Lehetőségünk volt kipróbálni a világ legjobb VR-játékát és nem csalódtunk, a Half-life: Alyx valóban megérdemel minden elismerést! Nem gondoltam volna, hogy mostanában ki fogom mondani a következőket, de a VR-technológia megérett arra, hogy kiérdemelje a keményvonalas játékosok figyelmét. Erre a következtetésre a Half-Life következő fejezete juttatott, amiből 13 év után kaptunk új (valójában előzmény) történetet. Az alapfelütés szerint öt esztendővel a második rész eseményei előtt járunk, ahol a Combine névre hallgató hadsereg átvette a központi hatalmat, így egyre nagyobb rettegésben tartja City17 városát. A lakóövezeteket ellenőrzésük alá vonták, kijárási tilalom van érvényben, amit az utcákon járőröző katonák kegyetlenül betartatnak az emberekkel. A félelem már a mindennapok részévé vált, így nem meglepő fordulat, hogy az elnyomó rezsim szépen lassan egy, a regnáló hatalom elleni lázadó csoport megalakulását eredményezi, ami majd aztán második rész vezérfonalaként fog szolgálni. Persze minden forradalomnak szüksége van legalább egy arcra és egy kulcsfigurára, így kerül a képbe az alcímet adó Alyx és tudós apja, Eli Vance. A felszabadító terveket dédelgető Eli sajnos már a történet első perceiben fogságba kerül, ránk hárul tehát a feladat, hogy utána eredjünk, mielőtt még a Nova Prospekt börtönében egy humánus kihallgatás keretein belül kivégeznék. Főszereplőnkön kívül a Half-Life másik központi karaktere Russell lesz, akinek szerepe, hogy rádión keresztül végig segítse utunkat és a továbbjutáshoz szükséges információkkal lásson el bennünket. A hosszú prológus keretein belül megkapjuk tőle az anti-gravitációs kesztyűt (ne feledjük, a Gravity Gunt még nem találták fel) és egy pisztolyt néhány tárral, hogy aztán a félelmetes Karantén Zóna felé vehessük az irány. Kecsegtető, valamint sokszínű territórium ez, ami éppenséggel minden lesz, csak sétagalopp nem. Az érzés, amikor egy vaksötét alagúton egyetlen zseblámával kell átmásznunk, miközben pirosan villog pisztolyunk tárja (már csak egy golyó van csőben), és akkor hírtelen meghalljuk a headcrabek és a barnacle szörnyek moraját, akik bármikor az arcunkba ugorhatnak – felbecsülhetetlen. Más, de mégis óriási élmény, amikor a horrorisztikus szekvenciákat felváltják az életünkre törő páncélos bakák elleni csetepaték. Ilyenkor négykézláb vagy éppen leguggolva, fedezékek mögül próbáljuk kilőni őket, miközben igyekszünk felkaparni a heves tűz alatt alatt elejtett tárat. Nos, az ilyen és ehhez hasonló impulzusok a virtuális valóságot nyújtó rendszerrel majdhogynem leírhatatlanok, na de erről majd később. Merthogy meglehetősen hosszú utat tett meg az amerikai csapat játéka, amire végleges formát öntött. Az egy évtizedes várakozási időn túl négy évnyi fejlesztés van a projekt háta mögött, de azt hiszem a Valve csapata a lehető legjobbkor, hovatovább a lehető legmegfelelőbb technológia segítségével nyúlt hozzá a méltán híres sorozathoz. Gabe Newell tudta jól, hogy ki kell várni a tökéletes alkalmat a széria „folytatásához”, hiszen nem sok cím tudhat maga mögött egy ekkora és egyben ennyire csalódott rajongói tábort. A Half-Life 2 záró jeleneteit látva tizenhárom esztendő után sem kaptunk hivatalos válaszokat a sztorit illetően, ellenben Gordon Freeman epikus pillanatai teljes joggal íródtak be a videójáték-történelembe. A stúdió két generáció után végre lépett, az eszköz pedig nem lett más, mint az eddig gyerekcipőben járó VR-technológia. Nem véletlenül írtam azt, hogy „eddig gyerekcipőben járó”, mert az Alyx bizony megtörte a mostanáig, a készülékekre oly jellemző tulajdonságokat, mint a gyenge grafikát, alacsony képfrissítési rátát vagy a kezdetleges mozgáskövetést. Ez kérem szépen egy tíz-tizenöt órát feldolgozó ízig-vérig hardcore alkotás lett, ami a VR headset segítségével egy ideáig még soha nem tapasztalt élmény lesz mindenki számára. Hála a Valve aprólékos munkájának most kicsit sem kell visszafognom magam a túlzónak tűnő kijelentéseimmel, ugyanis egyáltalán nem mondok nagyot, ha azt állítom: ilyen akkurátusan kidolgozott virtuális világot még biztosan nem láttunk. Mindezt nem adja vissza egyetlen videó vagy élménybeszámoló sem, borzasztó nehéz szavakba önteni azt az élményt, ami az első perctől kedve beszippant az Alyx kegyetlen, sötét és hihetetlen hangulattal bíró univerzumába. A különböző tereknek hála a klausztrofóbiától kezdve a tériszonyon át mindent úgy érzünk, mintha tényleg benne lennénk a játékban. A Source 2 motorral bizony impozáns munkát végeztek az amerikai srácok, ráadásul a fantasztikus grafika mellé párosul a játék kiváló fizikája, ami nemcsak az élményfaktort növeli, hanem a játékmenet szerves részét is képzi. Gyakorlatilag minden tárgyat (üveget, dobozt, tollat, téglát vagy az elhullt ellenségeink tetemét) kezünkbe vehetünk, megvizsgálhatjuk, eldobhatjuk. Nem mondom, hogy a cselekmény minden mozzanatában egységes látványt nyújt a szoftver, de ezzel a prezentációval kétségtelenül a jelenlegi VR-éra zászlóshajóját kaptuk meg. Hiába fogják a készítők headset nélkül is játszhatóvá tenni játékukat, a hatás így távolról sem lesz az igazi. Egyébként egy jó barátomon mindezt leteszteltem, aki először egy 4K TV-re kivetítve látta a bénázásomat; nagyjából félórányi játékidő után azt mondta, hogy neki ez nem annyira tetszik, de azért tesz vele egy próbát. Nos, miután felvette a fejegységet és elkezdte a sztorit, szó szerint tátva maradt a szája, majd annyit mondott: Úristen! Persze a nagyszerű látványorgiához nemcsak a végletekig csiszolt optimalizáció járult hozzá, hanem a teszthez kapott HTC Vive Cosmos teljesítménye is. Szerencsére nem tartozom azok közé, akik túlságosan érzékenyen reagálnak az eszközre, így nekem nem jött elő semmiféle rosszullét vagy fejfájás. Az összességében éles képet nyújtó Cosmos csupán két óra játék után éreztem kissé nehéznek, de ne feledjük, hogy a Vive Elite-tel ellentétben itt az érzékelők magában a fejesben helyezkednek el, ezért a plusz súly. A konstrukcióból következik, de attól még meg kell jegyeznem, hogy pár órányi állás, guggolás, hajolgatás után menthetetlenül beleizzadtam, valamint a kábel sem egyszer tekeredett fel rajtam, de ezek a hibák eltörpülnek a minőségi anyagösszetétel és a könnyű beüzemelés mellett. A csomag másik fő eleme a különleges formatervezéssel ellátott, szubmilliméter pontossággal működő kontroller, ami gondoskodik a precíz játékélményről. Szükség is lesz a pontosságra, mivel szűkös lőszerkészletek miatt lényegében minden lövés számít. Bár valószínű, hogy az Elite bázisállomásaival pontosabb mozgást kapunk (ez természetesen a készülékek árában szintén megmutatkozik), ettől még a Cosmos egy tökéletes kezdő szett azok számára, akik szívesen ismerkednek a VR világával. Ha pedig már a lövöldözésnél tartunk, akkor fontos kiemelni, hogy az Alyx FPS-játékként szintén egy kiemelkedő darab lett. Ez az első olyan belsőnézetes cím, amiben egy komplett fedezékrendszeren alapuló lövöldét építettek ki a fejlesztők. Ehhez hozzáadódik a fegyverkezelés elsajátítása, amire egyébként bőven lesz időnk. A prológus után elég sokáig a pisztolyunkra leszünk utalva, ezzel rászoktatva minket a spórolásra és a tárazás fortélyaira – mordályaink reflexből való újratöltése később élet-halál kérdése lehet. Ha kilőttük az utolsó golyót, akkor első mozdulatként ki kell oldanunk a tárat, majd hátranyúlni a következőért, azt betenni a helyére és felhúzni a szánt. Persze a csőre töltés egy gombbal dettó kivitelezhető, de én az élmény miatt végig a manuális módszert alkalmaztam. A puskánk szintén hasonló tárazási mechanikával működik, amit nyugis szituációkban szépen kényelmesen megtölthetünk, de mindez nagyon más lesz éles helyzetben, nyomás alatt. A lőszertakarékos játékmenetet ugyanis pillanatok alatt felválthatják az intenzív tűzharcok, ahol aztán a fal mögé lapulva, guggolva, aztán onnan kihajolva fogjuk kiiktatni az életünkre törő katonák tucatjait. Ilyenkor lesznek a legizzasztóbb perceink, a gépi ellenfelek ráadásul meglehetősen okosak; megpróbálnak minket körbevenni, gránátokkal kirobbantani a fedezék mögül, nekünk pedig folyamatos tűz alatt kell lavírozni, taktikázni és figyelni a lőszerre, élettöltésre vagy arra, hogy a felfokozott szituációban ne ejtsük ki az életmentő skúlót a kezünkből. Itt talán némi könnyítést nyújt, ha a mozgást teleportálással oldjuk meg, ezzel a módszerrel könnyebben ki tudunk bújni a necces helyzetekből. A heves tűzharcokban óriási segítséget jelent a kesztyűnk, amivel minden kisebb elemet – így a lőszert is – oda tudunk húzni magunkhoz. Persze ne gondoljuk, hogy csupán az akció-orientált részeknél fogunk izgulni, hiszen a Combine erőin túl ott vannak a Xen bolygóról származó rusnyaságok. Az arcunkat támadó lények, az így megfertőződött zombik vagy a nyelvüket lógató barnacle mind döbbenetes megvalósítás kapott, ennek eredményéül még tisztes távolságúl is undorítóan néznek ki. Mindezt tetézi a zseniális térbeli hanghatás és a már sokat emlegetett sötét képi világ, ami garantálja, hogy szívünk olykor-olykor kihagyjon pár dobbanást. Néha sajnáltam, hogy nem tudjuk használni a kezünkbe kerülő acélrudakat némi cséplésre, de hát nincs tökéletes boldogság. Idővel természetesen elsajátítjuk a játékmenet csínját-bínját, pár óra után reflexből fogjuk magunkhoz rántani a hasznos tárgyakat, kecses mozdulatokkal szúrjuk magunkba az élettöltő injekciót, illetve gondolkodás nélkül, John Wick urat megszégyenítve tárazunk a legforróbb szituációkban. Az Alyx tizenegy fejezeten át kiválóan manőverezik a horrorisztikus, máskor az akciódúsabb szekvenciák között, hogy aztán átvegye a következő perceket a gyűjtögetés, valamint az utunkba kerülő változatos fejtörők. A gyanta tömbök (Resin) kiemelt jelentőséggel bírnak, hiszen az összesen három mordályt felvonultató arzenálunkat fejleszthetjük vele. Nagyobb tárkapacitás, lézeres célzó, dupla lövés vagy a gránátvető kiegészítőnek mindegyikét óriási előrelépéseknek fogjuk érezni az alaphoz képest. Nagy szükségünk lesz rájuk, mivel egyáltalán nem lesz könnyű dolgunk a Zóna borzalmaival szemben. Ahhoz, hogy megtaláljuk a legtöbb gyantát, gyakorlatilag minden polcot, szekrényt fel kell túrnunk; négykézláb mászunk majd be az ágyak alá nézelődni, csak az értékes zsákmány helyett nehogy egy cuki headcrabet kapjunk az arcunkba. Nem mondom, hogy egyes eseteknél nem sikítottam fel, hogy némi szitkozódással megfűszerezzem az ellenlábas anyukáját, mert akkor hazudnék. Nem a gyengeidegzetű játékosnak való a Half-Life, viszont szerencsére könnyedén levezethetjük a felgyülemlett feszültséget. Ilyenkor egy pár soros monológ után, fittyet hányva a spórolós életmódra simán belelőttem egy tárat (na jó két tárat) a már elhullott fekete pókszerű lénybe – biztos, ami biztos alapon – és láss csodát, utána máris jobban éreztem magam. Utolsó játékmeneti elemként itt vannak nekünk a számos kreatív puzzle, ami bizony fel fogja adni nekünk a leckét. Legyen szó egy extra tároló kinyitásáról vagy pont a továbbhaladásunkról, a készítők semmit se bízták a véletlenre. Ahogy megyünk előre úgy nehezülnek a feladványok, szóval latba kell vetnünk minden logikai készségünket a sikeres bütykölésekhez. Egyrészről könnyű ajánlatni a Half-Life: Alyx-ot, hiszen egy lehengerlő játékról beszélünk, ami a jelenlegi VR-kínálat legjobb címe. Nem véletlen a szakma egyöntetű elismerése, valóban addiktív játékmenettel, fantasztikus atmoszférával, valamint rengeteg innovatív megoldással kápráztat el bennünket. Másrészről sajnos az is tény, hogy mindez egy borzasztóan drága mulattság, amihez mélyen a zsebünkbe kell nyúlni – kezdve a VR-készülékkel, egészen át az ehhez kompatibilis PC vagy laptop specifikációig egy több százezres beruházásról beszélünk. Annyi biztos, ha a jövőben ilyen kvalitású címek fognak a platformra megjelenni, akkor minden kétséget kizárólag fényes jövő előtt áll a VR-műfaj, és akkor talán ezek a készülékek valamelyest olcsóbban juthatnak el a nappalinkba. A HTC Vive VR készülékekhez kattints ide! A Half-Life: Alyx 2020. március 23-án PC, valamint a számítógépes rendszerekkel kompatibilis Oculus Rift, Valve Index, HTC Vive és Windows Mixed Reality készülékekre jelent meg. Mi HTC Vive Cosmos eszközökön teszteltük a HTC Magyarország jóvoltából. Figyelem, a HTC Vive Elite vásárlása esetén a Half-Life: Alyx ingyenesen jár a készülékhez!