Minden egyes alkalommal, amikor új mobiltelefon kerül a kezünkbe,mint most a p50 pocket, az első gondolatunk a kicsomagolás után:

Szép-szép, meggyőző, minőségi, biztos nagyon sokat tud, de végsősoron ez is pont úgy néz ki, mint a többi.

Tudjuk, igazi first world problem ez, nem is panaszkodásnak szánjuk, már csak azért sem, mert ha valami beválik – ráadásul megszokták a felhasználók és a gyártók is –, miért változtatnánk rajta, nem igaz? Az első iPhone minimalista Bauhaus-dizájnja márpedig bevált, annyira, hogy azóta is ezt az irányelvet követi mindenki: egy változatos mértékben lekerekített, de azért egyszerű és egyszínű – jó eséllyel fekete – téglatest egy többé-kevésbé látható előlapi gombbal és minél kevesebb csatlakozóval.

Amikor azonban a Huawei P50 Pro telefonjának mindenféle értelemben kisebb testvérét csomagoltuk ki, olyat éreztünk, amit évek óta nem. Az első gondolatunk ugyanis ez volt:

Na végre!

Az összehajtható (a butatelefonok érájában ezt hívtuk clamshell, vagyis kagylótelónak) smartphone-ok elég vegyes fogadtatásban részesültek az elmúlt években, a csúcskategóriában egyelőre csak azért is próbálkoznak velük, úgy is, hogy az első modellek komoly gondokkal küszködtek porvédelem és a zsanérok és a képernyő tartóssága terén, azóta azonban fejlődött annyit a technológia, hogy ez az egyszerre retrós és sci-fi okostelefon-alműfaj végre teljes mértékben működőképes legyen. A Huawei tavaly decemberben bemutatott modellje pedig annyira, de annyira jól néz ki, összecsukott állapotában olyan intenzitással ütött be e sorok írójánál a tárgyszerelem, hogy a Media Markt-irodában külön könyörögni kellett neki, hogy ezt a cikket ne időmértékes ódaként, az elégia poétikai hagyományait követve írja meg, hanem egyszerű, közérthető folyószövegként, még ha így nem is lesz belőle sosem érettségi tétel.

Szerencsére a bekapcsolás után sem kellett csalódnia benne. Sőt: egy hét nyúzás után az egyértelmű konklúzió az, hogy

a Huawei P50 Pocket nem csak nagyszerűen működik kinyitható telefonként, de értelme is van.

Méghozzá nem is akármennyi: az elsőre furcsa design ugyanis most először nem csak a céges meetingeken és kocsmákban mutogatható partitrükk, hanem hasznos funkciókkal megspékelt újítás.

Lássuk a részleteket!

Látvány, kivitel

Kicsomagoláskor elsőre egy az átlagosnál egy kicsit hosszabb (6,9 inches, 21:9-es képarányú), lekerekített szélű és képernyőjű telefont vehetünk a kezünkbe, fizikai előlapi gomb(ok) nélkül. Arra, hogy a telefon tud valamit, amit csak nagyon kevés másik készülék, csupán az apró bukkanó utal a képernyő felületének felénél – mint egy nagyon sekély inverz fekvőrendőr, amely csak az ujjunkat az előlapon végighúzva érződik, illetve a fény felé tartva látszik. Az oldalsó felület fém, a hátlap középen szintén – ennek összecsukáskor van jelentősége –, egyébként igényesen kidolgozott, a fénnyel hálószerű, sűrű minta mentén játszó műanyag. (Ez a tesztmodellünk jellemzője, egyébként sokféle hátlappal forgalmazzák a készüléket.) A felső traktuson egy a felszínből enyhén kiugró kameraszigetet találunk – három szenzorral és egy vakuval –, alatta pedig egy ugyanakkora fekete kört: bekapcsolás és összecsukás után ez extra, mini OLED-képernyőként működik majd.

Az első összecsukásnál és kinyitásnál rögtön éreztük, hogy a Huawei mérnökei megdolgoztak a pénzükért: a mozgás sima, folyamatos, hangtalan, a készülék bármilyen pozícióban „úgy marad”, kivéve az ív két végén: kinyitáskor finoman kihúzza magát, egyenes pozícióba áll, összecsukásnál pedig mágnesek gondoskodnak a stabil kétrét hajtott helyzetről. Hátul Huawei-logós fémlap bújik elő középen, ha összehajtjuk, és oldalt is finoman ívelt fém elemek védik a telefon belsejét, zsanért, egyéb alkatrészt nem látunk. Azt persze nem tudjuk, mennyi ideig bírja a szerkezet a nyúzást, de az biztos, hogy egy hét alatt semmit sem változott az élmény, és a készülék nem a mi kezünkben volt először. Bár hivatalosan nem csepp- és porálló, érzésre és a gyártót ismerve hosszú élettartamra számítunk.

Ezt tudja – papíron a p50 pocket

A saját jogán érdemel külön tesztet a P50 Pocket, de mivel név és jellemzők alapján is nagyon közeli rokona a kicsit korábban megjelent P50 Pro modellnek – amelyet le is teszteltünk és imádtuk –, az összehasonlítást nem ússzuk meg. A Pocket egyébként igazi csúcsmodell, pont azt tudja, amit várunk tőle, itt-ott apróbb kompromisszumokkal, amelyek tényleg csak akkor tűnnek elő, ha az erősebb, nem összehajtható testvére mellé tesszük.

A képernyő nagyobb, vékonyabb, a felbontás hasonló (2790 x 1188), a képpontsűrűség azonban kissé alacsonyabb: 449 helyett 439 PPI. Észrevehetetlen különbség, mindkét telefon éles, részletes képet ad az OLED-kijelzőn. A képfrissítés szerencsére a Pocketnél is 120 Hz – nehéz is volt a teszt után visszatérni a régebbi 60 Hz-es telefonunkhoz. A HDR-támogatásról le kell mondanunk, de a nagy dinamikatartomány ekkora kijelző és fényerő mellett inkább kellemes plusz lenne, mint „game changer” funkció: a videók, képek SDR-ben is lenyűgözően szépek. Pont ennyire számít az 5G hiánya: leírva fájónak tűnhet, a gyakorlatban azonban (főleg az itteni nagyszerű lefedettség közepette) nincs különösebb jelentősége. Dedikált jack audiokimenet természetesen nincs, csak USB-C port, illetve be-kikapcsoló funkciógomb, hangerőszabályozó, alul sztereó hangszórók, felül apró mikrofon, bal oldalt pedid dupla nanoSIM- és/vagy memóriakártya-bővítőnyílás.

Mindkettőt ugyanaz az 5 nanométeres technológiával készült Snapdragon 888 processzorkészlet hajtja Adreno 660 dedikált GPU-val, mindkettőben 8 gigabyte RAM-mal gazdálkodhat, azaz még a legújabb, legszebb játékokat is gond nélkül viszi, az irodai alkalmazásokról és a kép- és videoszerkesztőkről nem is beszélve. Ez az a mobil, amelyet akár monitorra is köthetsz, és egérrel, billentyűzettel gyakorlatilag zsebben hordozható asztali gépként használhatsz. Az akkumulátor kapacitása átlagos (4000 mAh); érthető, hogy az összecsukható kivitel miatt nem fért akármekkora akku a karosszériába, és a processzor szerencsére ügyesen lavírozik a teljesítmény és az energiatakarékosság terén, így a telefon biztosan bírja majd egész nap. Kétnapos üzemidőre mindenesetre ne számítsunk. Sajnos a vezeték nélküli töltés sem támogatott, és a gyorstöltés is kissé lassabb, mint erősebb testvére esetében.

Ezt tudja – a valóságban p50 pocket

A Huawei évek óta mindent megtesz azért, hogy meggyőzze a vásárlókat: nem is kellenek a Google-szolgáltatások a teljes értékű okostelefon-élményhez, bár azoknak is megvannak az alternatív hozzáférhetőségei. Ilyen a Huawei levelezőrendszerébe társított Gmail fiók vagy a böngészőben futtatott Youtube, akár a legnagyobb videolejátszó Vanced módozatú applikációja, ami letölthető közvetlenül az AppGallery-ből is. A nyílt forráskódú Android hozzáférésből adódóan az EMUI 12-es pedig remekül alkalmazza a jól ismert oprendszert: minden kézre áll, nem érik meglepetések a felhasználót, már csak azért is, mert az Android-alapok megmaradtak. Erről a P50 Pro tesztünkben ezt írtuk:

Az EMUI 12 újdonságaiként megjelentek a főoldalon a nagyobb méretű alkalmazásgyűjtő mappák, de ezen kívül ez a felület nagyban hasonlít a korábbi Huawei modellek felületére. Külön vált a felülről lehúzható értesítési sáv (bal fentről lehúzva) és a Vezérlőpult (jobb fentről lehúzva). Utóbbin új módon kerültek elhelyezésre a különböző vezérlők és bekerült az AI Life integráció, így innen vezérelhetők a HMS kompatibilis kiegészítők, mint például a Huawei Freebuds headsetjei, vagy a Matebook notebook.

Ugyanez igaz a p50 pocket modellre is. Az appokról és az áruházukról pedig ezt írtuk:

A Huawei új modelljei továbbra sem rendelkeznek Google Play áruházzal, amely egyes esetekben nagy hátrány lehet, bár a HMS és AppGallery bővülő kínálatával már egyre jobb a helyzet Magyarországon is. Van viszont végre egy jól működő mobilfizetési lehetőség, a Curve Pay. Az összes nagyobb közösségi média alkalmazás és üzenetküldő, mint a Facebook, Messenger, Viber, TikTok, Instagram, stb. gond nélkül telepíthető és hiba nélkül használható. Sőt, nincs gond akkor sem, ha például Netflixeznénk. Lassacskán épül ki ez a Google-mentes Huawei ökoszisztéma, de a korábbi Huawei P40 Pro és P40 Lite tulajdonosok sokasága használja ezt a rendszert az elmúlt két évben, ami azt bizonyítja, hogy bár akadnak kompromisszumok, de nem halálra ítélt elképzelés egy HMS-es telefon.

Hogy mennyire nem, arra itt egy nem is olyan apró példa: a Google Maps megfelelője itt a Petal Maps, amely nagyjából mindent tartalmaz, amit az „eredeti”, az élőben frissülő közlekedési információktól a tömegközlekedésig, csak a Street View-ról kell lemondanunk. Amikor azonban beállítottam egy úticélt és megkértem, hogy találjon nekem biciklis útvonalat, gond nélkül megmutatta – nem ugyanazt, amit autóval és gyalog ajánlott volna, hanem egy kifejezetten kerékpárra optimalizált megoldást. Erre ma Budapesten (még) képtelen a Google Maps.

Fotó, videó

Négy helyett „csak” három szenzorral gazdálkodhatunk, de komoly érvágásról szó sincs. 40 megapixeles főkamera (lézeres autofókusszal), 13 megapixeles ultranagylátószögű kamera és egy 13 megapixeles úgynevezett Tetrapixel szenzor gondoskodik a képalkotásról. Teleobjektív sajnos nincs, azaz csak digitális zoom áll a rendelkezésre a p50 pocket esetében. A szelfikamera pedig 10,7 megapixeles – de nem használtuk.

Hogy miért? Itt jön a képbe a hátlapi kör alakú extra OLED-kijelző, amely több funkcióval bír. Alapállapotban az időt, a dátumot és a töltöttséget mutatja, illetve odébb görgetve az időjárást, de több app is elindítható rajta. Az egyik a kamera, amely a hátlapi szenzorokat használja – szelfizésre. Egy koppintással exponálhatunk, dupla koppintással pedig átvált nagylátószögre, amelyet használva ugyan a perspektíva már teljesen torz, természetellenes, de így is látványos – és nincs olyan szelfi többé, amelybe ne férne bele mindenki és minden. Nagyszerű, kreatív módja ez a hátlapi kijelző és szenzorok használatának, és az összehajtható formán kívül – amelynek hála tényleg sokkal kényelmesebb zsebben hordani a Pocket modellt – ez a készülék legmenőbb újítása.

Találunk még egy Mirror nevű appot is, ezzel végezhetjük el az úgynevezett naptej-tesztet: a speciális szenzoroknak és az ultraibolya fénynek hála képes megjeleníteni, hol hagytuk le a naptejet az arcunkról.

Ha már itt tartunk: a p50 pocket arra is képes, hogy az ultraibolya fénnyel készít fluoreszkáló fotókat az erre fogényok felületeket exponálva vaksötétben. A kamera app többi része hozza a kötelezőt: a nagylátószög látványos, minimális torzulással, a fejlett zajszűrésnek hála a képek sötétben is élesek és tiszták, a kamumélységélesség-effekttől még mindig joggal áll fel a szőr a hátán a fotográfusoknak, de ha valaki mindenáron életleníteni szeretné a hátteret, ezzel az üzemmóddal viszonylag nagy pontossággal megteheti. Az automata fehéregyensúly rendben van, a képek szaturáltak, színhelyesek, kontrasztosak – szóval egy sztendert Huawei kamerát kapunk, kivéve, hogy most nincs Leica tanúsítvány.

A videós képességek is meggyőzőek, 4K-ban akár 60 képkocka/másodperces sebességgel rögzíthetünk mozgóképet. A kép még kikapcsolt rázkódáscsökkentéssel is stabil, igaz, valamilyen megoldást ekkor is használ, mert a mozgás nagyon finom, cserébe némi késleltetéssel számolhatunk, mintha víz alatt mozgatnánk a kamerát. A rázkódáscsökkentés egyébként kizárólag digitális, azaz el kell felejtenünk a zoomot és a nagylátószöget.

A Huawei P50 Pocket egy nagyszerű készülék, amelyet használva még az is gyorsan elnézi (és aztán elfelejti) a Google-szolgáltatások hiányát, aki egész életében Androidot használt; már csak azért is, mert a jól ismert Google-appok többsége így is elérhető a gyártó saját alkalmazásboltjából. A Pro modellhez képest megköttetendő kisebb-nagyobb kompromisszumok pedig úgyis csak addig zavarják a szőrösebb szívű usereket, amíg össze nem csukják a telefont.

Ez utóbbi mozdulat ugyanis nagyon-nagyon menő, és így aztán maga a Huawei P50 Pocket is az.