Kezdetleges hátterek, macerás menürendszer, követhetetlen információáradat, de a szereplők és a történet mindenért kárpótol. Meg persze a hatalmas dózis nosztalgia. Ilyen érzés végigjátszani egy húszéves klasszikust. Aligha volt a videojáték-történelemben olyan igazságtalanul kemény – ahogy diplomatikusan mondani szokták: vegyes – fogadtatása bárminek is, mint a Final Fantasy nyolcadik részének. Nem a fejlesztőkön vagy a kiadón múlt: bármit is tettek volna, szegény FF8-ra senki nem tudott volna másként gondolni, mint „a Final Fantasy VII utáni Final Fantasy”. A hetedik rész ugyanis akkora siker, annyira meghatározó, iskolateremtő, érzelmes és a mai napig emlegetett fordulatokkal teli PlayStation-klasszikus lett azonnal, tehát 1997-ben, hogy a folytatáson finoman fogalmazva erős nyomás volt. A fejlesztők tehát bármit is tettek volna az asztalra, biztosan kikészítették volna a rajongók jó részét: ha az előzményekhez hű, direkt folytatást készítettek volna, az lett volna a baj, ha teljesen újragondolják a világ egyik legnagyobb múltú és leghíresebb franchise-ját, akkor meg az. A Square szerencsére tudta mindezt – és okosak voltak. Nagyon okosak. Pontosan tudták például, hogy öngyilkosság lenne a FF7 jól bevált receptjét kidobni az ablakon. Ez márpedig az előre renderelt hátterek előtti 3D-s grafikát, a teljesen 3D-s, szabadon bejárható, véletlenszerű csatákkal nyakon öntött világtérképet és a hagyományos, körökre osztott JRPG-harcrendszert jelenti, meg persze a szövevényes és érzelmes történetet. Minden másban azonban szabad kezet kaptak (illetve adtak maguknak), az előző rész hatalmas sikere után természetesen tisztességes büdzsével, amit a lehető legjobban használtak el. Újragondolták a teljes harcrendszert, a megidézhető szörnyek sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, a felhasználható pontok rendszere pedig egészen új hozzáállást követelt a játékosoktól. A szereplők az addigi aránytalan, rajzfilmszerű figurák helyett inkább hús-vér emberekre hasonlítottak, és ami a legfontosabb: bár ezer ponton utal a játék a Final Fantasy világára és hagyományaira, sem a történet, sem a mögöttes lore nem igényelt előzetes ismereteket, azaz bárki szabadon belevághatott. A többi papírforma: a rajongók fele kiakadt, a másik fele imádta, a kritikusok ódákat zengtek, de azért itt-ott mégis visszalépésként, vagy fölösleges bonyolításként élték meg az újításokat. A játék így is megdöntött mindenféle eladási rekordot és bebiztosította, hogy a sorozat még legalább ennyi epizódon keresztül életben marad. Természetes volt, hogy eléri az egészet napjaink remaster- és remake-láza, már csak azért is, mert a Square (azóta Square Enix) éve óta csöpögteti a teljesen újrafazonírozott, modern grafikával és ráncfellvart karakterekkel és történettel ellátott hetedik rész kiadását, ami csak nem akar jönni. A helyzet annyira ciki lett, hogy inkább kiadták a remastert, hogy csillapítsák a kedélyeket. Most pedig itt van nekünk a nyolcadik rész is, amely szintén nem remake, csak remaster – abból is a spórolósabbik, vagy diplomatikusan fogalmazva: az eredetihez teljesen hű fajtából –, de most már legalább tényleg minden létező konzolon (és PC-n is, bár ez nem újdonság) játszható a csúcs Xbox One-tól a Switchig. Nem az a kérdés, miért nem remake-elték vagy remasterelték nagyobb elánnal a játékot, hanem az, kellett volna-e. Erre persze egységes válasz nincsen, az ugyanis rajtad, a játékoson múlik, vagyis azon, mit érzel, amikor meglátod a pixeles, akadozó, ma szemmel kezdetleges bevezető animációt, illetve, amikor – immár a játék grafikájával és MIDI-zenéjével – Squall felébred a gyengélkedőn. Nem tudok jobbat, mint elmondani, én mit éreztem: úgy öntött el a nosztalgia, mint az utóbbi években még soha. A zene. A pixelek. A Square művészei által nagy műgonddal megformált 3D-s szereplők. Ahogy lobog az ismeretlen nő haja, miközben közli, hogy várni fog ránk. Az epikus összecsapás két ismeretlen férfi közt, amelyben minden mozdulatnak súlya volt, úgy, hogy a motion capture még sehol sem volt. És amikor kiderül, hogy ez az összecsapás sima gyakorlat volt két diák közt. Ekkor derül ki például az is, hogy mitől remaster a remaster: hát attól, hogy sokkal kidolgozottabb, részletesebb geometriával és textúrákkal ellátott karaktereket kapunk, olyanokat, amelyeket 1999-ben kaptunk volna, ha ott tartott volna a technológia. Ez örömteli, ám kétélű fegyver, az előre renderelt háttereket ugyanis nem dolgozták újra, némi élsimítással ugyan, de ugyanazt kapjuk, mint annak idején az első PlayStationön. A kontraszt pedig hatalmas – kell némi idő, amíg az ember szeme és agya megszokja ezt a kettősséget, de amint sikerült, tényleg semmi sem tarthat vissza attól, hogy úgy élvezd a játékot, mint annak idején. Vagy mint annak idején másodszorra: sokan ugyanis elsőre leírták a játékot, nem látták át, nem értették, fárasztó volt és bonyolult, nem rántotta be őket úgy, mint a hetedik rész, pedig mind ezt várták. Aztán egy kis idő, vagy éppen pár év múlva adtak neki még egy esélyt – és ekkor esett le nekik, hogy remekművel van dolguk, amely semmiben nem marad el az elődjétől. Ez a lassú beérés, akárcsak a filmeknél, az igazán nagy műalkotások sajátja. Ezzel persze még nem árultuk el, milyen érzés 2019-ben ezzel a húszéves játékkal játszani, ha az ember először próbálja. Előre szólunk: nem könnyű. Nem arról van szó, hogy a FF8 rosszul öregedett, inkább arról, hogy nagyon-nagyon megváltozott a videojáték-piac, a fejlesztők pedig egészen mást várnak (el) a közönségtől, mint annak idején. A Final Fantasy VIII első egy-két órája ennek megfelelően nagyon nehéz: hosszas, dialógusnak álcázott tutorialok, egyik a másik után, amelyek csak úgy ömlesztik a játékosra az információkat, ember legyen a talpán, aki rögtön képben van, amikor belekerül az első összecsapásba. Még úgy is, hogy a fejlesztők – bölcsen – eszközöltek pár könnyítést: a világtérképen kikapcsolhatóak a random csaták, egyszerűbb lett a Guardian Force-ok és a varázskártyák junctionja és háromszoros sebességre gyorsítható a játékmenet, ha unjuk az ismétlődő animációkat. Ha ebből a mondatból nem sokat értettél, ne aggódj: átlátod majd. Nem lesz könnyű, de átlátod. https://www.youtube.com/watch?v=t-mK6Gkc7-Q Már csak azért is, mert megéri. A Final Fantasy 8 története pont olyan bonyolult, mint a harcrendszere: barátkozni kell vele, és még így is lesznek homályos foltok, előbb-utóbb azonban azt veszed észre, hogy egészen hozzáragadtál érzelmileg. A szereplők néha idegesítő, néha rossz döntéseket hozó, néha elviselhetetlenül idióta tinédzserek, ez azonban nem azért van, mert anime, hanem azért, mert tinédzserek: gyerekek, akik egy náluk sokkal nagyobb, számukra is átláthatatlan világméretű konfliktus közepén találják magukat. Ami igazán nagy játékká teszi a Final Fantasy nyolcadig számozott epizódját, az az ő jellemfejlődésük: hogy ebből a valóságtól teljesen elrugaszkodott világban is hús-vér emberekként viselkednek, tanulnak, komolyodnak, a traumák és a súlyos döntések megkeményítik őket, az ember pedig azon kapja magát, hogy rég játszott olyan játékkal, amelynek szereplőiért így izgult volna. Legutóbb talán a hetedik rész remastere volt ilyen. A Final Fantasy VIII Remastered szeptember 3-án PC, PlayStation 4, Nintendo Switch és Xbox One platformokra jelent meg, mi az utóbbi konzollal teszteltük.