig két idióta aláz emote-okkal és ordenáré bekiabálásokkal. Isten hozott a Chivalry II-ben.
A játék varázsa, hogy ez nem hogy elvette a kedvem: azonnal spawnolni akartam, hogy belevessem magam az értelmetlen, de leírhatatlanul szórakozató küzdelembe, újra és újra. Például a jól kigondolt, összetett és mély, de egy csöppet sem bonyolult („easy to learn, hard to master”) közelharcrendszer, a testre szabható négy osztály, a némi tapasztalattal megszerezhető újabb és újabb fegyverek és a csodás, de gyengébb gépeken is szépen futó grafika miatt.
A célalapú, csapatban játszható pályák jól felépítettek, a körítés változatos: egy falu megvédése, arany célba juttatása, az ellenfél bázisának módszeres felszámolása és így tovább. A csaták akár 64 játékost elbírnak, azaz a fiktív Agatha Knights és Mason Order katonái (később pedig a vérük és a végtagjaik) valóban megtöltik a csatateret. A második legjobb szórakozás kétségkívül a team deathmatch, amelyben a védő sereg királyát kell kivégezni változatos módszerekkel. A legjobb szórakozás pedig természetesen a free for all, azaz a „mindenki mindenki ellen”. Itt mutatkozik meg a játék (jó értelemben vett) teljes őrülete, és az, hogy a fejlesztők (szerencsére) sokkal inkább a Monty Python munkásságát tartották szem előtt, mint a korabeli hadászati dokumentumokat és a történelmileg hiteles közelharci technikákat. Még valami háttérsztori is van, ebbe azonban nem merültem bele, volt nekem ennél sokkal jobb dolgom is.
Eleinte tehát fogalmad sem lesz majd, mi történik, és ez jól van így. Ahogy telik az idő, véletlenül megölsz egy-egy játékost, ami nagyszerű érzés. Később rájössz, hogy már nem is véletlenül ölsz: kezdesz ráérezni a támadások sebességére és arra, hogy mikor kell védekezni, riposztolni, és mennyi időt érdemes rászánni egy-egy mozdulatra. A Chivalry II a legjobb pillanataiban igazi taktikai észjáték, egyszerre támadsz, védekezel és zavarod össze az ellenfelet – itt-ott még a Doom Eternal (tesztet itt olvashatsz róla) is eszembe jutott, kívülről az is agyatlan hentelés, játékosként azonban kőkemény agymunka. Ha azonban nem jutsz el eddig, elengeded, hogy megértsd, mi történik, és hagyod, hogy elborítson a káosz, akkor is nagyon jól szórakozol majd: ütlegeld azt a billentyűzetet, egeret, vagy kontrollert, mintha nem lenne holnap!
Természetesen a Chivalry II sem tökéletes játék, ám multiplayer cím révén ez a kiadás utáni egy-két hétben talán megbocsájtható. Elbénázott animációk, figyelmen kívül hagyott védekezés és támadás akasztották meg a flow-t, vagy éppen olyan támadás, amelynek nem kellett volna betalálnia, mégis betalált. Harmadik nézetben gyakran nem mozgott a lábam (nem baj, első nézetben úgy is szórakoztatóbb az egész), néha pedig karós csapdák felett spawnoltam, vagy konkrétan két ellenséges katona között. El tudjátok képzelni, meddig voltam életben. Nem örültem annak sem, hogy ha az engine nem tudott gyorsan összehalászni egy free for all pályára elég emberi játékost, a maradék helyet feltöltötte a már említett lehangolóan béna botokkal, ez pedig sokat rontott az élvezeti értékén. Kedves Torn Banner, nagyon szívesen várok csatánként még egy-két percet, csak tegyetek engem igazi emberek közé, jó?
Ez persze csak szőrszálhasogatás ahhoz képest, mennyire jó a játék. Nem állítom, hogy megtérített a multiplayer címek felé, azt viszont igen, hogy nagyon sokáig a gépemen marad a Chivalry II, és még jövő ilyenkor is előveszem majd egy hosszú és feszkós nap után.
Érzem, hogy a cikk végére még kívánkozna egy frappáns zárógondolat, de ez most nem fér bele, bocsánat. Mennem kell vissza a csatamezőre. Azok a végtagok nem fogják levágni saját magukat.
