Azt sem tudom, mi az a les, mégis ráfüggtem az új FIFA-ra – FIFA 20 teszt

Közöm nincs a focihoz, soha életemben egy meccset nem néztem végig, nem tudom, mi az a les, szöglet, hol játszik Messi, menő-e még a Bundesliga-séró. Naná, hogy én teszteltem az új FIFA-játékot. Egy foci ellen beoltott gamer naplója.

Az eddigi formulához képest kisebb-nagyobb változásokkal érkezett meg az idei FIFA. Nagyobb hangsúlyt kapott a védekezés, a játékmenet tempóját, ritmusát finomhangolták, több gondolkodásra, stratégiára van szükség, mint korábban, azaz még inkább szimulátor az egész, mint eddig. Immár 88 ismert játékos bőrébe bújhatunk. Tovább fejlesztették a karrier mód menedzser részét, kidolgozottabb a futball világának pályán kívüli része: a háttérügyletek, a sajtótájékoztatók, a csapatok moráljának rendszere. Összességében az eddigi legrészletesebb és leghitelesebb FIFA-játékkal van dolgunk, nem szabad kihagynia egy focirajongónak sem!

Izé, állítólag. Ezt ugyanis nem én mondom, hanem a nálam a témához jobban értő (ezzel mondjuk sokat nem mondtam) kritikusok és youtuberek, akik konkrétan tudják is, hogy hogy kell játszani – mármint focizni és FIFA-zni. Nekem ugyanis egyik sem megy. Például azért nem, be vagyok oltva mindenféle sport ellen, a csapatsportok ellen különösen. A foci ellen pedig nem csak beoltva vagyok, hanem a magyar közoktatási rendszer és a kilencvenes évek külvárosi gimijeinek általános közege mindent megtett azért, hogy szívből meggyűlöljem ezt az egyébként nyilván nemes múltú és milliárdokat (embert és dollárt is) megmozgató sportágat. A foci: művészet, életmód, kitörési lehetőség, társadalmi integráló tényező, hobbi és szakrális szertartás – tehát maga az élet, ezt amúgy tudom jól. Csak nem nekem.

Az, hogy kimaradt a foci a férfiszocializációmból, finom és diplomatikus kifejezés. Én vagyok az ember, aki nem tudja, mi a les, mi a szöglet, mikor rúgnak büntetőt és tizenegyest, miért kötelező a szotyola és a vébédöntőn kik játszanak az izékkel. Én vagyok az ember, aki fél perccel azelőtt megy pisilni, hogy döntetlen állásból gólt rúgnak a nyolcvannyolcadik percben, és nem vettem észre, amikor elvittek egy meccsre (mármint egy igazi stadionba, nem kocsmába vagy a Szabadság térre), hogy a két csapat térfelet cserélt a félidő után, úgyhogy nagyon örültem, amikor gólt kaptunk, mert azt hittem, gólt rúgtunk. (Nem vittek többet meccsre.) Úgyhogy, amikor felmerült, hogy tesztelhetem az új FIFA-t, rögtön lecsaptam rá.

Mi mehet félre, nem igaz?

Nem voltak persze illúzióim magammal kapcsolatban, legalábbis futballkompetencia-ügyben, az ambícióimat tehát viszonylag alacsonyra lőttem: nem az volt a cél, hogy az általam kitűzött három napos intenzív tesztidőszak végére komplett, szakértői elemzést teszek le az asztalra, egyszerűen arra voltam kíváncsi, képes-e egy videójáték megszerettetni velem a focit, vagy legalább valami támpontot adni, hogy miért szereti ezt az egészet a világ kétharmada. Hogy mire jutottam? Íme.

Az első nap

Jó nagy csomag az új FIFA, törölnöm kell valamit a kedvéért az Xbox One X-emről, erre utoljára a Forza Horizont 4 miatt volt szükség. (Az egy másik sportjáték, amihez semmi közöm, de autót vezetni legalább tudok, legalábbis jobban, mint labdát). Kavarognak a gondolatok a fejemben, ahogy szép lassan kúszik az install csíkja: kell ez nekem? Tudok majd bármit kezdeni vele? Mibe keveredtem? Miért kell nekem 37 évesen bármi újat megtanulni? Messi olasz vagy spanyol? Divat-e még (vagy már megint) a Bundesliga-séró?

A száz megabitnek hála feltelepül a játék, még mielőtt magával rántana az egzisztenciális szorongás végtelen spirálja, és fél perccel és pár logóval később már a menüt bámulom, pontosabban azon kapom magam, hogy nem tudom, mit válasszak. Sosem voltam különösebben penge jó reflexeket és gyors döntéseket igénylő játékokban, de az még a legvadabb kompetitív fps-eknél sem fordult elő soha, hogy ne tudtam volna választani a főmenüből. VOLTA? Kick off? Karrier mód? Meg voltam lőve.

Megrögzött single player arc vagyok, az online mód tehát szóba sem jöhetett, sőt, nekem a foci sem elég, én történetet akarok! Úgy rémlett, a korábbi FIFA-változatokban mintha lett volna hasonló, utánanéztem és tényleg: a tavalyi kiadás Journey című játékmódja pont ezt nyújtotta, egy közhelyes, de szórakoztató és szépen kivitelezett sztorit híres színészekkel és egy főszereplővel, akivel, ha azonosulni (nyilvánvaló szociokulturális okokból kifolyólag) csak mérsékelten tudok is, képes lehet bevezetni a foci világába. Azt gondoltam, ez itt a karrier mód, mohón lecsaptam tehát rá, azaz egy csöppet sem voltam felkészülve a borítékolható pofáraesésre. Maradjunk abban, hogy a legnagyobb sikerélmény a menedzserem (mert itt menedzser is van) karakterének testre szabása, ilyen részletes menürendszer tényleg csak a legnagyobb szerepjátékokban van, az egész simán elmenne a következő Falloutban is.

A „baj” az, hogy nemcsak a karakterkészítő részletes, hanem minden más is: a karrier mód kíméletlenül bedob a mélyvízbe, össze kell állítanom egy csapatot, játékosokat adni-venni, alkudozni (az ezt illusztráló párbeszédrendszer kész Mass Effect), mire eljutok az első meccsemig, kész vagyok, kiégtem, fogalmam sincs, mi történik, úgy fogom a kontrollert, mintha először lenne a kezemben, a teljesítményem katasztrofális, a harmadik restart után vagyok képes rúgni egy gólt, azt is véletlenül. Holnap visszatérek rá.

A második nap

Miután konstatáltam, hogy a karrier módnak semmi köze a tavalyi sztori módhoz, sztori módot viszont nem találok (tavaly kellett volna kitalálnom ezt a zseniális mazochista projektet), az esélytelenek nyugalmával folytatom az előző napi vergődést. Már figyelek az apróságokra, például arra, hogy bár a karaktermodellek rendkívül életszerűek és részletesek, hála a fejlesztők profizmusának és a Frostbite engine felszereltségének, a szájmozgás és a mimika még mindig olyan, mint amikor Arnold mosolyogni tanul a Terminator 2-ben, az uncanny valley mélyén vagyunk. Inkább a meccsekre koncentrálok, de túl sok a lehetőség és azt is képtelen vagyok követni, hol jár a labda, nemhogy még stratégiai döntéseket is hozni.

Nincs mese, segítség kell. Kérni nem nehéz, eligazodni az: tíz perc múlva nyolc csetablak közt lavírozva próbálom rangsorolni a haverjaim tippjeit, mind szakértő ugyanis – természetesen. Úgy tűnik, tényleg az van, hogy akinek van konzolja, az FIFA-ügyben is érintett. Tudtam, hogy a világ legnépszerűbb játéksorozatával van dolgom, de egészen durva ezt élőben látni. Érdekes, hogy csak az egyikük mondta be a tutit: próbáljam ki a VOLTA játékmódot!

A VOLTA, mint elég gyorsan kiderült, utcai focibajnokság, és bár szponzorált és hierarchikus világ ez is, a „nagy” FIFA-hoz képest kész anarchista punk buli. Rutinosan raktam össze a játékosomat, egy szimpatikus, rasztás fiatalembert decens hosszú ujjú pólóban és egyszerű sportcipőben (itt már szimpatikusabb volt az egész), ami pedig utána következett, az visszaadta a hitemet, hogy nem teljes kudarccal zárul a kanapéfoci-projekt:

Bevezető kisfilm!

Sőt: szereplők, akik beszélnek egymással, igazi dialógusok, dráma, feszültség, humor! Rögtön leesett, hogy bizony ez az a történet, amit kerestem, csak éppen idén nem a stadionfoci világában játszódik, hanem a futball underdogjairól szól, a tinikről, akik idegesítően vagánykodva ugyan, de elszántan és öntudatosan építgetik sportkarrierjüket. Az egyetlen, ami zavart, hogy nagyon öregnek éreztem magam, de ez nem a játék hibája. Gyanús egyébként, hogy az egész inkább arról szól, ahogy a készítők elképzelik, hogy hogyan beszélnek egymással a tinik, és nem arról, ahogy valóban beszélnek egymással, de annyira örültem, hogy találtam egy játékmódot, amivel boldogulok, hogy a dramaturgiai döccenők nem különösebben zavartak – különben is, aki történetet vár egy EA-játéktól, játsszon inkább a Mass Effecttel, nem igaz?

A bevezető meccs jóval könnyebb és átláthatóbb volt, mint bármi, amivel korábban próbálkoztam, és az igazi öröm csak ezután jött:

Oktatópályák!

Méghozzá olyanok, amelyek valóban lépésről lépésre vezetnek be a szabályokba, az irányításba és főleg abba, hogy a pályán hús-vér emberek játszanak, nem a Gears of War macsó katonái. A focistáknak reakcióideje van, mozdulataiknak lendülete, tehetetlenségi nyomatéka, a labda pedig hajlamos saját életet élni, ha belerúgok. Ki hitte volna!

Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Abba is hagytam.

Harmadik nap

Nem siettem, már csak azért sem, mert felébredt a perfekcionizmusom és addig játszottam újra és újra az oktatórészt, amíg minden fázist ki nem maxoltam. A kedvencem nyilván a célzógyakorlat volt, ahol is egy (viszonylag könnyen megverhető) AI-ellenféllel tandemben kellett kirúgni egy elhagyatott gyárépület ablakait. (Remélem, a valóságban ez nem így megy!) Így az előző napi lelkiállapotomnál három fokkal magabiztosabban és pozitívabban vágtam bele magába a kampányba – és mennyire, de mennyire jól tettem.

A VOLTA bőven van annyira hosszú, szórakoztató és összetett, hogy különálló, teljes értékű játékként is megállja a helyét (volt is erre példa régebben, ha jól értem), ez pedig hatalmas dicséret az új FIFA-nak, hiszen az alapjáték önmagában végtelenül komplex és szövevényes. A FIFA 20 ezzel simán a legjobb ár/érték arányú csomag a videojátékpiacon jelenleg – és ezt ugye egy olyan ember írja le, akit egyáltalán nem érdekel a foci, vagyis nem érdekelte egészen három nappal ezelőttig. Akárhogy is, számomra a FIFA20 bizony a VOLTA, egyelőre legalábbis – ha a végére kellően megnő az arcom, talán visszamerészkedek az öltönyös-mezes futbalbiznisz világába, de addig is remekül elvagyok ezekkel az egyszerre idegesítő és szerethető, pofátlanul fiatal és szép emberekkel (szerencsére itt a mimika is egészen életszerű), akik gyárépületekben, lepukkant utcasarkokon és szedett-vedett, szétgraffitizett pályákon űzik az underground focit, egészen menő hiphop- és elektroszámokra.

Ez a játékmód inkább árkád, mint szimulátor: a játékosok nem fáradnak és nem sérülnek, sőt, lépten-nyomon akrobatikus mutatványokkal illusztrálják, mennyire menők. A szabályok lazák (akadnak mérkőzések, ahol szinte nem is léteznek, leszámítva persze, hogy az úgynevezett labdát az úgynevezett kapuba ajánlatos berúgni), a pályák változatosak és testre szabhatók, a történet pedig inkább nem létezik, mint igen, de az átvezető animációk éppen eléggé videojátékossá teszik az egészet ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy érteni kellene a focihoz, és csak simán jól érezzem magam.

Ami a legfontosabb: egy fél nap után egészen jól ráéreztem, hogyan kell irányítani a játékosomat, hogyan kell a másodperc törtrésze alatt egészen összetett, a többiekre és az ellenfélre is figyelve döntéseket hozni, passzolgattam, megleptem az egyébként okos AI-t, cselezgettem, elvettem a labdát, anyáztam, amikor ő vette el az enyémet, és közben nem is a gól vagy a győzelem volt a fontos, hanem az, hogy izgultam és jól éreztem magam.

Közben rájöttem valamire: nagyon rég volt, hogy egy játék közben szinte folyamatosan izgultam és jól éreztem magam. Legutóbb talán az Uncharted 4 volt ilyen, és az három és fél éve volt.

Bocsánat, de én ezt most be is fejezem, megyek inkább vissza játszani. Még annyit, hogy focirajongó nem lettem, és a FIFA 20 is nagy falat nekem, de a VOLTA módot nagyon-nagyon megszerettem. A többit eldönti az idő. Azt azért elhatároztam, hogy most már tényleg ideje tisztességesen végignézni egy igazi meccset is. Nagyon-nagyon furcsa lesz, hogy nincs kontroller a kezemben.

A játék alapváltozatát itt tudod megvásárolni PS4-re, itt pedig Xbox One-ra.

A FIFA 20 szeptember 27-én PC, Nintendo Switch, PlayStation 4 és Xbox One platformokra jelent meg, mi az utóbbi konzollal teszteltük.

96713cookie-checkAzt sem tudom, mi az a les, mégis ráfüggtem az új FIFA-ra – FIFA 20 teszt