Nem tudom, mi történik, de 12 órája folyamatosan vigyorgok – Devil May Cry 5 teszt

Csodálatos, csilli-villi, kattant, idióta, illetlen, trash, szexi – bármeddig képes lennék sorolni a jelzőket. Játszottam már sokkal mélyebb, sokkal nagyobb és sokkal komolyabb játékkal, de ilyen jól talán még sosem szórakoztam. Devil May Cry 5 teszt.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy testközelből tapasztalhattam meg minden érzékszervemmel az elmúlt tizenöt évben a magyarországi gasztroforradalmat, azaz azt, hogy eljutottunk a rántott, vegetás, sültkrumplis-savanyúságos húsoktól a fine diningig. Végig is kóstoltam mindent az újra feltalált magyaros ízektől az autentikus nemzetiségi és fúziós konyhán és a kézműves cuccokon át a kilencfogásos degusztációs menükig, és persze, értem, hogy rengeteg a túlhype-olt, túlárazott és méltatlanul ajnározott hely, név és márka, azért mégis bizsergető belegondolni, hova jutottunk a rendszerváltás (vagy akár az ezredforduló) óta kajaügyben. Volt egy időszak, amikor tényleg hetente nyílt egy Michelincsillag-esélyes hely és mutatkozott be egy új sztárséf, függetlenül attól, hogy a többségük azóta eltűnt a süllyesztőben. Tulajdonképpen az egyetlen biztos pont számomra az elmúlt évtizedekben a McDonald’s volt.

A helyzet ugyanis az, hogy szeretem a mekit, ma is pontosan ugyanúgy, mint mikor először kóstoltam. Akkor is, ha ma már nem kapcsolódik hozzá az a konnotatív jelentéstartalom, hogy tessék, itt van a Nyugat, sőt, a meki már inkább magyar, mint bármi más. Az van, hogy jó érzés enni. Tudom, hogy nem egészséges, de nem érdekel. Nem baj, hogy elzsibbadok és elbutulok tőle, és hogy az üres kalóriáknak hála másfél óra múlva ugyanolyan éhes vagyok, mint előtte. Big Macet enni ugyanis kulináris élmény: egyszerűen finom és kész.

Akiknek nem esett le, hogy ez egy metafora, azok nyugodjanak meg, jó helyen járnak, ez a Media Markt magazinja és ez a cikk a Devil May Cry 5-ről szól. Akiknek pedig leesett, azok már azt is tudják, hogy ebben a metaforában a McDonald’s a Devil May Cry 5. Pontosan olyan jó, ahogy vártuk, sőt egy kicsit jobb is (annak ellenére, hogy a szigorú, központi recept ellenére mindig van egy kis esély rá, hogy elrontják), és bár sem okosabbak, sem fittebbek nem leszünk tőle, minden percét élvezzük és nagyon hálásak vagyunk a létezéséért. A Devil May Cry 5 a videojátékok trashfoodja, és bár ez nem hangzik dicséretnek, a világ összes szeretetével és lelkesedésével mondom.

Na meg úgy, hogy sok közöm a sorozathoz eddig nem volt, legfeljebb annyit tudtam róla, hogy egy középhosszú, ősz hajú, bőrszerkós forma kaszabol benne démonokat (azóta tudom: tulajdonképpen nincs is szó többről) nagyon gyors, hack-n-slash stílusban, speciális támadásokkal és kombókkal, azaz ordított az egészről, hogy tűpontos reflexek, izommemória és nagyon gyors helyzetfelmérés és reakcióidő szükségeltetik a sorozat teljes élvezetéhez. Köszönöm, nem – mondtam magamnak mindig és maradtam a jól bevált kalandjátékaimnál. Megpróbálkoztam ugyan a Ninja Theory újragondolt, egyszerűen csak DmC-nek nevezett epizódjával/rebootjával, szép volt, szórakoztató volt, de az erőltetett társadalmi-erkölcsi gondolatiság már nem csúszott le a torkomon (igaz, nagyon jó érzés volt egy Tim O’Reillyről mintázott szélsőséges, habzó szájú médiamanipulátort rommá alázni egy trükkös főgonosz-csatában). Arról nem is beszélve, hogy a főhös Dante, nem akarok visszafogottan fogalmazni, bocsánat, egy seggfej volt, pökhendi, élhetetlen, mindenkinek beszólogatós kis pernahajder, akadtak pillanatok, amikor nem is volt kedvem életben tartani. A Devil May Cry-rajongók is utálták a játékot, igaz, azt hiszem, az az újragondolt frizura miatt volt. Hiába, a Youtube (különösen annak gaming-szekciója) már 2013-ban is fura hely volt.

Mégis, most, amikor hat év után (illetve az előző hivatalos, negyedik epizódhoz képest tizenegy év után) megjelent az új rész, és felmerült, hogy tesztelhetném, valamiért ugrottam a lehetőségre. Félig azért, mert a tévémet harminc centiről vizslató graphics junkie vagyok, és a Devil May Cry 5 bizony az előzetesek alapján gyönyörűnek tűnt, félig meg azért, mert arra gondoltam: oké, béna vagyok a pörgős akciójátékokban, de nem létezik, hogy ez tényleg kifog rajtam. Én leszek az erősebb, én, aki a Bloodborne-t is végigjátszottam! Félig. Majdnem.

Akárhogy is, amint kiderült: nagyszerű döntést hoztam, amelyet sem akkor, sem így utólag nem bántam meg. A Devil May Cry ugyanis az első perctől az utolsóig kitűnő szórakozás, és ez bizony hatalmas teljesítmény a fejlesztőktől, sokkal nagyobb, mint amilyennek leírva tűnik.

Nehéz megfogalmazni, miért. A sztori teljes zagyvaság: Red Gravel Cityben egyszer csak kinő egy óriási fa, amelynek vadhajtásai elkezdik felzabálni a várost, a közepén pedig egy legyőzhetetlen démon ül, akit egy mindenre elszánt, háromtagú démonölő ügynökség sem képes legyőzni, Dantével az élen. Őket egyébként a titokzatos, tetovált, egy az egyben Adam Driverről mintázott V béreli fel. V állandóan egy verseskötetet búj, bottal jár és szellemállatok kísérik. A lényeg, hogy a küldetés félremegy. Eltelik egy hónap, ezalatt a fiatal, lőfegyverekkel és kardokkal felszerelt tüsihajú Nero próbál rendet tenni a romok között és újra összehozni a bandát. Nero egyébként félkarú, de nem bánja, hiszen ott van neki a szexi, déli akcentussal faksznizó, láncdohányos Nico, aki robbanó robotkarokkal szereli fel. Több száz kis- és tucatnyi fődémon legyőzése után végül összeáll a csapat (Dante, V, Nero), ők egyébként semmi másra nem képesek, csak tahó stílusban beszólogatni egymásnak (pedig egyikük sem 13 éves, nem értem, miért viselkednek úgy), és egyébként is úgy néznek ki, mintha összeturmixolták volna a korai Marilyn Mansont és a(z egyébként még mindig létező) Tokio Hotelt. És akkor még nem is beszéltünk a mellékszereplőkről, és az ezernyi célzásról és kikacsintásról, amelynek megértéséhez muszáj ismernünk az előző részeket, de a játék élvezetéhez szerencsére nem szükséges.

És itt a lényeg: ha ezzel az egésszel nem foglalkozunk, a Devil May Cry akkor is nagyon jó. Dühös, arrogáns férfiak démonokat akarnak ölni és démonokat is ölnek válogatott fegyverekkel – ennyi. Ugyanez működött nagyszerűen a 2016-os Doomnál és működik itt is. Démonokat ölni márpedig szerencsére nagyon jó érzés – azért szerencsére, mert ebből áll a játék kilencven százaléka. A maradék tíz átvezető animáció, olyan csodálatos grafikával (a Resident Evil 7-ben debütált RE Engine-nek és a Capcom odaadó művészeinek hála), amire nehéz szavakat találni. Szinte mindegy is, mi történik, ki és mit mond és merre halad a sztori, olyan jó érzés nézni a lassított felvételes öldöklést és az akrobatikus mozdulatokat. Nem lóg ki a lóláb sehol, nincsenek kompromisszumok, ez tényleg kis híján előre renderelt CGI-szint – csodálatos látni, hol tart a technológia, a modellezés, az animáció, a fények, az árnyékok, a motion és performance capture és persze ezek összjátéka. Ha van játék, amiért megéri Xbox One X-et (esetleg Playstation 4 Prót) és 4K-s HDR tévét venni, akkor az a Devil May Cry 5.

Elkalandoztunk. Ott tartottunk, hogy démonokat ölni nagyon jó érzés például Neróval, aki a fegyverek és a kard mellett a kreatívan használható robotkarokkal bűvészkedik. A második választható karakter, V egy kicsit unalmasabb, ő mágiával (konkrétan az őt kísérő szellemállatokkal: egy szótlan fekete nagymacskával és egy szájmenéses sasszerűséggel) támad, saját fegyvere csupán egy béna sétabot, arról nem is beszélve, hogy a kombóméterét nem sebzéssel tölti fel, hanem konkrétan a pálya szélére vonul és verset olvas. Vele is szórakoztató a játék, de azért sokat elmond, hogy alig vártam, hogy vége legyen és játszhassak végre a többiekkel. Főleg, miután (a játék felénél) beszáll a buliba Dante a vaskos kardjaival és a legendás lőfegyvereivel. Dante egyébként a legkomolyabb karakter, valamiért mégis hozzá kapcsolódnak a legfurább, még Devil May Cry-mércével is idióta pillanatok, például az egész testes breaktáncos támadás, amivel persze nagyszerű kombók kivitelezhetők, vagy az, amikor beszerez egy démonmotort, amit aztán fegyverként használ a legkülönbözőbb módokon, ez már tényleg leírhatatlan, általában képtelenség követni, mi történik a képernyőn, valahogy mégis mindig sikerült győztesként kikerülnöm minden ütközetből, széles vigyorral az arcomon (az enyémen, nem Dantéén, ő sosem vigyorog). A legbetegebb talán az volt, amikor kapott Nicótól egy cowboykalapot, amit felpróbált és akkor már el is járta a Moonwalkert, ami a Michael Jackson körüli fejlemények ismeretében alighnem a videojáték-történelem egyik legrosszabbul időzített jelenete.

Szóval a szó lehető legjobb értelmében véve röhejes játék a Devil May Cry 5. Ehhez képest kész csoda, hogy az íróknak és a színészeknek futotta arra is, hogy az egy napot (plusz flashbackek) felölelő történet során elkezdjek izgulni a szereplőkért és kíváncsi legyek, mi lesz a vége, pontosabban, hogy hova tudják még emelni a tétet. A lényeg mégsem a sztori meg holmi drámai ív, hanem az, hogy a Capcom pontosan érti: az emberek azért játszanak videojátékokkal, hogy jól érezzék magukat közben. Itt nincs szakállas, gyászoló apafigura, posztapokaliptikus erkölcsi dilemmák, progresszív feminista gondolatiság (habár ezek mind nagyszerű fejlemények a saját művészi kifejezőeszközeire éppen csak rátaláló játékiparban), csak az, amit látsz: gusztustalan démonok és az őket változatos eszközökkel pusztító indusztriálrock-banda. Ha van mögöttes üzenet, az legfeljebb annyi:

Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan játékokkal játssz, amelyek kétharmadát tulajdonképpen unod.

A nagy költségvetésű játékok többsége márpedig, ha őszinték akarunk lenni, manapság ilyen. A Devil May Cry 5 pedig nem ilyen. Egyáltalán nem. A Devil May Cry 5 faék egyszerűségű, csodálatos, hibbant, csillogó-villogó trash. Egyszer sem nyúltam a mobilom után, miközben játszottam vele.

Vedd meg ezt a játékot itt.

80610cookie-checkNem tudom, mi történik, de 12 órája folyamatosan vigyorgok – Devil May Cry 5 teszt