Mafia: Definitive Edition teszt

A Hangar 13 csapata majd két évtized után újította fel a kétezres évek egyik legjobb élményét és az a helyzet, hogy a Mafia Remake egy visszautasíthatatlan ajánlat minden rajongó számára.

A kétezres évek elején az akkori Illusion Softworks által fejlesztett Mafia az éra egyik legmeghatározóbb játéka lett. Borzasztóan erős narratíva, nagyszerű karakterek és reális megközelítés jellemezte Daniel Vávra írását és rendezését, ami kétségkívül a legjobb gengsztersztori volt, amit akkoriban egy videójátékban láthattunk. Azóta eltelt majdnem húsz esztendő és kiderült, hogy gyerekkorom legkedvesebb játékát az a Hangar 13 újítja fel, ami a közelmúltban egyre inkább csak halmozta a negatív kritikákat. Nem hiszem, hogy egyedül lettem volna ezzel a hozzáállással, hiszen az amerikai csapat igenis sokat tett azért, hogy a nevük láttán (pejoratív) ovációba kezdjen az ember.

Egyrészt a Mafia 3 a leggyengébb epizód lett a sorozat történelmében, ráadásul a pár hónapja megjelent Mafia II Definitive kiadásától még a mai napig rémálmaim vannak. Jelen esetben viszont azt kell mondanom, hogy szerencsére óriásit tévedtem. A californiai fejlesztők tényleg kellő tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz; részleteiben inkább hozzáraktak, mint elvettek, mélyítették egyes figurák személyiségét, így mindent összegezve már itt a cikk elején el kell ismernem, hogy munkájuknak hála egy nagyszerű feldolgozás született. Kalapot fel, cigit a szájba és a chicagói írógépet (avagy a Thompson-géppisztolyt) a kézbe, mert nosztalgikus utazásra indulunk, irány a fiktív Lost Heaven és a maffia kegyetlen világa.

1930-at írunk, a 18. alkotmánymódosítással bekövetkező szesztilalom már tíz éve uralja az Egyesült Államok utcáit. A hirtelen bekövetkező válság további olajat önt a tűzre, a gazdasági recesszió miatt tömegek válnak munkanélkülivé. Részben ezek a történelmi események a felelősek azért, hogy a valóságban tevékenykedő Al Capone olyan tejhatalomra tegyen szert, amire az alvilági berkekben addig még sosem volt példa. Thomas Angelo ellenben sosem akart bűnöző lenni, taxisként tengeti mindennapjait és még olasz bevándorlóként sincs köze semmilyen illegális szervezethez. Aztán egy szokványosnak tűnő estén két öltönyös úriember fegyvert szegez a fejéhez és minden egy csapásra megváltozik. Mivel Tommy, bár kényszerből, de megmenti Paul és Sam életét, ezáltal a helyi Don lekötelezettjévé válik. Sajnos ezzel a cselekedettel együtt nemcsak egy vastag borítékot, hanem egy céltáblát is kap a homlokára.

Az igazi gond ott kezdődik, amikor a maffiózózókat üldöző rossz arcúak szétverik a megélhetéséül szolgáló autóját és nemes egyszerűen az életére törnek. Így főhősünk menekülőre fogja és csupán egy helyre mehet: Ennio Salieri bárjába. Tommy Angelot pillanatok alatt magával rántja az alvilág mézes-mázos felszíne; dollároktól dagadó borítékok, csillogó autók, na meg persze a család kecsegtetően hangzó védelme. Eközben Tommy, Paul és Sam között egyre szorosabb kötelék alakul ki, mialatt a három barát fokozatosan feljebb és feljebb törnek a szervezett bűnözés ranglétráján. Persze a kezdeti csillogást hamar felváltja a Thompson Gun egyre sűrűbb ropogása, a legváratlanabb helyekről érkező árulások, ahol aztán az ifjú maffiózó is ráébred: Ő is csak egy közkatona, akinek muszáj teljesíteni a Don minden kérését. A kötegelt pénzek számolása helyett egyre inkább azon kattog, vajon melyik „barátját” kéri meg Salieri, hogy lője tarkón. Tommy-t berántotta az alvilág és nagyon jól tudja, hogy a maffiából csupán egyetlen kiút vezet, de családjával a háta mögött megpróbálja mindezt elkerülni és végső elkeseredésében a rendőrséghez fordul.

Láthatjuk tehát, hogy a Mafia története pontosan úgy kezdődik, ahogy anno 2002-ben. Már a kezdő képsorokból megtudjuk, hogy a főhős a család ellen fog fordulni, hiszen az első jelenetben (1938) emberünk egy Norman nevű (vélhetőleg) fedhetetlen detektívvel találkozik -, a beszélgetésből pedig kiderül, hogy Tommy hajlandó feladni a Salieri maffiát, ha cserébe a családját tanúvédelem alá helyezik. Tehát a sztori végig egyfajta elbeszélés, ami váltogat az 1930-1938 közötti éra fejezetei között – mi pedig konkrétan a múltbéli eseményeket fogjuk végigjátszani. Aki ezt a tesztet olvassa vélhetőleg játszott az alapművel, de természetesen nem fogok spoilerekbe bocsátkozni. Legyen elég annyi, hogy a fő irányvonal szerencsére megmaradt, a Hangar 13 csupán kiegészítette a szinte tökéletes történetet némi extra pályával és beszélgetéssel. A legfontosabb újítás, hogy Tommy felesége (Sarah) sokkal több játékidőt kapott, de mindez szintén igaz Samre és Paulie-ra. Kettejük motivációját illetően így sokkal árnyaltabb képet fogunk kapni a fősodor végére, de mindez természetesen igaz a főszereplőre is.

Maga játékmenet sem esett át óriási változásokon, inkább csak átvett ezt-azt a Mafia 3-ban is használt megoldásokból. Az összecsapások során képesek vagyunk fedezék mögé bújni, de mindez nem jelenti, hogy könnyű dolgunk lesz Morello bandájával szemben. Révén antihősünk nem kapott katonai kiképzést, így a tűzharcok néhol komoly kihívást nyújthatnak; minden fegyver rendelkezik visszarúgással és ne gondoljuk, hogy megszerezve a dobtáras géppisztolyt miénk lesz a terep. A különböző nehezítések ki-be kapcsolások függvénye, de az életerőnk sem fog magától a maximumra töltődni, továbbá a zakónk zsebébe sem fér el egy ládányi lőszer, kénytelenek leszünk sűrűn váltogatni a kézi szerszámok közül és/vagy jól körbenézni a pályákon. További említésre méltó fejlesztés, hogy a közelharcot dettó kicsit átcsiszolták a készítők, persze ne gondoljunk semmi extrára, egy kitérés és egy támadás gombot fogunk használni, valamint az ellenfél háta mögé lopozva csendben elintézhetjük őket. Talán ezen picit még polírozhattak volna az amerikai srácok, mivel ökölharc közben az animációk többsége néha felemás minőségűre sikeredtek.

Míg az eredeti játékban gyakorlatilag már a piroson áthajtva is ránk akaszkodtak a zsaruk, az újrázásban (legalábbis normál nehézségi szinten) ennek nyoma sincs. A fakabátok csak akkor kötnek belénk, ha ténylegesen kihúzzuk a gyufát, vagy ha ez a küldetés szerves részét képzi. Alapjáraton a járgányok szintén jól tapadnak az utakhoz, lőszeres dobozok és élettöltő szekrények dettó szép számmal akadnak, így ezek a “könnyebb” nehézségi szint belövésekor szembeötlő különbségek lesznek a cseh alkotáshoz képest. Szerencsére a stúdió nem hagyta ennyiben a dolgot, tudták jól, hogy ezt látva a gyerekkori emlékeket őrző, szigorú rajongók vérben forgó szemekkel szórnák tele a fórumokat, így számtalan extra bekapcsolható nehezítés között választhatunk: beállíthatjuk többek között, hogy rendőrök mennyire reagáljanak a tetteinkre, illetve a szimulációs módot bekapcsolva máris a régi vezetési élményben lehet részünk. A klasszikus nehezítést választva továbbá elvesznek újratöltéskor a még tárban lévő golyók is. Szóval egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a fejlesztők nem adták meg a lehetőséget, hogy valóban átéljük azt a nehézségi szintet, amin a híres versenyautós futamot is csak csalással lehetett teljesíteni – legalábbis tizenéves fejjel.

A készítők gyakorlatilag a nullról programozták újra a remake-et, ami többek között azt is jelenti, hogy a főbb szereplők új kinézetet és szinkronhangot kaptak. Bár az elején furcsa lesz, hogy kedvenceink kissé máshogy néznek ki, mint az emlékeinkben, azért Salieri, Frank vagy Norman nyomozó szinte semmibe sem különbözik a 2002-es verzióban látottakétól. Kell pár óra, viszont utána ténylegesen megszokjuk az új arcokat és rádöbbennünk: mennyivel életszerűbbé, sőt szinte filmes élménnyé váltak egyes jelenetek a kiváló szinkronnak és a fejezetek közötti átvezetőknek hála.

Ehhez persze kellett a Mafia alatt dübörgő grafikus motor segítsége, ami a harmadik részben is látott alapokon fekszik – mindez természetesen jócskán továbbfejlesztve. Lost Heaven városa (ami lényegében Chicago) egyszerűen tündököl; korhű járgányai és zenéi, a metropolisz felhőkarcolói és neon áztatta fényei, a pocsolyáin megcsillanó fényszórók, valamint az élettel megtöltött utcái már önmagukban olyan hangulatot varázsolnak, ami rögtön leveszi a ’30-as évek szerelmeseit a lábukról. Itt kell kiemelnem a fényekkel és a bevilágításokkal játszadozó látványvilágot. A fény-árnyék effektek, az eső áztatta kocsik mind-mind csodálatosan néznek ki, de hozzá kell tenni, hogy a város az éj leple alatt pompázik leginkább. Bár Lost Heaven utcái szabadon bejárhatóak, mégsem kapunk egy GTA-szerű nyílt játszóteret. A készítők szerencsére nem is próbálták azzá tenni, ezáltal nem raktak bele egy rakás jellegtelen töltelékmissziót, a főbb fejezetek most is egymás módon követik egymást, ezáltal megtartva a Mafia történetközpontú, lineáris játékmenetét. Aki kicsit el szeretne vegyülni, csak furikázgatna és szívná magába a korhű életérzést, az nyugodtan tehet egy próbát a Free Ride játékmóddal, ami korántsem annyira izgalmas, mint a sztori, de a feladatát attól még kiválóan teljesíti.

A szinte hibátlan prezentációba csupán egy valami rondít bele, az olykor-olykor leeső képfrissítés. Részben a PlayStation Pro hardvere, részben pedig az optimalizáció miatt elég sűrűn csökken 30 fps alá ez a szám, illetve sajnos néhol előfordulnak lebegő autók, valamint gyakori tárgyösszeolvadások is. PC-n tudtommal nincsenek ekkora gondok, bőven megvan a stabil 60-as képfrissítés, ellenben a konzolos portok bizony szenvednek a fenti teljesítmény ingadozástól. Ettől függetlenül ezek nem olyan komoly tünetek, mint amit a Mafia 2 produkált, így néhány javítócsomag segítségével már semmi se zökkenthet ki bennünket egy klasszikus játék remek újrázásából.

Összességében a Mafia: Definitive Edition egy közel tökéletes feldolgozása lett az eredeti műnek. Egy igazi nosztalgiavasút, amin visszautaztam tizennyolc évet az időbe és újból megtapasztalhattam kamaszkorom egyik legmeghatározóbb játékának élményét. Nem tagadom, hogy a régi karakterek új fizimiskáját és szinkronhangját meg kell szokni, de mindent összevetve Tommy Angelo története még mindig az egyik legjobb gengsztereposz, amit valaha papírra vetettek. Ne feledjük, ha rányomunk a „play” gombra, akkor onnantól kezdve nincs visszaút; a család az első, ha csak nem akarjuk, hogy egy öltönyös digó luparával a kezében Don Salieri üdvözletét küldje.

A játék megvásárlásához kattints ide!

A Mafia: Definition Edition szeptember 25-én, Xbox One, PC és PlayStation 4 platformokra jelent meg, mi az utóbbi konzol Pro változatával teszteltük.

111800cookie-checkMafia: Definitive Edition teszt