Olyan rangos zsűrit toboroztunk, mint eddig soha. Az ő képeikkel és szavaikkal, illetve a mi jótanácsainkkal segítünk, hogy a pályázat ideje alatt felnőj a feladathoz, és érzékeny, tudatos fotós váljon belőled.

Képek tízezreit nézi át minden évben a MediaMarkt fotópályázat zsűrije. (Amely zsűri idén rangosabb, mint valaha; mindjárt mutatjuk, kik ők.) És bár évről évre szétvet minket a büszkeség, hogy összehoztuk Magyarország legtöbb profi és amatőr fotósát megmozgató versenyét, sokszor vérzik a szívünk. Rengeteg képpel találkozunk ugyanis, amely majdnem kiemelkedő, egy hajszál választja el a nagyságtól (a tökéletességtől – mondanánk, ha nem tudnánk, hogy ilyesmi nem létezik), de az a hajszál mégis ott van.

Egy alkotónak ugyanis hiába van ötlete, koncepciója, eltökéltsége, lelkesedése, és tán még felszerelése is (csak hogy tisztázzuk: a felsorolásból ez utóbbi a legkevésbé fontos), ha nincs tisztában a kompozíciós technikákkal, illetve a saját szerepével fotósként. Ezzel nem ítélkezni, hanem segíteni szeretnénk: tudjuk, hogy bár a fotózás technikailag viszonylag gyorsan elsajátítható, jól fotózni nagyon nehéz. Úgy is mondhatnánk:

Nem csak fotózni kell megtanulni, hanem történetet mesélni is; ez utóbbi az igazi kihívás.

Végignézzük hát az öt kategóriát, amelyek közt megtalálod a „szokásos” témákat, de egy-egy nagy meglepetést is. Az öt kategória kedvéért pedig az öt zsűritagunk tudását és képeit hívjuk segítségül.

Természet

Az átlagemberek fejében főleg az a klisé él a természetfotózásról, hogy vagy hihetetlen szerencse, vagy emberfeletti kitartás kell egy-egy jól sikerült képhez. Jó példa erre a legismertebb magyar természetfotós, a lessátorban, mocsárban, sárban napokig mozdulatlanul, készenlétben álló (ülő, fekvő) Máté Bence. Pedig egy jól sikerült természetfotóhoz elég a földi halandók tudása és ideje; a kulcs a kompozíció. Ehhez zsűritagunk, Mekli Zoltán, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének tagja képeit hívjuk segítségül.

„Én nem egyszerűen fotózni akartam, nekem muszáj, hogy fotózhassak. Belső kényszer, hogy képekben fejezzem ki magam.” Ezzel mutatkozott be nekünk a fotóművész, és ez nagyjából mindent elmond arról, hogy mi szükséges (jobban, mint a végzettséget igazoló papírok és a felszerelés) ahhoz, hogy hivatásként művelje ezt az ember. Képeit elnézve azonban az alábbi tanulságot emelnénk ki:

A képeknek ritmusuk van.

Bizony, ritmusuk, pont úgy, mint a zenének. Ez pedig a kompozíciós csomópontokon és a képet átszelő vonalakon és görbéken múlik.

Tudj róla, hogy a néző nem egyszerre vizsgálja az egész képedet, amikor megmutatod neki; öntudatlanul és önkéntelenül elindul a tekintete valahonnan, hagyja, hogy vezessék a vonalak, a megfelelően eseménydús (és fényes, vagy éppen színes) részleteken pedig megáll, értelmezi, begyűjti az információkat, majd halad tovább. Erről persze mit sem tud: az egész automatikus. Ezért fontos azonban, hogy a képen ne legyen fölösleges elem, minden (még a „semmi”, azaz a képi elemet nem tartalmazó negatív tér) is hozzáadjon valamit az egészhez. Legalább ilyen fontos, hogy bánj tudatosan a vonalakkal görbékkel: rendezd el őket úgy, hogy vezessék a néző tekintetét!

Mint az 1970-es évek reklámjában írta az akkor egyetlen magyar fotócikk kereskedő: A FOTÓZÁSHOZ szükséges tudást, egyéni látásmódot és mondanivalót nem árusítjuk.

Ezt pedig már egy másik zsűritagunk, Szabó Béla fotográfus idézi. Át is adjuk a szót.

  • A legfontosabb, ne azt akard megörökíteni, amit látsz, hanem azt, ami megfogott a tájból.
  • Használhatsz nagylátószögű objektívet, ekkor nagyon fontos, hogy az előteret megfelelően kitöltsd. Én sokkal jobban kedvelem a teleobjektívet. Ezzel ki tudom emelni a számomra fontos témarészleteket.
  • Mint a fényképezés elnevezés is mutatja, a legfontosabb a fény. A tájfotózáshoz legszebbek a kora reggel, késő délutáni, úgynevezett surlófények. Lehetőleg kerüld el, hogy a hátad mögül jöjjön a fény. Sokkal izgalmasabb képek készíthetők, ha oldalról, vagy szemből süt a nap.
  • A profi tájfotográfusok rendszeresen használnak állványt, mivel a szép fények általában fényszegény környezetet is jelentenek, így kerülik el a magas ISO okozta zajosodást. Nagyon fontos, amennyiben állványról fényképezünk kapcsoljuk ki a képstabilizátor funkciót. Ha nem tesszük, akkor eléletlenedést okozhat működése. Az expozíciónál jó szolgálatot tesz a kioldózsinór vagy a fényképezőgépünk önkioldója/időzítője, így elkerülhetjük, hogy kezünkkel berázzuk az állványon lévő gépet.
  • Ha mozgásban lévő vizet fényképezünk jó szolgálatot tehet az ND szűrő, amellyel az objektívre beérkező fénymennyiségét tudjuk csökkenteni. Ezzel meg tudjuk növelni a záridőnket, a víznek van ideje elmozdulni és szép selymessé tud válni a képen.
  • Az állatfényképezés, hacsak nem a házikedvenceinkről van szó, nehezen elképzelhető hosszú gyújtótávolságú objektívek nélkül. Ráadásul, mivel a természetben az állatok ritkán mozognak tűző napsütésben, itt szükségünk lehet nagy fényerejű objektívekre és nem szabad félni a magas ISO használatától sem. Egy kicsit zajos, de éles kép mindig jobb, mint a zajszegény, de bemozdult expozíció. Vigyázat az objektívben vagy a gépvázban lévő stabilizátor csak a fotós kezének bemozdulását korrigálja, a téma mozgásának befagyasztását csak a megfelelően rövid záridővel tudjuk megoldani.
  • A makró vagy közel fényképezéshez szükségünk van olyan objektívre, amellyel közeli tartományban is tudunk élességet állítani. Ez lehet makró objektív, vagy makróállással is rendelkező objektív, esetleg használhatunk közgyűrűt, vagy harmonika kihuzatot. Nagyon figyelnünk kell a pontos élességállításra, mivel a makró felvételeknél nagyon kicsi lehet a fotó mélységélessége.  Ne féljünk szűkebb blendét/fényrekeszt használni. Ilyenkor a rekeszértéket abszolút értekben nagyobb számra kell állítani. Ha van stabilizátor az objektívünkben és kézből fényképezünk kapcsoljuk be.
  • Ami a legfontosabb, ne akarjuk mások alkotásait másolni, hanem merítsünk belőlük ötleteket, napjaink szóhasználatával élve inspirálódjunk.

Sport

A „sport” talán az egyetlen kategória, ahol elvárás a professzionális felszerelés… legalábbis akkor, ha azokat a döntő pillanatokat szeretnéd elkapni, ahol tényleg századmásodperceken múlik, hogy rontott fotó lesz-e a vége, vagy olyan, amilyet büszkén mutogatna még Szabó Miklós Ezüstgerely díjas sportfotós, a Nemzeti Sport fotórovat-vezetője is. Igaz, megvannak a sportnak is azok a meghitt, érzelmes pillanatai is, amelyekhez nem szükségeltetik többmilliós kamera, ahol megvárhatod, hogy a mobilod, vagy amatőr fényképeződ „összeszedje magát”, de ha ez a koncepció, akkor is tudatosan készülnüd kell és gyorsan, magabiztosan reagálni, ha összeáll előtted a jelenet.

Maga Szabó is ezt mondta, mikor megkérdeztük, mire figyeljen az alkalmi (és leendő profi) sportfotós:

Rövid záridővel, kis mélységélességgel próbáld a sportágra jellemző mozdulatok megörökítését!

Rövid záridő alatt sportágtól függően legalább egy ezred másodpercet értünk, de lehet, hogy még így is be-bemozdulnak a szereplők, csíkot húz a raliversenyen az autók mögött a salak. Azaz tényleg ki kell választanod a legtágabb blendét (lencséje válogatja), és fel kell tekernek az érzékenységet; a mai zajszűrő algoritmusokkal és az eleve jó minőségű szenzorokkal ez már nem akkora érvágás. És különben is: inkább zajos legyen az a kép, mint életlen, bemozdult!

Életképek

Ez az a kategória, amibe nagyon sok minden belefér; mi mégis azt kérjük, ne úgy kezeljétek, mintha azt írtuk volna, „futottak még”, vagy „egyéb”, hanem gondolkodjatok el, mit jelent számotokra az életkép szó, és ennek megfelelően keressétek a témát. Azt tapasztaljuk, hogy a pályázók többsége szeretné ezt „megúszni” privát fotók beküldésével: családi képek, kisállatok, utazás, nyaralás. És bár ezek között is találunk gyöngyszemeket – többször díjaztunk már ilyen képet –, mégis azt ajánljuk:

menj ki a komfortzónádból!

Az életkép mint műfaj és mint tevékenység is akkor a legizgalmasabb, ha olyan emberek életébe tekintesz meg, akit kifejezetten a fotózás kedvéért ismertél meg. Menj ki az utcára, keress egy kompozíciót és várd a tökéletes pillanatot, azt, ami Henri Cartier-Bresson követői úgy hívnak, divisive moment. Keresd a közterületek kínálta kompozíciókat, fényeket; vagy éppen hagyd, hogy szembejöjjön egy helyzet, kapd fel a gépet és reagálj!

Mélyebbre is mehetsz: próbálkozz meg a dokumentarista műfajok egyikével, mint például a képriport. Kéredzkedj be, fogadtasd el magad, barátkozz, és várd meg a pillanatot, amikor már senkit sem zavar, hogy kézbe veszed a gépet. A legjobb életkép ugyanis sosem az, aminek a kedvéért pózolnak neked, hanem az, amikor puszta megfigyelőként vagy jelen. (Más kérdés, hogy ez is utópisztikus gondolat, a fotós, ha éppen fotózik, akaratlanul is bevonódik és alakítja a helyzetet, de ez messzire vezet.)

Szerelem

Ez tűnik a legkönnyebbnek, ugye? Próbáljátok meg megragadni a szerelmet vizuálisan úgy, hogy ne legyen közhelyes, szájbarágós – és rájöttök majd, hogy ennél nehezebb feladat nincs is. Szerencsére zsűritagunk Koncsol Tünde is, az ezerszeresen díjazott fotográfus, akit jelenleg a világ legjobb esküvői fotósai közt tartanak számon – ha pedig valahol megtalálod a szerelmet, akkor az egy esküvő. (Jó esetben, persze.) Ars poetikája pedig:

A fotózásra mint művészetre tekintek, mint az önkifejezés gyors, és kreatív formája, és szerencsére megtaláltam azt a szabadságot, amit az önfeledt alkotás adhat. Hiszek benne, hogy a színek, a formák, a kompozíciók kifejező ereje segít nekünk abban, hogy elmeséljük másoknak nem csak azt, hogy mit látunk, hanem azt is, amit érzünk. Szeretem a komplex képeket. Amit tudok javasolni mindenkinek, hogy ne csak az esztétika, hanem az önkifejezés is fontos legyen a fotók készítésekor.

A szerelem persze nem csak az eksüvőn csíphető el, hanem bárhol, bármikor: egy mozdulatban, tekintetben, vagy simán abban, ahogy két ember egymás mellett ül egy padon.

Portré

Ez sem tűnik nehéznek: nyilván a te telefonod is tele van az ismerőseidről, barátaidról, szerelmedről készült képekkel, ezek meg ugye – mivel ember van rajtuk – mind portrék, tehát van miből választani, ugye? A válasz szokás szerint az, hogy a portré nem ilyen egyszerű. Már csak azért sem mert pályázatunk portréügyeletes zsűritagja nem más, mint az ország legismertebb fotósa, Nánási Pál, azaz kössétek fel, amit fel kell kötni és mutassátok meg, mit tudtuk!

Az igazi, művészi portréról az a hír járja, hogy komoly tudás, felszerelés (legalábbis egy portréobjektívvel rendelkező gép) kell hozzá, illetve világítási ismeretek és az, hogy tudjuk pózoltatni a modellt – azaz olyan képeket készíteni róla, amely a lehető legjobb színben tünteti fel, és ő is maradéktalanul elégedett lesz vele. (Ez persze a szelfik és a torzuló önkép korában kifejezetten nehéz feladat, ezt bármely profi portréfotós megerősítheti.) A rossz – és egyúttal jó – hírünk az, hogy bár ez adott esetben mind nagyon fontos, nem a portré még mindig nem ilyen egyszerű.

Vegyük a portré szinonimáját:

Emberábrázolás

Sejtitek, mit szeretnénk mondani, ugye? A fentiek ugyanis semmit nem számítanak, ha nem tudod van nem akarod megmutatni magát az embert – nem azt, ahogy a portérkészítés szabályai szerint esztétikusan néz ki, és nem úgy, hogy a legújabb Instagram-trendek alapján a lehető legtöbb lájkot kapod, hanem úgy, ahogy te látod őt. Ehhez empátia kell, odafordulás, tisztelet és szeretet – ezek sokkal fontosabbak, mint a lencse és a fényformáló, sőt, ezek nélkül semmi értelme az egésznek.

A jó portréfotósok ugyanis nem attól jók, hogy nyolc vakuval veszik körbe az alanyt és a főfény-derítés-hajfény háromszög összes csínját-bínját ismerik, vagy tudják, hogyan kell fordítania a fejét és biggyesztenie a száját, hogy elmenjen a végeredmény magazincímlapként is. Hanem attól, hogy addig ismerkednek az alanyaikkal, amíg ki nem alakul bennük egy kép, amit képesek lefordítani a fotográfia nyelvére, az alkotásba pedig bevonják őt is: a kép fotós és alanya közös játéka, nincs hierarchia, csak egymásra figyelés és szeretet.

Tudjuk, elvont szavak ezek, mégsem tudunk és nem is szeretnénk konkrétabb tanácsokkal szolgálni. Nem is kell, mert itt vannak nekünk Nánási Pál képei, amelyekből bárki inspirálódhat.