A mítoszok és legendák korában egy minden eddiginél nagyobb katasztrófa fenyegeti az Olümposzt, Fenyx pedig az istenek utolsó reménye a Tüphón elleni harcban.

Nem meglepő, hogy ókori görög mitológia szinte végtelen táptalaja a különböző médiumok megannyi feldolgozásának. Naphosszat lehetne sorolni az utóbbi egy-két évtizedben megszületett adaptációkat, hiszen Herkules kalandjai jó pár évente előkerülnek egy-egy film erejéig, illetve a Titánok szintúgy vissza szoktak térni a képernyőkre némi bosszúszomjas harc reményében. A Ubisoft már 2018-ban belekóstolt korszakba egy, a hellén mondavilággal megfűszerezett Assassin’s Creed-epizóddal és ez annyira bejött nekik, hogy azonnal továbbvitték a koncepciót.

A Ubisoft Québec ezúttal elhagyta a csuklyás-orrgyilkos vonalat és egy sokkal meseszerűbb megközelítéssel felöltöztették az először Gods & Monsters munkacímre keresztelt játékukat, majd hozzáadtak némi Legend of Zelda: Breath of the Wildot és így született meg az Immortals: Fenyx Rising. Bár az alapokat le sem tagadhatná, a kanadai stúdió egy színes, istenekkel és varázslatokkal teli világot alkottak, aminek főszereplője a címadó (fiú vagy lány) Fenyx, na meg a számos főbb istenség lesz. A történet szerint Tüphón, a titán leghőbb vágya, hogy bosszút állhasson a rabigába vető isteneken, a projekt pedig egész jól áll, de a végső győzelemhez ki kell törnie Tartarosz fogságából. Amíg a galád titán ezen ügyködik, addig a halhatatlanok egykoron békés és csodálatos otthonát megszállták a különböző ádáz, mitológiai lények. Az istenek nagy szerencséjére viszont Fenyx hajótörést szenved az Arany-szigeten és szépen lassan egyértelművé válik, hogy főszereplőnk lesz az egyetlen, aki Tüphón ellen felveheti a kesztyűt. Ehhez persze isteni segítségek garmadáját kapja, kezdve Achilles kardjától, Hermész csizmáján át egészen Daidalosz szárnyáig.

A cselekményt lényegében Zeusz és Prométheusz diskurzusa mutatja be és pontosan ez az a megoldás, ami miatt egy kiemelkedő játékot készített az Ubisoft. A Fenyx Rising ugyanis egyáltalán nem veszi magát komolyan, a realizmusnak nyomát sem találjuk, ellenben egy roppant szórakoztató modern mesébe csöppenünk, aminek alapjait a görög mitológia történetei, szereplői adják. Fenyx, a mezei pajzshordozó óriási rajongója az isteneknek, legyen szó az ambróziáról, Zeusz villámairól, Afrodité szépségéről, legendás félistenekről, egyszerűen mindent imád, ami isteni. A történetben pedig minden híres karakter saját maga paródiájaként szerepel; az egoista Zeusz például folyamatosan civakodik Prométheusszal és nem bírja elviselni, ha nem róla szól minden, vagyis nem pont a főküldetést csináljuk. Az egész szövegkönyven látszik az írói fantázia, legyen szó a párbeszédekről vagy a különböző mitikus történetek poénos elmeséléséről. A bohókás elmesélésen túl azért nem árt nagyvonalakban ismernünk ezeket a történeteket, hiszen a poénok is így ülnek leginkább.

A cselekmény helyszíne, az Arany-sziget számos régióból áll és mindegyikükhöz egy-egy isten köthető. A sztori legelején Afrodité színpompás és virágzó területére érkezünk, de utunkat keresztezi majd Hermész, a bölcs Athéné, az istenek kovácsa, Héphaisztosz vagy Árész is, akinek territóriuma le sem tagadhatná, hogy az úriember pontosan minek az istene. Aztán a sziget közepén ott van Tartarosz, az alvilág robosztus hegysége, ahol maga Tüphón, a bosszúszomjas titán szövögeti borzasztó terveit. Utóbbit természetesen inkább csak a történet utolsó negyedében fogjuk meglátogatni, hiszen addig a fő feladatunk az istenek kiszabadítása és Fenyx megerősítése lesz. Ide kapcsolódik a játékmenet, amit két nagy részre lehet osztani; először is itt van a harcrendszer, másodsorban pedig az Arany-sziget felfedezéséért járó jutalmak gyűjtögetése, amik legtöbbször a kreatív fejtörőkben csúcsosodnak ki.

A harc alapjai igazából nem nyújtanak semmi újdonságot. Három alaptámadással operálhatunk; a gyors vágásokhoz ott van a kard, a pajzzsal felszerelt ellenségek megtöréséhez egy lassabb fejsze, illetve néhány lény (pl. a hárpiák) ellen leginkább az íjunk lesz a legjobb választás. Apolló nyílvesszői továbbá kiváló eszközként fognak funkcionálni a több tucat fejtörők teljesítéséhez. Az első órákban picit zavarosnak tűnhetnek az összecsapások, hiszen elég hamar elkeveredhetünk a keményebb területekhez, de aztán hamar rájövünk, hogy minden ellenség sajátos stílusban harcol (távolsági, hárítható vagy kivédhetetlen támadásokkal), ezeknek a kitanulásával pedig sokkal könnyebben vehetjük majd az akadályokat.

Ha védekezünk és/vagy a nehézfegyverzetünket használjuk, akkor azzal elkábíthatjuk a ránk támadót, ellenben a pontos kitérésekkel pár másodpercre belassítjuk magunk körül az időt, amit kihasználva lazán bevihetünk néhány gyors vágást. Persze ez nem minden, mivel a megannyi kinyitható képességen túl Herkules erejét felhasználva sziklákat hajíthatunk a küklopszokra, sőt lesből támadva kritikus találatot vihetünk be szinte bármelyik ellenségnek. Összességében a harcrendszer borzasztóan pörgős alapokra épül, az első órákban ráadásul nem kevés kihívást tartogat magában. Amire pedig megszoktuk a mechanikát és tömegével küldjük vissza az alvilág bugyraiba a démoni szörnyeket, Tüphón utánunk küldheti Hellász legendás harcosainak alteregóját; első körben Homérosz Iliaszának főhősét, magát Akhilleuszt ereszti ránk. Mi pedig ilyenkor szépen elfutunk előle, mígnem elég erősek leszünk ahhoz, hogy leereszkedve Tartaroszba szembeszálljunk a Trójai háború legrettegettebb harcosával.

Említettem az Arany-sziget temérdek felfedeznivalóját, amikből tényleg iszonyat mennyiséget kapunk. Bár a játszótér nem annyira nagy, mint mondjuk az Odyssey esetében, a készítők bátorkodtak ezt jó pár gyűjtögetnivalóval megtölteni. Ám ezekhez az extra cuccok többségéhez nem lesz könnyű hozzáférnünk, sokakat csupán a puzzle-k teljesítésével kaparinthatunk meg. Ezek próbára fogják tenni a reflexeinket, célba lövési képességeinket (a fejszék fokán lévő kis körökbe kell átlőnünk nyílvesszőnket), amit konkrétan Odüsszeusz is véghezvitt, miután hosszú évek után visszatért Ithaka szigetére. Egyesek viszont komolyabb logikai feladványokkal fogják utunkat állni, ilyenkor freskókat kell kiraknunk vagy éppen dallamokat memorizálnunk, máskor pedig az istenek kedvenc ételéért, az ambróziáért kell megmásznunk a sziget legfélelmetesebb pontjait. A feladványokért egyenesen Kharón, vagyis a Sztüx folyó démoni hajósának érméi járnak, amivel a képességinket acélozhatjuk meg. Tudjátok, ezért kellett minden görögöt két pénzérmével együtt eltemetni, hiszen csakúgy ingyen senki nem kerülhetett az alvilágba. A fentieken kívül a tartaroszi barlangok nyújtják a legnagyobb kihívást, de sikeresen átjutva rajtuk extra páncélokat, fegyvereket nyithatunk meg, illetve hozzájuthatunk Zeusz szikráihoz, amik az energiaszintünket (stamina) növeli. Ez kimondottan hasznos, ha nem akarunk három méter falmászás után a mélybe zuhanni vagy repülés közben hamarabb földet érni.

Ha pedig gyűjtögetés, akkor még nem ejtettem szót a különböző színű kristályokról: velük erősíthetjük arzenálunkat, vértjeinket. Aztán ott vannak a világban szétszórt gyümölcsök, virágok, amikből főzeteket kotyvaszthatunk, hogy harc visszatölthessük életerőnket /energiánkat. Más italok pedig ideiglenesen megnövelik támadásunkat vagy védekezésünket. Természetesen találkozni fogunk az elmaradhatatlan mikrotranzakcióval, de az extra kosztümök és skinek megszerzéséhez nem kötelező pénzt adnunk, mivel Hermész küldetéseinek teljesítésével szintén megvehetőek lesznek. Látható, hogy iszonyatosan sok tartalmat pakoltak a készítők legújabb alkotásukba, amitől simán érezhetjük túlzsúfoltnak a sziget egyes régióit. Mindez nem véletlen és Ubisoft játék révén azért nem árt tisztába lennünk azzal temérdek gyűjtögetéssel, amire úton-útfélen bizony rá vagyunk kényszerítve. Nyilvánvalóan ez nem mindenkit zavar, ettől függetlenül érdemes ezt mérlegelnünk, mielőtt belevágunk Fenyx hellén kalandozásába.

Technikai értelemben nem igazán tudok belekötni a Fenyx Risingba. A gyönyörű látványvilág a meseszerű grafikával percek alatt beszippant, a hanghatások, zenei témák szintén kiválóan segítik elő az élményfaktor további fokozását. Talán csak az irányításba lehet itt-ott felszisszenni; Fenyx ugyanis imád falra mászni és szűkös terekben, harc közben mindez inkább frusztráló tud lenni, de hasonlóan idegőrlő lehet a kamera nem túl összehangolt mozgása a főszereplőjével. Biztosan mindenki meg fogja találni a megfelelő kihívást a végigjátszás során, mivel a québeci stúdió összesen ötféle nehézség szintet rakott a szoftverbe – ezek nemcsak az ellenfelek erejét szabályozzák, hanem a fejtörők kihívásait dettó tovább nehezítik. Például a fejtörőknél felbukkanó vizuális segítségnyújtás (amikor fények, körvonalak jelzik az egyes elemeket) bármikor ki és bekapcsolhatóak, de ugyanez igaz a képernyő (HUD) bizonyos elemeire.

Az Immortals: Fenyx Rising összességében a 2020-as esztendő egyik nagy meglepetése. Könnyed és humoros párbeszédekkel, iszonyatosan jól eltalált karakterekkel és számos mitológiai, valamint popkultúrából merítő utalásokkal teli utazás ez, aminek világát egyszerűen élvezet bejárni. Ha szeretitek a görög mondavilágot és kicsit el akartok szakadni a komorabb hangvételű játékoktól és főhőseitől, akkor az ifjú pajzshordozó kalandja kiváló harminc-negyven órás szórakozást fog nyújtani.

A játék megvásárlásához kattints ide!

Az Immortals: Fenyx Rising december 3-án PC, Xbox One Series X/S, Nintendo Switch, Amazon Luna, Google Stadia, PlayStation 4 és PlayStation 5 platformokra jelent meg, mi pedig az utóbbi platformon teszteltük.